Az élet mindig utat tör magának.....a közhelyes mondások birodalmából egy. Biztos hallottad már. Az élet utat tör magának, de nem mindegy milyen okból, kényszer hatására vagy szabad döntés által, és az sem mindegy hogyan. Amikor elindul a gátak ledöntése, és a gyökerek a betonkockákat felemelve a fény felé törnek, és szakad minden lánc, az már a végső pillanat. És sajnos a legutolsó pillanatban már nincs benne a szeretet szelídsége. Fájdalmas zokogás van benne, és kényszer. Mert a végső pillanatoknak ez a természete. Ott már csak törni és tépni lehet. Ha eltolod magad a szakadék széléig, akkor a mélység magába fog szippantani, feltéve, ha éppen akkor a zuhanás sokkos állapota kell a fejlődésedhez.

Mert szakadék széléről szárnyalni is lehet. Az is elég félelmetes, és ha az a dolgod, hogy legyőzd a félelmeidet, akkor abba az irányba fogsz elindulni, amitől jobban tartasz. De az életnek utat kell törnie. Egészen pontosan: csak az élet tör igazi utat! Mert az élet: mozgás, lendület, energia. Nincsen benne egyetlen nyugodt pillanat sem. Aki folyamatos nyugalomra vágyik az az élet teljességét veszti el, és valószínű, hogy összetéveszti a harmóniát a nyugalommal. Az élet a maga, csodásan furcsa szövevényeiben és hullámvasútjain is folyamatosan ajándékokat ad Neked. Mi ez, ha nem öröm? Mi ez, ha nem a legnagyobb teljesség? Kell-e egyetlen ajándéknál több, addig amíg felkelsz reggel és este álomra hajtod a fejed? Kell-e egyetlen ajándéknál több, amíg az öröm benned parázslik és lekötözött szárnyakkal is felrepít? 

Fotó:Molnár Péter

fShare

Tweet