Skype online coaching

Egyéni és kiscsoportos
online coaching Montorffy Lettivel

Előzetes időpont
egyeztetés szükséges:
+36 30 790 4677,
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
vagy skype üzenetben.

Keresés

Csigaház

A patchwork család harmóniája, avagy elengedés és önismeret nélkül nincs újrakezdés (Első megjelenés a Vasárnap Magazinban)

Színes, izgalmas, harmonikus. Mindenkinek megfelelő, mindenki lelkét képes simogatni, betakarni. Senki sem fázik alatta. Kívül-belül olyan, amiben mindenkinek motiváló reggel felkelni és este békésen nyugovóra térni. Ha azt gondolod, hogy ez valami utópisztikus elképzelés, akkor olvasd el a történetem, mert én épp ilyen családban élek. Egészen pontosan olvasd el, hogyan változtam, változom azért, hogy ilyen jól működő, szeretetteljes családban élhessek. Most azt gondolod, hogy ilyen nincs? Valóban. Amit gondolsz, azt teremted, éled. Ha úgy gondolod nincs, nem is lesz, mert a gondolatod szabja az irányt. A gondolatod erősítheti a hited. Ez a cselekvésben megvalósuló csoda, amelyben lehet kiegyensúlyozottan, a családon belüli kapcsolatok sorrendjét felállítva harmóniában élni második házasságban is. Sőt jobban, szebben, derűsebben, mint korábban. Egymás mellé rendelt társként. Nem kiszolgáltatva, szerepeket összetévesztve, hanem pontosan tudni, mikor, melyiket használd, értékeld, és mikor melyiket altasd kicsit. A feltételek mindenki számára adottak de mindenki máshonnan startol, ezért fontos, hogy tudd, honnan indulsz.

Elengedés nélkül nincs újrakezdés

Annak idején nagyon hosszú mérlegelés előzte meg a végső döntésem, hogy válni szeretnék, mert ahogyan akkoriban a családi életet éltük már igen hosszú ideje, az nem az volt, ami egy egész életen át igazán jót tett volna bármelyikünk lelkének. Nem szerettem volna, hogy a gyermekeim azt a nő-férfi, férj-feleség, apa-anya modellt lássák követendő mintaként, ahogy mi éltünk. A mérlegelés sokáig tartott, a döntés ellenben egyetlen pillanat volt. Hosszú ideig vissza-visszarántott a félelem, ahogyan annyi más nőt, aki majd két évtizedet élt egy házasság szorításában. Nehezítette a helyzetemet, hogy az exférjem akkoriban a lelki manipuláció, a hazudozás, a vetítés valamennyi hangszerén játszott, több szólamban is, és ellenfélként tekintett rám, akivel harcolnia kell. Küzdeni és bizonyítani, hogy a családelhagyó nem ő. Tehát a fő gonosz sem lehet ő; csakis én, mert ezzel elhagytam a gyerekeim (ami persze nem volt igaz de ezt akarta elhitetni velem), mert mertem kockáztatni és lépni. Megosztó gondolat: egy házasságban, ki az, aki család elhagyónak számít? Aki jelen van ugyan de közben naponta mást ölel, mással osztja meg a gondolatait nem a házastársával vagy aki ténylegesen, azaz fizikailag is kilép a házasságból? Azt gondolom, sokféle cserbenhagyás létezik egy kapcsolaton belül. Nem feltételen az számít elhagyónak, aki ténylegesen elköltözik. Néha a bátrabb, őszintébb, türelmetlenebb költözik el de attól még lehet a másik az, aki elhagyta már sokkal korábban a családot. Uralkodási hajlama, hűtlensége, agressziója miatt irányt váltott és letért arról az útról, ami a boldog családi élethez visz, és a társa csupán erre az attitűdre reagált, amikor beadta a válókeresetet.

Döntöttem de nem tudtam, mi vár rám, ránk, a gyerekeinkre. Csak ennyit éreztem de azt mindennél biztosabban: az élet, amelyben szüntelen hazudnak nekem, csak hazugságot és álszentséget szülhet. Ezekben pedig lehetetlen szeretni, változni, fejlődni. Felvállalni, fejleszteni, elfogadni önmagam. A legragyogóbb önmagam, aki itt és most lehetek anyaként, nőként, társként. Mindenhogyan.

Amikor beláttam, hogy a kapcsolatunk szavatossága lejárt, és nem tudjuk megjavítani, (mert sajnos olyan is létezik, hogy valami végleg eltörik), akkor elkezdtem szépen lassan áthangolni a lelkem, a szellemem, a testem, egyszóval az életem. Ösztönösen, intuícióim mentén lassan haladtam előre de haladtam. Ha hasonló helyzetben vagy, mint akkor én, neked is ezt tudom javasolni, hogy menj. Minden nap egy lépéssel előrébb. Válts minden gondolatot cselekvésre. A félelem legjobb ellenszere a „dolgok csinálása”. (Akkoriban futottam le életem első és eddigi egyetlen fél maratonját, amiről korábban azt gondoltam, egyszerre ennyit soha nem tudok majd lefutni. Hatalmas mentális erőt adott!) Lásd magad a jövőben, a megvalósult, új és boldog életedben, mert fontos, hogy tudd merre haladsz és mit szeretnél elérni, de mindig a jelenben cselekedj! Hogyan? Másképpen, mint ahogyan megszoktad, mert változás csak ott történik, ahol valamit másképpen csinálsz, mint azt korábban tetted. Ez az áthangolási folyamat, amit én intuitív alapon végeztem (bár, ma már tudom, hogy tudatosan is lehet, sőt változásban szükséges is ezt tudatosan végezni), előkészítője a régi elengedésének. Mert amíg a régi életedet, a hozzá tartozó szokásokat, a párodhoz kötődő régi attitűdöket, érzéseket, rossz beidegződéseket, csalódásokat, bizalmatlanságot, kételyt, félelmet nem engedted el, jöhet bárki, nem lesz harmónia. Mert csak oda tud megérkezni, az új. ahol tiszta, egyértelmű hely van számára fenntartva. Ott nem beszélhetünk valós újrakezdésről, ahol még a régi házastárs irányít, „álmodja tovább az egykori közös életet”, a háttérből mozgatja a szálakat, manipulál, zsarol stb. ( és mindegy, hogy erre melyik félnek van szüksége, amíg ez így működik, addig nincs teljes elengedés). Mert a régi minden kapcsolódására (kivétel a közös gyermekek nevelése) nemet kell mondani ahhoz, hogy igent tudjunk mondani az újra. Mitől olyan nehéz megtenni? Mert olykor összekeverjük a személyt valami mással, például egy érzéssel vagy erővel, vággyal és valójában nem a személyt, hanem azt nem tudjuk elengedni, amit a személy számunkra képviselt.

Ne feledjük a gyermekünk ott van velünk ebben a folyamatban, mint csendes, néha hangos megfigyelő és gyűjtöget, raktároz, megél, átél. Mindent. Érzést, szokást, haragot, rettegést, vágyat. Mindent lát, mindent érez, akkor is, ha nem mondja. Velünk együtt változik.

 

Mi történik a gyerekekkel ebben az áthangolásban?

Hagyjuk, hogy az életkorának, szellemi érettségének megfelelően részt vegyen ebben a változásban. Ne zárjuk ki őt teljesen ebből a folyamatból, és ami nagyon fontos, hogy soha ne bíráljuk a házastársunkat előtte. Kezdetben, sajnos én ezt nem tudtam megtenni, mert túl sok volt bennem az indulat de később igen, és azóta is nagyon odafigyelek arra, hogy ne minősítsem az édesapjukat negatívan. (Mára egyébként harmonikus kapcsolatot ápolok az exférjemmel, és sikerült elengednem a csalódottságomból fakadó dühöt is.) Ne feledjük el, hogy a fájdalom, amit a volt házastársunk mellett vélt vagy valós formában átéltünk kizárólag a miénk. A gyermekünknek ezekhez az általunk átélt negatív érzéshez semmi köze sincsen! Az ő viszonyulásuk, megélésük az édesapjukkal (édesanyjukkal) értelemszerűen más, és ez így van rendjén. Soha ne keverjük össze a mi vegyes érzelmeinket az ő érzéseikkel, és ne is akarjuk, hogy ő is ugyanazt érezze, amit mi. Nagyon káros és romboló hatása lehet gyermekünk mentális fejlődése szempontjából annak, ha úgy nő fel, hogy szüntelen azt éli meg, elárul minket, ha szereti az apját (anyját) is, nemcsak minket.

A gyermekkel ugyanaz történik a válás során, mint velünk, csak tízszeresre felnagyítva. Ezért nagyon fontos a beavatás, hogy tudja mi fog történni. Soha ne hagyjuk bizonytalanságban. Ha mi szorongunk, ő még jobban fog szorongani, ha mi félünk, ő még jobban fog félni, hiszen neki mi (Anya és Apa) vagyunk támasz, oszlop, vár, erdő, patak és a rét az összes virágjával együtt. Ne vegyük el tőlük annak a reményét, hogy a szülei válása után minden újra rügyet fog bontani és újra egység lesz és harmónia. Tanítsuk meg őket arra, hogy az életben a veszteség sok esetben inkább nyereség. Nem feltétlen szomorú, mert lehetőséget ad valami újra. Tanítsuk meg nekik, nézhetnek más, több nézőpontból is arra, ami fáj és arra is, hogy az életben minden elmúlik, és ez így rendjén van. Ha elvesszük a hitüket, a jóra, a szépre váró reményüket, nem fognak tudni beilleszkedni az új családba és elfogadni a szülő új társát. Haraggal, csalódással, fájdalommal nem lehet új életet építeni. Amíg haragszol és dühös vagy, addig rombolod magad és elveszted még a lehetőségét is, hogy valaki mással felépítsd újra a bizalmat, a szerelmet, a hitet. Ha akaratlan is de a benned lévő haraggal, dühvel gyengíted a gyermeked mentális erejét. Az újhoz is erős alap szükséges. A család, nem feltétlen csak a vérségi kötelékektől lesz jól működő, megértő és szeretetteljes.

 

Az én történetem...

Már fél éve zajlott a válóperünk, amikor megismertem jelenlegi férjemet. Három hónapig barátkoztunk, ismerkedtünk, amíg egyszer csak rájöttünk, hogy ez több mint barátság. Beismerem a férjem időben előbb ébredt ebbe a szerelembe de a végkifejlet és a történetünk alakulásának szempontjából nincs jelentősége, hogy ki, mikor érkezett meg a kapcsolatba. Mert az elejétől fogva egymás tanítói, mesterei, tanítványai voltunk, és így van ez a mai napig. Arra törekszünk, hogy tudatos figyelemmel, megértéssel vigyük színes foltokból összerakott családi életünket. Ha pedig elvisz minket a hév, a szenvedély vagy egy régi hitrendszer, hibás szokás, rossz attitűd, akkor arra törekszünk, hogy megpróbáljuk visszahozni a másikat a jelenbe. Nem számít ki teszi meg az első lépést előbb, mert a miénk egy mellérendelt társkapcsolat, és nem lesz senki attól kevesebb, ha bocsánatot kér, és attól sem, ha elmondja, amit érez. Pont úgy, ahogy érzi. Nem szépít semmit. Mert fejlődni és szeretni csak őszintén lehet.

Nem volt könnyű a hangolódás. Nem párként és szerelmesként, hanem apaként, anyaként, családként. Okozott feszültségeket, szakítás közeli helyzeteket, nem járt mindig pozitív érzetekkel, megélésekkel. De kölcsönösen (pozitív értelemben) hatottunk egymásra konfliktusaink ellenére is például nevelési kérdésekben. Mindegyikünk volt házastársa nagyon más értékrendű, lendületű, más mentális erejű, más attitűddel rendelkező ember, mint amilyenek mi vagyunk. És ez a „másság” a gyermekeink viselkedésében köszönt vissza és okozott konfliktust. Más közegben élnek ott, a másik szülővel, és máshogy itt, velünk. Ráadásul, még az idő mennyisége is különbözik, amit velünk töltenek. Hiszen a párom gyermekei csak minden második hétvégén vannak velünk, az én gyermekeim pedig egy hetet töltenek velünk, egy hetet az édesapjukkal. Volt és lesz is még mit összehangolnunk de mára már tudjuk, hogy minden ami a családi életünk kialakításával jár természetes folyamat. Csináljuk, beszélgetünk, megvitatunk, konszenzust kötünk, bocsánatot kérünk, segítünk, szeretünk. Nekünk ebben a hangolódásban sokat segített, hogy ezeket a megértésbeli, ráébredős folyamatokat azt, hogy mi történik bennünk, velünk, értünk vagy épp ellenünk, elkezdtünk tudatosan figyelni, tetten érni. Mint ahogyan próbáltuk, próbáljuk magunkat lefülelni, ha a viselkedésünk nem épp kongruens. (A kongruencia kifejezés egy belső pszichikus állapotnak a viselkedéssel való egybevágására utal.)

Vitás helyzetek után lehetőség szerint azonnal reagáltunk, kommunikáltunk. Persze nem mindig. Voltak hosszabb csendek, amitől néha megijedtem de ezt is el kellett fogadni, hogy nem baj, ha néha csend van, nem kell mindig mindenre azonnal reagálni. Azután elmondtuk, mi zajlik bennünk, beszéltünk az érzéseinkről, hogy nekünk mi esik jól, és mi nem. Elkezdtünk figyelni arra, hogy bírálat és ítélkezés mentesen beszélgessünk egymással.

És elkezdtük az egyértelmű dolgok kommunikálását. Mit jelent ez? Hogy arról is beszélünk, amiről korábban úgy véltük nem szükséges, mert a másik „azt úgyis tudja”. Rájöttünk, hogy „nem tudja úgyis”, és nem azért, mert figyelmetlen, hanem azért, mert a mindenki csak a saját fejével tud gondolkodni és ami az egyiknek evidens, a másiknak nem az. (És ehhez még nem adtam hozzá, az aznapi lelki és mentális állapotot, ami szintén befolyásolhatja a pillanatnyi reakciót.) Bevallom nem sikerült mindig, minden konfliktust azonnal feloldani, hiszen a régi, még feldolgozatlan sebeink, a hétköznapi monotónia minket is gyakran bedarált. De már tudjuk, hogy néha az is segít, ha csak kibeszéljük magunkból, mi zajlik bennünk. Mert a hangolódáshoz, empátiához fontos, hogy a másik is értse, pontosan mi az, amit épp átélünk. Tapasztalatom, hogy helytelen és a kapcsolatra igen káros hozzáállás, ha sértődötten elvonulok, és megpróbálom kitalálni, hogy a másik, miért mondta és tette azt, amit tett, amivel engem úgy megbántott. És ha megkérdezi, mi bajom, azt mondom sértődötten: semmi. Pedig ott az a flegmán kimondott semmi a legtöbb. Nem szabad hagyni magunkat sokáig ebben a semmiben. Mert ilyenkor elméleteket gyártunk és folytatásos teleregényt írunk belőle (különösen, mi nők), pedig meg is kérdezhetnénk, miért tette.

Mitől működik egy tökéletlenül tökéletes második esély, második házasság, második család?

Ugyanattól, mint az első, feltéve, hogy az elsőt előbb el kell engedni. Úgy készültünk, örökké tart. Nem lehet ugyanis máshogy készülni egyikre sem, mert nincs más opció, ha szeretsz, csak az örökké. Amivel ma többet tudok, mint korábban az nem a szeretet, a tisztelet, a megértés, a kedvesség erejében, minőségében van, hanem az önismeretben. Abban, hogy tudom magam minden helyzetben képviselni. Látom a folyamataimat. Képes vagyok erőszakmentesen kommunikálni. Törekszem rá, hogy rugalmasabban kezeljem a vélt vagy valós sérelmeim. Egyszóval a változás abban van, ahogyan én látom magamat, a környezetemet, és a viszonyomat a körülöttem lévő emberekkel. Áthangoltam a hozzáállásomat. Nem kötök alkut magam ellen, mert ha én, mint nő rendben vagyok magammal, akkor a bennem lévő anya is ki tud bontakozni, mégpedig teljes pompájában, és ebben az áradásban jó mellettem gyereknek lenni. Ha pedig áradok, mint nő, akkor jó mellettem férfinak lenni. Társnak, férjnek lenni. Persze mindehhez az is kell, hogy akit választottam, hasonlóan a folyamatos személyes fejlődést, megfelelő önismeretet, tudatos kommunikációt, őszinteséget gondolja családi alapnak, a szerepek megértése, felvállalása és képviselete mellett. Önismeret része az is, hogy tudom, hány szerepben, milyen súllyal vagyok jelen a hétköznapokban és a családon belül is tudom, hol a helyem. És azt alázattal betöltöm. A patchwork család harmóniájához elengedhetetlen az alázat. Például, hogy alázattal el tudjam foglalni a második férj vagy második feleség helyét és ott ezen a második helyen tökéletesen jól érezzem magam. Mert tudom, hogy azért lehetek ott, azon a kitüntetett második helyen, mert az első helyen lévő házastárssal valami nem volt jó, nem működött.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy épp annyi figyelem, tudatosság, önismeret, tisztelet, megértés, erőszakmentes kommunikáció, alázat, elengedés szükséges a második házassághoz is, mint az elsőhöz. Arra is megvan minden esélyünk, hogy boldogabbak legyünk, mint korábban, ha tudjuk, mit hibáztunk az első házasságunkban, és megpróbálunk javítani azon, ami bennünk fejlesztésre szorul. Azt tartsuk mindig szem előtt, hogy bármilyen konfliktusról, kapcsolatról, új családépítésről legyen is szó, másokat nem tudunk változásra bírni, de magunkat mindig, és ez éppen elég ahhoz, hogy derűs és harmonikus életet élhessünk.

 

Montorffy Letti

író, coach, életvezetési tréner