A STORY TV nézői már ismerhetik az arcát, de Montorffy Letti számára nem az a legfontosabb, hogy felismerjék. Nap, mint nap tőle tudhatjuk meg a sztárokkal kapcsolatos híreket a Napi Story műsorból, ám a szőke szerkesztő-műsorvezető hölgy ezúttal – eddig eltérő módon – a saját életéről sztorizgat.

- Vidám, pozitív személyiség vagy. Mindig optimizmussal állsz az élet dolgaihoz?

- Alapvetően pozitív ember vagyok, mert úgy gondolom, hogy másképpen nem érdemes élni. A hétköznapi taposómalomban viszonylag egyszerű szomorkodni, panaszkodni, és mindig sokkal nehezebb megoldást találni a problémákra. Magunkon kell dolgozni és akkor ez másokra is kihat.

- Mikor kezdett el vonzani a televíziózás?

-Amióta az eszemet tudom, színművészeti pályára készültem, de mellette mindig írtam is, verseket. Furcsa kettőség volt bennem, hiszen az íráshoz  befelé fordulás, nyugalom és béke kell, a színészet pedig exhibicionista hivatás, és én a kettő között lavíroztam, nem tudtam dönteni, merre induljak. Sokáig azt hittem, színész leszek, de valószínűleg nem akartam eléggé. Nem készültem televíziós szerkesztőnek, de fokozatosan megszerettem ezt a szakmát és talán jobban is hittem benne, azért sikerült ezen a pályán maradnom. Nem sokan ismernek, nem vagyok celeb, de ez nem is fontos számomra,hanem az számít, belül hogy érzem magam, és hogy megfelelően legyenek kihasználva a kreatív energiáim.  

- Sportriporterként indultál. Volt egyfajta affinitásod a sportokhoz, vagy így hozta az élet?

- Sokáig művészi tornáztam, így kerültem a sportriporterkedés közelébe a Duna Televíziónál.

Ennek már 16 éve. Leginkább különböző extrémsport riportokat készítettem, és idővel annyi snowboard versenyen dolgoztam, hogy az akkori snowboard szövetség tiszteletbeli tagjává fogadatott, úgy, hogy sohasem álltam deszkán. Később lettem műsorvezető és szerkesztő. Örülök annak, hogy ez így volt, és nem rögtön kerültem a képernyőre, mert ezáltal a legapróbb részletekig tudom, hogyan készül el egy műsor és tudom értékelni a csapatmunka fontosságát.

- A szerkesztés vagy a műsorvezetés áll hozzád közelebb?

- Nekem az olyan feladat okoz örömet, amiben van kreativitás. Első sorban szerkesztőnek tartom magamat, és nagyon izgalmas feladat számomra szerkesztés, amit kifejezetten élvezek, de folyamatosan kapok műsorvezetői feladatokat is. Jelenleg a Napi sztoriban láthatnak a nézők, ahol sztárokról, celebekről szóló friss, napi történésekkel jelentkezünk Peller Mariannal felváltva. A Lakosztály című lakberendezési magazin a szívem csücske volt, négy évig szerkesztettem-vezettem, és jelenleg is ismétlik a STORY TV5 csatornán. Természetesen készülök új, magazin jellegű műsorral is, és szeretnénk folytatni a Kismama magazint is, ami olyan sikeres lett, amire még magam sem számítottam.

- A magánéletben is kiéled a kreatív energiáidat?

- Igen, és ezek különböző formákban törnek elő belőlem. Most hétvégén például egy őszi koszorút készítettem, amit gesztenyékkel, falevelekkel, szalagokkal díszítettem. Megjelent már két, önálló verseskötetem is, és a fiókban is van még kettő, amiket remélhetőleg előbb-utóbb kiadnak. Ha lehet örökölni kreativitást, vagy kreatív energiákat örökíteni, akkor édesapám ezt megtette, hiszen ő is jól írt. Amikor még nem voltak gyermekeim, akkor viszonylag könnyű volt alkotni, mert az embert csendben hamarabb megtalálják a gondolatok. Olyan ez, mint amikor kanyarog a folyó, és egy idő után fennmarad a hordaléka, bennem is így akadnak fent a gondolatok és az érzések, majd vers formájában leírom őket.

-Könnyen kitárulkozol a verseidben?

- A vers, sűrített, gondolati esszencia, ettől olyan izgalmas. Sziromról, sziromra nyitja meg a lelket, egyre mélyebb rétegeket képes feltárni. Egy költő nem lehet szemérmes. A megnyílás hivatásbeli kötelesség. Ha csalódás ér, lelkileg és mentálisan is el kell jutni oda, hogy azt ,ami történik velem,legyen az jó vagy rossz,  értékén tudjam kezelni. Minden napban lehet olyan pozitív energiát találni, amit hasznosítani tudok saját magam számára. Igyekszem ezt az életszemléletet átadni a gyermekeimnek is. A fiam, Barnabás lassan  tíz éves lesz, neki már lehet ilyen jellegű szellemi útmutatást adni. A kislányom, Anna még csak négy éves lesz januárban, ő erős művészi hajlammal lett megáldva, benne ezt a képességet igyekszem majd erősíteni.

-Mi mindent szeretsz még kiélvezni a szabadidődben?

- Imádok kertészkedni, ültetni, barkácsolni, túrázni, evezni, kirándulni. A hétvégéken igyekszem kirángatni a családomat a négy fal közül. Addig kell gyűjtögetni ugyanis az élményeket, amíg tudod. Én nem az emlékeiből élő emberek közé akarok tartozni, hanem szeretnék minél tovább élménygyűjtő lenni. És igyekszem ennek a határait minél messzebb kitolni!

fShare

Tweet

Montorffy Letti: „A STORY4-en van a legjobb csapat, akikkel valaha dolgoztam”

Írta: Sándor András

A STORY4-en a Lakosztály, a Kismama és a Napi sztori műsorokból lehet ismert Letti arca, míg a hősidőkben a „királyi” televízióban a Zenebutikban és a Három kívánságban is feltűnt. Ennek ellenére azt mondja, nem ő az, akit úton-útfélen megállítanak az utcán, de erre már nem is vágyik.

- 17 éve tévézel.

- Szegedre jártam média menedzser -szakra, és ezzel egy időben kerültem a Duna Tévé sportosztályára. A gyakorlatban tanulhattam meg a szakmát… A ranglétra legaljáról indultam, nem lettem azonnal műsorvezető,de valahogy mindig képernyőre kavarodom, ettől függetlenül televíziós szerkesztőnek tartom magam, mert a kreatív munka jobban izgat, mint odaállni a kamerák elé.

– A televízió honlapján található bemutatkozásodban nagyon udvariasan azt írtad, a STORY4 stábja a legjobb csapat, akikkel valaha együtt dolgoztál…

- Pedig ezt nem illemből írtam! Sosem írok vagy mondok semmit, ami nem igaz, pusztán kedvességből vagy udvariasságból. Ez valóban az eddigi legjobb csapat, mert mindenki tudja a dolgát, mindenki kétszáz százalékon pörög, csak össze kell hangolni a feladatokat. Minden pályatársamnak szívből kívánom, hogy legalább egyszer az életben tapasztalja meg, milyen az, amikor egy team-ben mindenki elszántan támogatja a másikat,és kézzel fogható a szeretet.

– Hogyan kezelted az olyan helyzeteket, amelyek nem voltak ennyire ideálisak?

- Attól függ, éppen milyen korban és milyen helyzetben ért valamilyen negatív hatás. Húsz évesen a lelkemre vettem mindent. Ma már ebben az érettebb, bölcsebb korszakomban csak az érint meg,ami jó,igaz és tiszta.

– Dolgoztál az első magyarországi – és sokáig egyetlen - kereskedelmi televízióban, a TV3-ban is.

- A TV3 hasonló volt, mint most a STORY4, kis közösség, sok feladattal. Ott a sportosztályon dolgoztam, mint szerkesztő és műsorvezető,ami számomra nem volt elég kreatív munka,lehet,hogy azért,mert a sport nem az én területem. Életemben először a STORY4 Lakosztály című műsorában tudtam teljes mértékben a saját elképzeléseimet megvalósítani. A produkció szinopszist is én dolgoztam ki. Akkor döntöttem el, hogy egyszer, ha lehetőségem lesz, csinálok egy ilyen műsort, amikor a Magyar Televízióban egy lakás-kultúra magazint, a Trendet vezettem.

– Időnként visszanézed otthon a régi felvételeidet?

- Soha. Pedig sok felvételt őrzök.

– A Juhász Előd-féle Zenebutikot is?

- Igen, abban volt egy rovatom, amelyben fiatal, tehetséges zenészeket mutattam be,nem szakmai,sokkal inkább emberi,lélektani oldalról. És a Három kívánság is,ahol az utolsó szériában társ-műsorvezető is voltam. Azt nagyon élveztem, teljesen szabad kezet kaptam. Volt egy másik műsor is, amit nagyon szerettem. A Dévényi Tibi-féle Fészekrakó. Ott családok vetélkedtek egymással, a főnyeremény pedig egy álomotthon volt. Az volt a feladatom, hogy mini szociográfiákat készítsek a párokról. Fel kellett térképeznem az életkörülményeiket.

„HA NEM ÚGY ÉLSZ, HOGY AZ EGÉSZ ÉLET EGY NAGY SZERELEM, AKKOR NEM ÉR AZ EGÉSZ SEMMIT”

– A televíziós munka mellett másik hivatásod az írás.

- 1997-ben publikáltam először két különböző versantológiában, majd 1999-ben megjelent első önálló verses kötetem, "Repülésben" címmel. 2002-ben újabb önálló versgyűjteménnyel jelentkeztem. Ez a "Lélek-ének" című kötet. Jelenleg egy önálló aforizma, egy újabb verses kötet és egy lakberendezési szórakoztató s egyben szakmai könyv vár kiadásra.

– Melyik a nagyobb szerelem, a tévé, vagy a költészet?

- Egyformán fontos mind a kettő. Ha valaki megdicsér, hogy tetszett neki a műsorom, az ugyanolyan jó érzés, mintha azt mondja, hogy egy versem megérintette. Ha nem úgy élsz, hogy az egész élet egy nagy szerelem, akkor nem ér az egész semmit, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy rosszkedvűen éljük. Szerencsés dolog, ha az ember azt csinálja, amit igazán szeret, mert azt egyáltalán nem érzi nehéznek. Amit igazán szeretsz, azt éjjel is, hétvégén is megcsinálod, nem érzed tehernek. És ha a munka, amit végzel, kreativitással is jár, külön szerencse. Legalábbis nekem. Lételemem a kreatívitás.

– Tudod kezelni a mélypontokat?

- Egyre inkább tudom. Mert nem félelemmel és aggódással közelítem meg a problémát, sőt nem is problémaként, sokkal inkább feladatként kezelem. Tudod, van egy trükk: fogadd ugyanolyan szeretettel a nyűgjeidet is, mint az örömeidet. Tárt kapukkal! Sosem szabad bezárkózni! Ha vannak is mélypontok az életemben, igyekszem levonni belőle a tanulságot és hasznosítom őket. Persze nem mindig voltam képes erre…

– Mióta vagy rá képes?

- Nem tudom megmondani. Nem vagyok jó évszámokban. Sőt, egyáltalán a számokban sem vagyok jó. A szavakat, mondatok, csodásan mágikus birodalmában élek, nem tudok mit kezdeni a számokkal. Gyerekként is ilyen voltam, soha semmit nem tudtam megmondani még százalékban sem. Válaszolva a kérdésedre, az utóbbi években folyamatosan olyan emberek kerültek a közelembe, akik segítettek abban, hogy mélyebb, bölcsebb, türelmesebb rálátásom legyen a világra, amely körülvesz.. Ha olyan embereket vonzol be az életedbe, akik bölcsek, és nem ostobán és okoskodóan élnek az életüket, hanem megértéssel és szeretettel, azzal te is több leszel. Ez lassan, szinte észrevétlenül alakuló folyamat. Képessé kell tenned magad az örömre, önmagadon kell folyamatosan dolgozni,mert az másokra is kihat,ez a lényeg.

Külön cikket írhatnál arról, mert nagyon érdekes, hogy milyen típusú embereket vonzunk be az életünk különböző korszakainkban. Gondoljon csak bele mindenki, kik voltak mellette húszas-, harmincas-, vagy éppen a negyvenes éveiben. Milyenek voltak a barátai, a szerelmei, a tanítómesterei, akik ilyen-olyan módon odakeveredtek mellé és hatottak az életére.

– Szüleid mivel foglalkoztak?

- Apám fotóriporter volt, és verseket is írt, sőt remekül rajzolt,benne megvolt ez az úgynevezett „művészi hajlam”. Anyám viszont a mai napig két lábbal áll a földön. Aktív korában egy első osztályú cukrászda vezetője volt, de dolgozott a kereskedelemben is, mindig vezető beosztásban. Story_tv_htphoto.hu_002_MG_0575_534x800 fotó: Horváth Tamás htphoto.hu

– Lecsapódott benned valami ebből a kettősségből? A művészi hajlam mellett két lábbal állsz a földön?

- Amióta anya vagyok, muszáj két lábbal a földön állnom. Nem hagyhatom el magam, állandóan ébernek kell maradnom. Nem könnyű, néha elkalandozom. Mert egy alkotó embernek kell a szárnyalás, hogy ne érezze azt, hogy rázárták a kertkaput. Anyaként nem engedhetem meg magamnak, hogy figyelmetlen, felkészületlen legyek. Egyébként is a nő tartja össze a családot, ez alapvetően a mi feladatunk. Sajnos ma már anyaként ezt sokan elfelejtik, és úgy engedik ki a mai lányokat a családi burokból, hogy semmit sem tudnak arról, mi az a háztartás. Azt persze tudják, hogyan kell hajat festeni, vagy szoláriumozni. És azt is, hol található a város legjobb műkörmöse. A házimunka,sütés,főzés,családi logoszitika pedig számukra ismeretlen és terhes feladat. Egyébként én viszonylag későn lettem anya, 32 esztendősen szültem a fiamat, hat évvel később pedig a lányomat. Amikor gyerek voltam, mindig azt mondtam, akkor szeretnék gyereket szülni, amikor elvégeztem az iskoláimat és lesz annyi élettapasztalatom, tudásom, hogy azt át is tudom adni a gyerekeimnek. Nem tudatosan alakítottam, hogy későn legyek anya,de végül így alakult az életem. Rendkívül fontosnak tartom a szellemi és a lelki iránymutatást a gyereknevelésben. És tudod még mit? A testi kontaktust, az ölelést. Szerintem az igazi, szeretetteljes ölelés az egyik legfontosabb dolog az életben. Nagyon sokszor megölelem a gyerekeimet. Odahaza ezt szeretet-bonbonnak hívjuk.

– Pedig az emberek általában félnek az öleléstől…

Igen, mert a legtöbben falakat húznak maguk elé. Az érintés pedig ledönti ezeket a falakat, intim, mély érzés van mögötte. A bizalom érzése. Az ölelés két ember között egyfajta energiaáramlás, „a beengedlek magamba” felszabadító érzése, amely erősíti a lelket.

„LÁSD MAGAD, MINT IDEGENT”

– Mikor tudsz egyáltalán egyedül lenni?

- Ritkán. Kötetlen munkaidőben dolgozom, de határidőkkel. Amíg a gyerekeim iskolában, óvódában vannak a napközbeni idő az enyém; magam osztom be az időmet, munkára, háztartásra, írásra, sportra. Egyébként, amióta anya vagyok, kevesebbet írok, mert az íráshoz csend kell. Mint egy mágnes összeszedem napközben a különböző impulzusokat, és egyszer kiírom magamból. Zajban ezt nem lehet. Az éjszaka jó idő még az alkotásra és a hajnal is.

– Két versesköteted jelent meg, de úgy tudom, elkészült egy harmadik is, ami soha nem lett kiadva.

- Igen a Montorffy-képzet. Van egy aforizma kötetem is, Sors-jelek lett a címe, be is lett tördelve, csodás grafika,borító is készült hozzá ,de végül fiókban maradt. Van, hogy még valaminek nincs itt az ideje; akkor türelmesen és mosolyogva várni kell. 1999-ben kiírtak egy pályázatot fiatal költők számára. Kifejezetten olyanoknak, akiknek még nem jelent meg kötetük. Én is pályáztam 18 és 25 éves korom között írt versekkel. Ugyan egy különdíjon kívül semmit nem nyertem, de annyira lelkes voltam, hogy bekopogtam a kiadó főszerkesztőjéhez, és pimaszul kértem, hogy a pályázattól eltekintve adja ki a verseimet. A kiadóigazgatónak pedig annyira tetszett ez a határozottság, majd később a művek is, hogy végül kiadta a kötetet.

Most készül a weboldalam, amelyen belül lesz egy úgynevezett bölcselő-blog is, oda fogom feltölteni az új írásaimat.

– A kiadatlan Sorsjelekben azt írod, mindenkinek idegennek kell látnia önmagát ahhoz, hogy igazán szeresse,értse,elfogadja saját magát. Te milyennek látod magad idegenként?

- Érzékenynek. Talán túlságosan is. Ennek van jó és rossz oldala. Ezért vagyok képes arra, hogy másképp lássak dolgokat, és azt költeményekben vagy egyéb írásokban kifejezzem.

– Mikor ért utoljára igazán nagy meglepetés?

- A gyerekeim minden nap meglepnek, csodás kis emberkék. Nagy ajándék nekem, hogy megadta a sors, hogy fiam és lányom is van. Egy nőnek fontos, hogy jól értse a férfiakat, az anyaság segít ebben, korán megérted, a nemek közötti eltérő genetikai kódrendszerből adódó különbségeket,amelyek nem függnek a neveléstől.

Egyébként, ha úgy éled az életed, hogy minden nap rá tudsz csodálkozni valamire, mint egy gyermek, akkor a legapróbb dologban is megtalálod az örömöt, és minden nap meglepetés lehet.

– A Letti valójában Nikolett?

- Igen, de soha senki nem hívott így, születésemtől fogva mindenki Lettizett. Amikor a STORY4-hez kerültem, akkor döntöttem el, hogy a képernyőn is Letti leszek. A férjem nem lelkesedett az ötletért. Azt mondta egy komoly műsorvezető nem szerepelhet a becenevén, de én mégis meg voltam győződve arról, hogy ez így jó lesz.

– Felismernek az utcán?

- Nagyon –nagyon ritkán de nem is ez a fontos. Az sokkal fontosabb, hogy továbbra is jó műsorokat készítsek, legyen csendem az alkotáshoz és sose veszítsem el a lendületemet.

– Pedig a Google-ba ha beírod a neved – én megtettem, mert készültem – a kereső már a vezetékneved első néhány betűjénél felajánlja automatikusan a Montorffy Lettit. Ilyet pedig csak akkor csinál a Google, ha sokan keresnek rád.

- Látod, ezt nem tudtam. Még sosem kerestem rá magamra.

– Próbáld ki! Mi lenne, ha rendhagyó módon egy verssel fejeznénk be a beszélgetést azok számára, akik még nem olvastak tőled semmit?

- Örülnék neki! A „Lélek-ének” című kötetemből a Rézkilincs című verset ajánlom.

Montorffy Letti:

Rézkilincs

Lomtalanítás.

A kirekesztettek napja.

Eltékozolt élet-nyomok,

Érdes limlomok.

Coca-cola gondolatok

Heverésznek, itt-ott.

Vágyakozó székekben

Ücsörög a Tegnap,

Felette mobil életkék

Vihorásznak. A fák alatt,

Mancsszorításban

Egy rézkilincs sikolya.

Láttad?

fShare

Tweet