Csigaház

36 nő, 36 szó és egy történet...(Írjunk együtt 2. rész)

16 évesen

 

A vágy döntés kérdése

Boldogságtörténetünk 36 szó felhasználásával

A nevetés volt az egyetlen, ami mindig megváltoztatta az arcom. Egyszerűen olyan gyönyörűségessé váltam tőle, amit nem tudtam nem észrevenni, akkor sem, ha épp szenvedni volt kedvem. Gyakran figyeltem a tükörben a tekintetem ébredés vagy egy szenvedélyes ölelés után. Mit láttam benne, amit azóta is őrzök és gyakran eszembe jut? Önfeledtséget. A pillanat szeretetében végtelenül és végérvényesen megtermékenyített boldogságom. Olyan érzés volt ilyenkor a tükör előtt nézni a saját arcomat, mint amikor a tenger partján álltam és belemerültem abba a nagy kékségbe. A mindenbe, a teljességbe, amelynek része és egyben egésze is vagyok minden kitartásomban és elakadásomban. Mert tiszta lélekben és derűben tart. Nem jöttem rá azonnal a megoldásra, hogy hogyan láthatnám ezt az arcot mindig, amikor belenézek a tükörbe. Az én boldogság arcomat! A ragyogást a szemeimben, ami azt mondja, azt énekli nekem, jól vagyok és nem hiányzik semmi. És nem kell mindig az, ami nincs! Hogyan lehetne lehetséges ez?

Feltétel nélküli szeretettel kell magamat is szeretnem! Ez az egyik, amit megtanultam. Hogyan valósíthatom meg? Azt hiszem, elengedésben. Magammal szemben is alkalmaznom kell azt a kedves naivitást, ami visszateszi méltó helyére az ősbizalmamat. A párás tükörre írtam két szót, miközben mosolyogtam és tombolt bennem a szenvedély, ami 48 éve erre a világra küldött.

Várok Rád!

Korábban, ezt másnak írtam volna. Talán valamelyik barna szemű fiúnak, akinek a szavai is barnák voltak, nemcsak a haja. Akkoriban azt gondoltam, hogy mindenkori boldogságomat a férfi adja. A szerelem hője. Ő varázsolhat engem nővé és szentül hittem a vágy nem döntés kérdése, mert a vágy a Minden felett él és uralkodik örökkön örökké. Ámen! Dehogy ámen, a boldogság történetünk, az enyém, a tiéd, a miénk nem itt ér véget! Épp ellenkezőleg! Itt kezdődik!

Akire ma várok, minden nap, minden ébredésben, az nem egy férfi, egy másik ember, hanem én magam vagyok. A tiszta elmém, tudatosságom, vidámságom. És úgy várom, vágyom ezt a nőt, mint ahogyan gyermekként vártam a balatoni, szabadság-nap-lángos- és esőillatú nyaralást. Ebben a várakozásban tanultam meg, mi a repülés, a „nagybetűsnek nevezett” élet és az anyaság tudatos vállalása, megélése, öröme. A nő érintése anyaként, asszonyként, feleségként, szeretőként, szerelmesként. Szivárvánnyal takartam be akkor a szívemet és hullámok hátán ringattam. Itt és most, én, nem más! Nem mástól vártam ezt. Itt kezdődött el...

A múlt elmúlt, a jövőt nem ismerem. Az egyetlen, amit és ahogyan élnem kell, az itt van. Most van itt! A napfényben. Minden nap! A reggeli kávéban, az esti borban. A tiszta vágyamban, amiről én döntök. Nem más! A haragom, dühöm szeretetben való feloldódásában. Merészen és gondtalanul magamba vetettem el a hitem és a reményteliséget, amit egy éjjel kívántam magamnak, hulló csillagok alatt. Barátságot kötöttem az élettel! Hogyan? Nem bántottam magam semmivel és még szerelemből sem tettem áldozattá azt a nőt, aki ott, akkor még 16 évesen belenézett abba a tükörbe...

A hajnalom, amiben ma ébredtem, már örökké tart. A tükörben a nő, aki visszanéz rám, egyszerre lát közel és távol, és azon túl ...

Rálátok az életemre. Bárhogyan. Madártávlatból is. Az egész egy hatalmas zöld színpad, akár egy gondosan és tudatosan felépített golfpálya. Milyen tökéletes! Mindennek épp ott és úgy van helye, ahogy kell. Miért nem láttam ezt odalentről, amikor ütöttem a labdám és próbáltam betalálni egy áhított lyukba? És azután bosszankodtam, ha nem sikerült, lekéstem, elrontottam és más győzött. Legyőzött. Legyőzött?

Néző vagyok ma és mosolygok. Megszólítom magam kedvesen és megértően. Az empátia valamennyi kommunikációs eszköztárát használom, mert már tudom, hogy minden belőlem sarjad, velem és bennem kezdődik el, és minden elütött labdámnak ott van helye, és akkor, ahová éppen leesik.