Mennyi vágyunk van mindig és mindig csak kérünk, akarunk. Pedig, ha jobban figyelnénk befelé, láthatnánk, hogy mindenünk megvan, és épp annyi, amennyit épp akkor elbírunk. Mert azt hisszük, hogy csakis a fájdalmak súlyát kell cipelnünk, pedig az öröm, a boldogság, a ragyogás látszólag könnyed pörgését is vinnünk kell. Vinnünk és tartanunk magunkat ebben az ajándék ragyogásban. Vinnünk kell mindent, felelősséggel és szeretettel, mert felvállaltuk, egyszer pecsétet nyomtunk vele a lelkünkre.

Ne gondold azonban, hogy minden pecsét örök. Minden fogadalom, ígéret és vállalás feloldható. Egyetlen percig sem kell tovább cipelned semmit, ha már teljesítetted a vele való feladatodat. Ne félj továbblépni.

Nem vagy felelős mások boldogságáért. Mindenkinek kizárólag önmagát kell megvalósítani. A segítség nem a másik sorsának az átvállalását jelenti. Látnod kell, meddig tart a gondoskodás, amit adnod kell, és hol ér véget, amikor már el kell engedned a másik iránt érzett felelősséget.

Tégy úgy, mint az anyák. Az igazi, jó anya mosolyogva engedi el a gyermekét, ha az már felnőtt. Feloldja a pecsétet, mert tudja, hogy csakis ebben az oldásban tarthatja meg ezt az örömben érlelt és segítő kapcsolatot, amelyben a gyermek mindig hazatalál az anyában, és az anya is hazatalál felnőtté vált gyermekében.

Fotó:Molnár Péter

fShare

Tweet