Szép ez az őszben sárguló nyár. Olyan akár a nagy szerelem, ami már elmúlt de még visszajár fájni. Tudod, hogy már ballonkabátot kellene húzni de a nap sugarai még olyan erősek, hogy lefejtik a hátadról a meleg ruhát és tavaszi lengébe öltöztetnek. Nem hiszed, hogy ez október, nem hiszed, hogy a nap úgy érint, mint nyárelőn, mert az októberek nem ilyenek, és talán már hinni sem tudsz. Így vagyunk mindennel. A megszokottat azt elfogadjuk de mást, még ha jó és kivételes is, nem vállaljuk fel. Élvezni merjük, mert az látszólag nem jár felelősséggel de felvállalni nem. Ahhoz több kell. Hit magunkban, az életünkben. Hit abban, hogy bennem a szeretet olyan erős, hogy nemcsak magamat tudom vele megtartani.

Ha ez nincs így, akkor visszamegyünk a rosszba is, mert az az érzés már ismerős, és becsapjuk magunkat valami hamis biztonsággal. Persze nem mindenki, mert aki már ráébredt arra, hogy a szeretet a legnagyobb felelősség, az a viselkedésével sem ígér. Mert tudja, hogy ígérni nemcsak szavakkal lehet de könnyekkel, érintéssel is. Amikor belenézel valakinek a szemébe, látod, hogy az az ember, hol tart, mennyire valósult meg korábbi önmagához képest. Láthatod, hogy mennyi szorongás, félelem van még a lelkében, csak ne félj belenézni a szemébe, legyen az, akár a saját szemed is. Ígéret és remény. Mindkettő egy gyökérből nő. Nincs nagyobb felelősség annál, minthogy tudod, hogy az, amit és akit fel tudsz vállalni a családod, a barátaid és az egész világ előtt, azt valóban szereted, méltónak tartod magadat benne. Minden más érzés csak vonzalom és vágyakozás de nem szeretet. A valódi szeretetet, amit valami vagy valaki iránt érzel, úgy vállalod fel, hogy nem kérsz magadtól sem időt a gondolkodásra. Egyértelmű a döntés, még akkor is, ha meglep, akár egy váratlan szerelem vagy egy októberi nyár...

Fotó:Karádi Bad Zoltán

fShare

Tweet