Csigaház

A só íze

 

Minden nap tanulok valamit és észre is veszem, látom a tanulási folyamatot, amiben aktív résztvevő vagyok. Ma már így élek. Tudatos figyelemmel. Ebből is tudom, hogy jó az út, az enyém ez az út, még akkor is, ha néha belém szakít a fájdalom. Ma már egyre kevésbé félek attól, amit a bánat vagy a csalódás okozhat bennem. Egyrészről azért, mert a csalódások mibenlétét, természetét kiismertem, másrészről pedig azért, mert úgy érzem a könnyeimben a só ízét, ahogy eddig soha. Minden nap tanulok valamit. Magamról, az asszonyokról, akik felneveltek, apámról, aki soha nem volt velem, a férfiakról, akik szerettek és akiket szerettem, a szerelemről, a barátságról, a tiszteletről. Történnek velem, bennem meghatározó események, ahogy korábban is, néha kísértetiesen ugyanúgy, mint ahogyan régen. Ez rémisztő is lehetne de már nem félelemmel kérdezek, inkább kíváncsian. Mi ebben számomra a tanítás?

A legnehezebb feladat levetni a félelmet és tisztelettel rákérdezni a saját életemre. A múltamra. Mert ha nem tisztelem a múltamat, a mellettem élők múltját sem fogom becsülni. Nem kell elfogadnom, szeretnem de tisztelnem kell, csak így léphetek tovább azon az úton, amit tanultam. Amire Prométheusz is tanított, mielőtt végleg elment. Bevallom, nem sikerül ez mindig, pedig erre törekszem de túlságosan szenvedélyes, temperamentumos nő vagyok és gyakran elsodornak és felborítanak az érzelmek. A szicíliai vér nem mentség. Van ennek jó oldala is, azt kell erősítenem. Persze nem az a célom, hogy annyira lecsendesítsem a szívem, hogy valaki mássá váljak, mert én ilyen vagyok és önmagunk őrzése éppolyan fontos, mint a fejlődésünk. Szeretném megtanulni uralni a szenvedélyem, hogy ne a körülmények vagy más irányítsa őket, csakis én. Minden nap tanulok valamit és ebben a tanulásban időről időre felébred bennem valami nagyon erős, nagyon jó érzelem, amivel képes vagyok úgy szeretni, ahogyan korábban nem. Alázattal. Tudom, mi a feladatom itt és most. A megvalósítás néha döcögősre sikerül, akadozik bennem a hálózati kapcsolat. Néha csend van bennem. Nagy csend és megállok a spirálban. Időzöm az időimben. Tudod, nem vagyok tökéletes. Nem azért adok Neked életbölcseleti tanácsokat, mert hiba nélküli vagyok. Oh, dehogy! Azért írok, azért mesélem el mi van velem, mi az, amit elértem, megvalósítottam, mert ez a feladatom, itt és most. Talán azért, hogy lásd, nem is olyan nehéz az élet és nem vagyok különb nálad csak teszek azért, hogy jobbá váljak és beismerem őszintén, ha hibáztam és tudok elnézést kérni és megbocsájtani is. Ezek előfeltételei a belső harmóniának. A leghasznosabb munkák egyike, ha önmagamon dolgozom és ennek a munkának sosincs vége. Sosem mondhatom azt, hogy befejeztem. Még a halálom is tanít majd valamire, bár a következő leszületésemben erre már nem fogok emlékezni. Nem is kell. Túl könnyű lenne, ha a születésemkor megkapnám, mi a feladat. Jó, hogy nem tudom előre, mi fog történni velem és egy útelágazásnál hogyan döntök. Ha tudnám, mit kell tennem, hová lennének azok a varázslatos dolgok, mint a váratlan, a remény, a várakozás, a megbocsájtás és a szerelem. A csoda pedig nagyon kell de sose kívülről várd mert az onnan érkező mágia vagy hamis vagy oly gyorsan elillan, mint a hajnali pára. Az igazi varázs mindig belülről fakad és te hozod létre magadból, magadban.

Úgy érzem a könnyemben a só ízét, ahogy eddig soha. Ahogy egy idegen érezheti. Egy idegen, aki már megszelídített. Alázattal, tisztelettel és feltételek nélkül szeret engem.