Újra meglátogattam Prométheuszt, mert időről időre szükségem volt a kérdéseire, a fanyar ízű teáira és a kék szemeire. Szükségem volt a közelségére. Erőt merítettem a csendjeiből. Késő délutánba hajlott a nap, amikor megérkeztem és bekopogtam az ajtaján. Sokáig nem jött válasz, aztán mégis ajtót nyitott.

-Mi van Veled? -kérdeztem, mert úgy láttam, nincs túl jó állapotban.

Átölelt, majd rám nézett és bátortalan mosollyal azt felelte.

-Hiányoztál

-Neked? Én? Azt gondoltam a Mestereknek nincsenek hiányaik...

-Azoknak vannak a legmélyebb hiányaik, csak már megtanultak élni velük.

A szobában a jól ismert fenyőillat fogadott és a fehér textilek tisztasága. Szerettem ezeket az egyszerű fehér huzatokat. A függönyt, a terítőt, a takarót, a párnákat. A fehér virágokat a kertjében. Álomszerű volt ez a hely, az erdőszéli faház, ahol Prométheusz élt.

Szerettem nála lenni. Leültem az ablak mellé. Ő kiment a konyhába és teát készített. Már nem kérdezte, hogy kérek-e. Biztosan tudta.

-Ne várj a mosollyal...- mondta váratlanul, bár tőle már semmi nem ért meglepetésként.

Elkezdtem halkan nevetni és egyre jobban kacagtam, mert pontosan tudtam, mire céloz.

Tudtam, mit akar mondani de végül én folytattam a gondolatot.

-Ne várj a mosollyal addig, amíg boldog leszel.

Most már ő is mosolygott és vakított a tenger tajtékja kék szemeiben. Bementem a fürdőbe és kihoztam a borotváját.

-Egy Mester ne legyen borostás soha-mondtam határozottan és huncut mosollyal is egyben- Kérlek szépen borotválkozz meg!

Felnézett, a tea gőzfelhőjén át. Egyenesen a lelkemig hatolt a pillantása. Ragyogó arccal mégis nagy szomorúsággal azt mondta.

-Nem vagyok méltó arra, hogy így szeress!

-Ne szomoríts el kérlek....ha az én szeretetemre nem vagy méltó, akkor mégis kinek a szeretetére vagy az? Micsoda butaság ez?

Egészen megrémültem attól, amit mondott. Sosem láttam még ilyen állapotban. Tudtam, aznap nekem kell a jó kérdéseket feltennem. Nekem kell adnom. Nem várhatok a mosollyal.

fShare

Tweet