Hírlevél

* indicates required
Email Format

Csigaház

A Csigaház Blog saját, megélt tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti spirituális írónő és coach bölcseleti írásai mindenkihez szólnak. Mindenkihez, de elsősorban azokhoz, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Manó létem öröme

Még tini koromban történt. Amikor a világ szenvedéseit és fájdalmait cipeltem, mert akkor még azt hittem nekem ezt kötelezően vinnem kell, ahogyan a racionális felnőtt világ szüntelen tagadását is.

Ebben az időszakban találtam ki, hogy egészen picire összezsugorítom magam. Épp akkorára, mint egy manó vagy kobold vagy tündér mérete. Bár, ha jobban belegondolok, csak a fantáziától függ valójában mekkorák is lehetnek. A lényeg, hogy kicsire összemenjek, hogy elférjek egy kabát zsebében, és valaki végre elvigyem valahová. Mindegy hová, mert az utazás volt a lényeg. A kaland, a szenvedély, a felfedezés. (ahogy mai is) Szerintem én már akkor szerettem volna belső utazásokat tenni magamban, hogy jobban megértsem az engem körülvevő állatira okos, fegyelmezett és táblázatba rendezett életet. Megérteni azt az ijesztően monoton és egyformára szabott világot, amelyben a felnőttek éltek. Miért? Mert nem értettem. Más logika útján haladtam akkoriban. (és persze most is, csak már ezt nem tartom abnormálisnak). Erőteljesen a mély-szenvedés témakörét érintve, újra meg újra megpróbáltam megérteni a saját lelkem működését ebben az iciripiciri-picirire átalakult testben. Hogy megértsem a felnőttek tökéletes világát vagy éppen kimeneküljek belőle, mert számomra fullasztó volt sokáig benne lenni. Mert akkor még azt hittem, hogy hibátlan világot teremtettek, de mivel én erősen tökéletlen vagyok idebent, úgy értem lelkiekben kesze-kusza, kalandozó meg „éjjelnappalszárnyaló” és ehhez hasonlók, gondoltam ezért nem értem.

Azt hiszem, az időről- időre lávaként kitörő szenvedélyemmel szerettem volna valahogy barátságot kötni. Nem ment. Úgy kicsiben sem. A szenvedély az kérem szenvedély. Nem számít a méret. És most már tudom, az életkor sem.

Manó létemben számtalan zsebben tettem utazást, néha kipillantva merre megyünk, hová tartunk éppen, bár egyáltalán nem akartam sehová tartani. Úgy értem a valós világban. Épp ez volt a lényeg, hogy máshogyan haladjak, és más perspektívából lássak, más fülekkel hallgassam azt, ami a lelkemben van.

A manó lét pazar lehetőségeket rejtett magában, csak egy rossz dolog volt benne. Sajnos, mindig vissza kellett nőnöm belőle nagyra. Ezt a játékot addig játszottam aztán, amikor egy szép napon rájöttem a titokra. A titokra, amely ott lappangott bennem születésem, sőt fogantatásom pillanatától kezdve. A titok az öröm volt. Az írás öröme. Rájöttem, hogy manóként tett utazásaim közben éppen azt élem át, mint amikor leülök és elkezdek írni. Egészen kicsire zsugorodom (a környezetem néha teljesen eltűnik, megszűnik, felszívódik), a hangokat elmosódva hallom, és elkezdem a belső utazást. Lefelé. Egy varázslatos világba, ahol egy tündértől mindig kapok tejkaramellát, és vajas kenyeret ropogós paprikával, és meleg kakaóval. ( A kakaó manapság kiváltható Barbie vízzel, esetleg pezsgővel vagy egy jófajta vörösborral.)

Ebben a térben nincs fájdalom, csak öröm és derű van, és olyan ragyogó szenvedély, hogy egy festő se tudná azt lefesteni, talán csak egy perui sámán.

Szóval, a manó lét örömét átmentettem ide ebbe az összefércelt felnőtt világba. A felnőtt világ manóságait meg oda, ahol épp utazom manóként örömben meg derűben. És képzeld bárhová mehetek! És képzeld te is bárhová mehetsz! Ez a másik titok, amire az elmúlt években rájöttem, hogy mindenki mehet bárhová az örömért és a derűért. Hiszen mindannyiunkban van egy manósági akármicsoda. És mindegy, hogy ki vagy! Író, könyvelő, rekamié rugó revizor, nekifutásos vályogvető, mélytengeri zoknihegesztő vagy cakkharapó a kekszgyárban. Hát nem csodás?

Fotó:Karádi Bad Zoltán

 

 

Mi és ki irányítja az életed?

 

Előfordul, hogy megsértjük mások lelkét. Szavakkal vagy tettekkel. Ezeknek a bántalmazásoknak egy része nem tudati szinten zajlik. Nem akarjuk megbántani a másikat, mégis megtesszük. Hitrendszer, családi vagy társadalmi norma szerint osztjuk az észt, az egyedüli igazságot. Azt, ami számunkra az, és közben elfelejtjük, a másik embernek más igazság égett több életen át az életébe. Te a tiédről hiszed azt, hogy az egyedüli jó és valóságos, ő pedig az övéről gondolja ugyanezt. És akkor elindul a játszma. Mindegy milyen kapcsolatról van szó, baráti, szerelmi, családi, munkahelyi vagy másféle kötelékről. Ilyenkor a hitrendszered irányít téged, és tanult minta szerint cselekszel. Nem te vagy az irányító. Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz, nem hallgatod meg a másikat vagy ha meg is hallgatod őt, nem hallod meg, amit valójában mondani szeretne. Hiszen azonnal lefordítod a mondandóját a saját nyelvedre, ami számodra érthető. A te bevésődéseidnek nincs másra füle, nincs másra szeme csak arra, amiben hiszel. Vakon.

Úgy viselkedsz ilyenkor, mint valami robot. Valaha, egyszer régen, szép apád kigondolt egy programot, amiről teljes hittel és meggyőződéssel azt gondolta, hogy az helyes és jó, és generációkon keresztül örökítette, és te, aki ma e szerint a hitrendszer szerint élsz, azt gondolod, amit ő. Helyes és jó, mert már nagyapád és apád is e szerint élt, és mások gondolják helytelenül.

Minden hittel, ami vak, süket és makacs, rátaposhatsz olyan emberek lelkére, akik azért léptek az életedbe, hogy segítsenek neked. Segítsenek, például azzal, hogy mutatnak valami mást vagy épp rávilágítanak a gondolatmeneted hiányosságaira. És te megbántod őket, mert az örökölt hitrendszerrel csak azt látod, amit tanultál. Közben pedig senki nem állít eléd korlátokat, hogy tanuljál valami mást is. Olyat, amit eddig nem használtál, mert azt gondoltad, nincs rá szükséged. Például kedvességet vagy diplomatikus fogalmazást, türelmet, vagy azt, hogy hogyan fejezd ki az érzelmeidet duzzogás nélkül vagy bármi mást. A tanulás nem egyszeri, és nem végérvényesen lezárt folyamat, de rugalmasság és alázat nélkül nem tudsz újat befogadni, megérteni, alkalmazni és átvenni az irányítást a hitrendszereid fölött.

Előfordul, hogy megsértjük mások lelkét. Szavakkal vagy tettekkel. Tudatosan, szándékosan teszünk valami olyat, amivel megbántjuk. Azért, hogy bántsuk. Pontosan tudjuk, hogy mivel tudunk fájdalmat okozni, és megtesszük. Miért? Ebben az esetben is a hitrendszerek irányítanak minket? Vagy ez valami más? Hiszen tudatosan és szándékosan bántunk, ami gonoszságot feltételez.

A „gonosz én” is lehet egy átörökített hitrendszer része?

Egyáltalán miért bántunk tudatosan, ha pontosan tudjuk, hogy azzal, amit teszünk fájdalmat okozunk a másiknak? És előfordul, hogy nem is egyszer, hanem többször is sebet vágunk a lelkébe, pedig tudjuk, hogy ez a másiknak mennyire fáj. Mégis megtesszük.

Ez is tanult minta? Vagy csupán hagyjuk, hogy a gonosz énünk átvegye az irányítást? Létezik egyáltalán „gonosz én”? Milyen eredményt várunk attól, amikor tudatosan bántunk? Nem gondoljuk át, hogy ezzel a szándékosan elkövetett bántalmazással mekkora kárt teszünk a másikban, magunkban és a kapcsolatban is? Bizonyára nem, hiszen ha megtennénk, soha senkit sem bántanák meg előre megfontolt, rossz szándékkal.

Mi ennek a bántalmazásnak a lényege? Mit érzünk ilyenkor? Milyenné válik közben a lelkünk? Azt gondoljuk, hogy megbántottál, ezért megérdemled, hogy te is ugyanazt a fájdalmat kapd vissza, amit nekem okoztál? Istent játszol, és a másik fölé helyezed magad, és azt gondolod, hogy a lehetőség egyben jog is arra, hogy megtorold a sérelmeidet.

Látszólag te irányítasz. Valójában pedig a harag, a sértődöttség vezeti minden cselekedetedet. Alárendeled magad annak, ami rossz és rombol.

Mindegy, hogy tudatosan vagy akaratlanul teszel valamit, az irányítás egyetlen esetben kerülhet vissza hozzád.

Ott és abban a pillanatban, amikor elhagyod a felsőbbrendűséged, a mindent tudásodat, konokságod, a makacsságod, és elkezdesz nyitni arra a másra, amit eddig nem értettél, megvetettél, idegennek véltél vagy nem tartottál fontosnak.

Ott és abban a pillanatban, amikor elkezdesz szeretni.

Amikor bátran és alázatosan kitárod és feltárod a lelked, és elkezded átölelni legigazabb, legjobb önmagad!

Ott, és abban a pillanatban te leszel életed vezetője...

 

Kép forrása: pinterest.com

 

Észrevétlen hullik a Gondoskodás, nagy és puha pelyhekben

A szeretet oltalom. Mindig, amikor kimondom ezt a szót, hogy szeretlek, és azután megcselekszem, oltalmamba veszlek. Valami felsőbb és feltételekhez nem szabott szeretetre bízom magunkat és intek a varázspálcámmal. Akkor eljő az Ünnep, és észrevétlen hullik a Gondosodás, nagy és puha pelyhekben.

Apa megérkezik a fával, és Anya akkora már megsütötte a karácsonyi süteményeket. Beborít valami megfoghatatlan fényes derü, és az öröm, amelyben egyformák vagyunk, hiszen mindannyian csak egyre vágyunk; elfogadásra és feltétel nélküli szeretetre. 

A szeretet oltalom. Erőszak, ítélkezés- és előítéletmentes.

Mindig, amikor kimondom ezt a szót, szeretlek, egyszerre erős leszek és bátor, és velem együtt te is azzá válsz.

 

Kép forrása:pinterest.com

Átalakítás vagy törlés?

 

Az átalakításban hiszek, a törlésben nem. Miért? Mert az átalakítás termékeny, kreatív, aktív és szelíd folyamat. Amelyben lassan és kis lépesekben történik a régi elengedése és az új befogadása. Ezzel szemben, ha valamit végérvényesen törölni szeretnék az életemből az általában türelmetlenségből, erőből, indulatból végzett folyamat.

Mi történik ilyenkor?

Amit törlünk azt tulajdonképpen erővel kiiktatjuk az életünkből. Mégis visszatérhet újra és újra. Miért? Mert valójában nem töröljük, hanem a törlés indulatos, negatív energiájával jövőbeni működési engedélyt adunk neki. Nem vesz minket komolyan. Hogyan is vehetne, amikor ebben a folyamatban magunkra sem tekintünk felnőttként. Tudja, hogy csak dühből, csalódottságból akartuk törölni, ezért visszajön. És minél dühösebben akarjuk elküldeni, annál gyakrabban jön vissza, s jót röhög rajtunk, miközben mi egyre jobban szenvedünk tőle.

Az átalakításban viszont figyelmesen és nagylelkűen, napról napra építkezve új programot írunk. Olyat, ami támogat, épít és fejleszt minket. Saját örömprogramot. És ennek az új programnak katartikus ereje és eleganciája lesz. Ebben a folyamatban már nincs önbántalmazás és nincs sértettség.

Haragban ugyanis nem lehet változni. Önbántalmazásban sem. Féltékenységben sem. Félelemben sem. Önsajnálatban sem. Semmilyen lehúzó energiában sem!

Ha tartós változást szeretnél ne radír legyél, hanem penna. És minden nap írj, színezz és fess valamit, amivel megtámogatod magadban a változást.

 

Kép: flickr.com, thebridescafe.tumbir.com

 

Ki az a coach és mit csinál?

Új ügyfelek gyakran kérdezik tőlem, akik még sose jártak coachnál, hogy tulajdonképpen mit is csinálok én? Mi történik nálam? És mit kell nekik csinálni? „Ülök és elmondom, mi fáj éppen? Vagy hogyan képzeljem el azt az ülést?” -kérdezik.

Egyáltalán mi az, hogy coach? Olyan, mint a pszichológus? Vagy kineziológus vagy tanácsadó vagy terapeuta vagy?

Egyik sem. Rokonszakmák, abból a szempontból, hogy segítő hivatás mind, de mindegyik szakember más módszertannal dolgozik. Mivel csak felszínes ismereteim vannak ezen hivatások metódusairól, nem írhatok hitelesen róluk. A jelen írásom célja nem is az, hogy összehasonlítsam az egyik segítő hivatást a másikkal és értékeljem, melyik jobb? Mert nincs ilyen. Mindegyikre szükség van, és mindegyiknek van létjogosultsága, hiszen mindenkinek másra lehet szüksége, ami számára segítséget adhat.

A cél az, ami közös: segíteni az embereknek, hogy boldogabb, harmonikusabb, tudatosabb és derűsebb életet élhessenek.

Most arra vállalkozom, hogy a saját hivatásomról írjak és azért, mert úgy látom, sokan még nem tudják, ki az a coach, és mit csinál?

A coach fejleszt és vezet de nem mondja meg merre menj, hiszen a te utadat ő nem láthatja. Néha fogja a kezed, néha elengedi. Kérdez és hallgat és feladatokat ad, majd újra kérdez és megint hallgat. Miért? Mert várja, hogy megszülessen benned a megoldás. Soha nem ad tanácsot, nem mondja meg, mit kell tenned. Mindegy mi a szakterülete, párkapcsolat, üzlet, intimitás, magánélet, nem ad instant megoldást a problémádra. Sőt! A problémádat nála nem javasolt problémának nevezni, mert a coach tudja, hogy a megoldáshoz nem kell probléma. Sokszor fordul elő az is, hogy nem az a probléma, amit az ügyfél annak gondol.

Nálam például joker kihívásnak nevezzük a problémát. Mindenkinek van ilyen az életében, és időről időre visszatér, és lehet hogyha megoldja, új joker lép a helyébe. Mi pedig adunk egy másik nézőpontot. Mert az élet mindig ad újabb feladatot, amit épp megoldásra vár, és ha ezt elfogadja, és az élet szerves, élő, lüktető, és ami még fontosabb, támogató részeként kezeli, nem vesztes lesz, hanem tudatos.

A coachnál nem sokáig lehet múltbéli sérelmeken kérődzni. Nem idézi meg a múlt démonjait sem. A jelenben, a most -ban dolgozik és célja, hogy változást generáljon. Olyan változást, ami érte van, az ügyfélért, őt szolgálja, fejleszti, emeli.

Segít megtalálni, újraépíteni a hitet, bizalmat, erőt. A coach pozitív megerősítéseket ad, és nem kérdezi meg melyek a hiányosságok és a hibák . A coach azt kérdezi az ügyféltől, mi az, ami fejlesztésre szorul? Mivel tudja megtámogatni ezt? Kik segíthetnek neki ebben?

Tudja, hogy amit szeretne elérni, megvalósítani, ott van benne, csak még nem látja, nem érzi. Ezért is van az, hogy az ember gyakran válaszolja a coachnak egy adott kérdésre azt, hogy nem tudja. Miért? Mert még sosem gondolkozott el a válaszon.

A coach gondolkodásra ösztönöz és szűrőtisztítást végez, hogy aki segítségért eljött hozzá, lássa meg a magában rejlő valamennyi lehetőséget. Energiát közvetít. Segít, hogyha szükséges, hogy a vendége képes legyen kiszabadítani magát a családi, kulturális, vallási, szociális, társadalmi hitrendszerei irányítása, kontrollja alól. A coach segít kitárni a szív és az elme kapuit. Kreatív tapasztalásokon keresztül visszavezet a boldog és szabad gyermeki énhez, aki még bölcsen hit önmaga erejében, és ha elesett felállt és újra elindult. Nem volt számára lehetetlen.

A coach az emberben lévő legjobb, legigazibb ént fejleszti, erősíti. Ránéz a sötét oldalára is, hiszen annak megértése is fontos de nem engedi azt, hogy ebben a fullasztó mélységben fürdőzzön és sajnálja magát. Mert tudja, hogy a sajnálat energiájának egy iránya létezik, és az kizárólag lefelé húz.

Coach az, akinek segítségével fókuszba kerül a derű, az önbizalom, az önszeretet, az önbecsülés, az elengedés, a hit, a megbocsájtás, az ítélkezésmentesség, a feltétel nélküli szeretet öröme.

Egy feltétele van annak, hogy a coach munkája sikeres legyen, és ami rád talál, az tartósan veled is maradjon. Te! A te ragyogó és cselekvő éned, aki elképzeli, megálmodja és azután naponta tudatosan cselekvéssel valóra váltja minden kisebb és nagyobb tervét, amire csak képes, ott ahol képes, és azokkal az erősségekkel, amelyekkel képes.

Itt és most.

Coach vagyok. A dolgom szolgálat.

Montorffy Letti