Csigaház

Írjunk együtt! 3. rész 29 ember, 29 szó, 29 elengedés. 29 lélek egy felhőben.

 

 

Sétálok a folyó felett a hídon és azon gondolkozom, mi lehet még az a teher, amit cipelek. Ami alól nem engedtem még meg, hogy felszabadítsam(1) magam. A híd közepén állva felkapja és megforgatja a szél a levegőt és észrevétlen összekeveri a felszálló párával és a napfényben keringő városi porral.

Váratlan rám talál egy érzés. Egy lélek(2) vagyok itt mindennel, ami körülvesz. Része vagyok a folyónak, a hullámoknak, a víz alján a nehéz iszapnak. Magam vagyok a fény, a szél és a napsütés. Magam vagyok a folyam, az áradás, és én döntöm el, hogy mi az, amit szeretnék megtapasztalni és azt is én határozom meg, hogy mi az az emlék(3), amit elmém láncaival lekötve a múltamból még itt tartok, és úgy tekintek rá, mintha a jelenem része lenne.

Nézem a víz sebes folyását. Sodor egy korhadt farönköt a sötétzöld hullám. Valahol beemelte a víz, részévé tette az áradásának és most viszi tovább. Az életben minden, ami él áradásban van. Minden haragot, sérelmet is így kellene támogatva átfolyatni az életünkön. Nem ellenállni, nem gátat vetni a félelmeinkkel, akaratunkkal, mások vágyaival. Eggyé válni a változás ritmusával.

Elindulok a hídon a túlsó partra, haladok pár lépést, majd újra megállok és közben arra gondolok, hogy nem lényeges már, hogy akitől évek óta várok egy „bocsáss meg, ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni” mondatot, attól az embertől már nem fogom ezt hallani. De valaki más megteszi majd helyette, ha engedem rehabilitálni a lelkem. Fontosabb az, hogy felébresszem magamban és magamért a megbocsájtást.(4)

Ez az ami erőt (5)ad nekem, és ez az amitől úgy érzem, hogy felhő (6) a lelkem. Könnyed kis bárányfelhő, amely szabadon és vidáman és akadálytalan halad a kék égen. Az ég is én vagyok.

A híd közepén, a narancsos színű nap alatt kitárom a karjaim, behunyom a szemem és mélyen beszívom, majd kifújom az akácillatú levegőt. Nem fontos már, hogy a járókelők, akik épp arra sétálnak, mit gondolnak rólam. Megengedtem magamnak az áradást és ez a megkönnyebbülés(7) érzését hozta el nekem. Nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, csak kiegyensúlyozottságot(8) érzek és azt, hogy ez a semleges állapot jó nekem. Megesik, hogy nem kell ennél több.

A boldogság szüntelen kergetése nagyon fárasztó és felesleges feladat és addig nem érhet véget, ameddig görcsösen hajszolom, űzöm, akarom. Csak az állandó sürgetettség, le- és kimaradás érzését adja. Nincs benne elégedettség. Nincs benne a pillanatok öröme, mélysége, dicsérete és annál több fájdalom(9) ér, minél jobban harcolok valamiért, amiben a boldogságomat hiszem.

Tudattalan évtizedeim alatt eggyé váltam azzal a végtelen nagy szabadság(10) igényemmel, ami, így önmagában, önmagáért csak rombolni tudott. Teret adtam ennek. Megtapasztaltam, milyen így. Identitásom része lett, belőle építettem magam 41 évig és ha úgy véltem korlátozzák a szabadságom, akkor olyan érzésem volt, mintha valaki nehéz(11) köveket rakott volna a szívembe és a gyomromba.

Ettől nyughatatlan(12) lettem és felülkerekedett a reménytelenül szenvedő énem és azonnal szabadulásra(13) vágytam. Ma már nem szeretem(14) ezt az érzést, így nem is táplálom semmivel. Az ide vezető út erős, mély, katartikus érzelmi út volt. Akár egy nagy szerelem, csak már nem hagyom visszajárni fájni.

Az áldás(15) abban a pillanatban érkezett az életembe, amikor megengedtem magamnak, hogy fájjon és ezt követően beláttam, hogy az, ami ennyire szaggatta az életem, már nem tartozik a jelenemhez. Csak én voltam az, aki még itt tartotta és ápolta, gondozta, hizlalta. A változás(16) ott kezdődött el, amikor megengedtem magamnak, hogy elkezdődjön. Akkor megérkezett a valódi elfogadás(17) érzése és látni kezdtem azt a kegyetlen tényt, hogy én vagyok életem főnöke. Az irányító. Nem a körülményeim, kifogásaim, életem szereplői, helyzetei. Csakis én! A lelkem, a szellemem és a testem tisztulásának (18) nagy napja volt ez! Eltűnt minden felesleges szívfájdalom(19) és helyébe lépett a feltétel nélküli szeretet(20), a béke(21) és a hit(22) .

Amikor készen álltam a tanításra(23) megérkezett az életembe egy tanító, hogy rátegyen az istennő barlangomban hullámzó belső csendre (24), hogy megérezzem újra a békét(25) és képes legyek elkezdeni azt az utazást(26), ami fejlődésem következő állomására visz. Mert ezen az úton csak újra és újra megnyugvó lélekkel(27) lehet járni.

Ez az valódi szabadság(28) útja. Szükségtelen keresni, mert ez a szabadság magától talál rám, gondolatváltás és új elmeprogram részeként. Ebben a folyamatban nem sürget már semmi, nem az kell, ami nincs, minden és mindenki egy helyen, egy időben, épp jókor ott van velem, bennem, és semmit sem érzek már veszteségnek(29) többé, amit elengedtem.

 

Fotó:despositphotos.com