Skype online coaching

Egyéni és kiscsoportos
online coaching Montorffy Lettivel

Előzetes időpont
egyeztetés szükséges:
+3670/6733331,
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
vagy skype üzenetben.

Keresés

Csigaház

Manó létem öröme

Még tini koromban történt. Amikor a világ szenvedéseit és fájdalmait cipeltem, mert akkor még azt hittem nekem ezt kötelezően vinnem kell, ahogyan a racionális felnőtt világ szüntelen tagadását is.

Ebben az időszakban találtam ki, hogy egészen picire összezsugorítom magam. Épp akkorára, mint egy manó vagy kobold vagy tündér mérete. Bár, ha jobban belegondolok, csak a fantáziától függ valójában mekkorák is lehetnek. A lényeg, hogy kicsire összemenjek, hogy elférjek egy kabát zsebében, és valaki végre elvigyem valahová. Mindegy hová, mert az utazás volt a lényeg. A kaland, a szenvedély, a felfedezés. (ahogy mai is) Szerintem én már akkor szerettem volna belső utazásokat tenni magamban, hogy jobban megértsem az engem körülvevő állatira okos, fegyelmezett és táblázatba rendezett életet. Megérteni azt az ijesztően monoton és egyformára szabott világot, amelyben a felnőttek éltek. Miért? Mert nem értettem. Más logika útján haladtam akkoriban. (és persze most is, csak már ezt nem tartom abnormálisnak). Erőteljesen a mély-szenvedés témakörét érintve, újra meg újra megpróbáltam megérteni a saját lelkem működését ebben az iciripiciri-picirire átalakult testben. Hogy megértsem a felnőttek tökéletes világát vagy éppen kimeneküljek belőle, mert számomra fullasztó volt sokáig benne lenni. Mert akkor még azt hittem, hogy hibátlan világot teremtettek, de mivel én erősen tökéletlen vagyok idebent, úgy értem lelkiekben kesze-kusza, kalandozó meg „éjjelnappalszárnyaló” és ehhez hasonlók, gondoltam ezért nem értem.

Azt hiszem, az időről- időre lávaként kitörő szenvedélyemmel szerettem volna valahogy barátságot kötni. Nem ment. Úgy kicsiben sem. A szenvedély az kérem szenvedély. Nem számít a méret. És most már tudom, az életkor sem.

Manó létemben számtalan zsebben tettem utazást, néha kipillantva merre megyünk, hová tartunk éppen, bár egyáltalán nem akartam sehová tartani. Úgy értem a valós világban. Épp ez volt a lényeg, hogy máshogyan haladjak, és más perspektívából lássak, más fülekkel hallgassam azt, ami a lelkemben van.

A manó lét pazar lehetőségeket rejtett magában, csak egy rossz dolog volt benne. Sajnos, mindig vissza kellett nőnöm belőle nagyra. Ezt a játékot addig játszottam aztán, amikor egy szép napon rájöttem a titokra. A titokra, amely ott lappangott bennem születésem, sőt fogantatásom pillanatától kezdve. A titok az öröm volt. Az írás öröme. Rájöttem, hogy manóként tett utazásaim közben éppen azt élem át, mint amikor leülök és elkezdek írni. Egészen kicsire zsugorodom (a környezetem néha teljesen eltűnik, megszűnik, felszívódik), a hangokat elmosódva hallom, és elkezdem a belső utazást. Lefelé. Egy varázslatos világba, ahol egy tündértől mindig kapok tejkaramellát, és vajas kenyeret ropogós paprikával, és meleg kakaóval. ( A kakaó manapság kiváltható Barbie vízzel, esetleg pezsgővel vagy egy jófajta vörösborral.)

Ebben a térben nincs fájdalom, csak öröm és derű van, és olyan ragyogó szenvedély, hogy egy festő se tudná azt lefesteni, talán csak egy perui sámán.

Szóval, a manó lét örömét átmentettem ide ebbe az összefércelt felnőtt világba. A felnőtt világ manóságait meg oda, ahol épp utazom manóként örömben meg derűben. És képzeld bárhová mehetek! És képzeld te is bárhová mehetsz! Ez a másik titok, amire az elmúlt években rájöttem, hogy mindenki mehet bárhová az örömért és a derűért. Hiszen mindannyiunkban van egy manósági akármicsoda. És mindegy, hogy ki vagy! Író, könyvelő, rekamié rugó revizor, nekifutásos vályogvető, mélytengeri zoknihegesztő vagy cakkharapó a kekszgyárban. Hát nem csodás?

Fotó:Karádi Bad Zoltán