Prométheusz háza/ részlet_Tavasztól tavaszig

Mindegy, hogy mikor mentem el hozzá, mert mindig várt rám. Úgy élt, hogy minden napjába belegondolt engem, így nem érte váratlanul, amikor megjelentem az ajtajában. Bár rendszerint már sokkal korábban meglátott, még mielőtt felértem a házához a fehér vadvirágokkal szegélyezett ösvényen. Azt mondta, olyan erős a jelenlétem, amikor elindulok hozzá, hogy sokszor napokkal az érkezésem előtt érzi, hogy jönni fogok. Mint ahogyan azt is tudja, hogy mindig aznap indulok útnak, amikor már a sokadik reggel szúr szíven, mert újra rám talál egy érzés, egy újabb téma, amiről írni szeretnék. Előtte azonban ő kell nekem. A szava, a tekintete, a mosolya, az ölelése és a keserédes teája.

Aznap is így sétáltam fel hozzá, és aznap megint tavasz volt. Tavasztól tavaszig éltük Prométheusszal az életünket, ki tudja, hogyan és miért alakult ez így. Sosem kerestünk rá választ.

A gondolat ami jó néhány hajnalon át befészkelte magát a fejembe az összetartozás és a felelősség mágiája volt. Mi tart össze két embert olyan szorosan, hogy több élet sem képes elszakítani a szálakat. Mi az oka, hogy egyes emberekkel elég pár óra, néhány együtt töltött év és sosem felejtjük el őket, mások meg évtizedekig mellettünk vannak és mégsem marad meg belőlük semmi, amikor elmennek.

- A lelkek...Prométheusz....a lelkek találkozása az, ami mágiát hordoz...és az idő sem számít, azt hiszem...

- Az érdekel, mit jelent összetartozni valakivel? Amikor a pillantásával, ahogy a szemedbe néz, kinyit, mint egy képeskönyvet és boldogan hagyod, hogy olvasson benned?

-Igen....erről szeretnék ma beszélgetni veled és a felelősségről is...tudod, sokan kötnek sokféle alkut önmaguk ellen és nem önmagukért és azt hiszik ez jó, mert ez a felnőtt, felelősségteljes élet....de én azt hiszem nem ez...

-Jól gondolod Fénycsigám....ezek az emberek valójában félreértelmezik a felelősség fogalmát és általában önmagukért sem képesek felelősséget vállalni, nemhogy másokért....és tudod, miért? Mert igazi felelősséget akkor tudok vállalni, amikor én már felnőttem, érett vagyok lelkileg és szellemileg....egy felnőtt testben rekedt gyermeki lélekkel, aki önmagának sem mond igazat, nem lehet csak színlelt felelősséget vállalni. Igazit soha.

Beszélgetéseink alkalmával mindig készítettünk valami finomságot, mert ínyencek voltunk mindketten. Szerettük az élet minden ízét. A keserűt is. Sajt tálat állítottam össze, szőlővel és dióval. Prométheusz pedig saját készítésű Rosét bontott hozzá. Persze teát is főzött, mert az a bizonyos fűszeres tea nála kihagyhatatlan volt.

Miközben szeleteltem a különböző sajtokat, arra gondoltam, hogy mi emberek is épp ilyenek vagyunk. Egyikünk puhább, lágyabb, krémesebb, könnyebben hagyja magát felszeletelni, amíg mások szárazak, kemények. Van, hogy ellenállunk és elutasítjuk azt, amiről a lelkünkkel érezzük, hogy hozzánk tartozik, máskor meg befogadjuk mindazt, ami tőlünk idegen.

-És mi az igazi felelősség?- kérdeztem Prométheuszt, miközben egy friss lédús szőlőszemet haraptam ketté.

Rám nézett, felcsillant a szeme. Ismertem már ezt a pillantását. Izgatottan vártam, milyen választ fog adni.

-Ez! Ez a felelősség! Hogy tudod, mikor érdemes beleharapni a szőlőbe! És tudod, hogy bármi is történjék veled, egy erjedt szemet sohasem eszel meg. És azt is tudod, ez nem önzőség, hanem ez a tudatos lét. A magas szinten megélt, átélt, tudatos lét. Mert mindig épp azt sugárzod szét a környezetednek, aki te vagy, akivé váltál, amennyire megvalósultál. Nincs alku! Ebben nincs. Semmiben! Mert vagy szinten tartod a szellemed, tested, lelked vagy emeled. Minden alkuban lejjebb viszed magad egy szinttel annál, mint ahol éppen vagy és átveszed annak az embernek, helyzetnek az alacsonyabb rezgéseit. És ez felelőtlenség. Magaddal szemben is, és a környezetteddel szemben is, mert nem azt a minőséget kapják tőled, ami lehetnél, ami valójában vagy. A lelked nyugtalan lesz, nem talál harmóniát és ettől az ő lelkükben is zavar támad. Ennek hatásait legnyilvánvalóbban a szülő-gyerek, mester-tanítvány viszonyban és a párkapcsolatban láthatod. Sok nő, aki boldogtalan házasságban él, nem válik el, mert arra nevelték, hogy a válás felelőtlenség. Inkább tűr, mert azt gondolja, ezzel tesz jót a gyerekeinek. Egyben tartja a családot de közben boldogtalan. A hosszú évek alatt megkeseredik, belesavanyodik mindenbe és azt hiszi ez az élet. Küzdés valami ellen. Pedig épp ellenkezőleg. Az élet valóban küzdés de nem valami ellen, hanem valamiért! A gyermekei közben felnőnek és nem lesznek képesek boldog és értékes párkapcsolatra és akkor ez a nő, ez az anya elkezdi hibáztatni a gyerekei párját vagy éppen a gyerekét, esetleg még a férjét is. Miközben arra nem gondol, ha időben elválik a férjétől és megadja az esélyt magának, hogy olyan férfit találjon, aki mellett képes virágba borulni, mint nő és mint anya, akkor a gyermekei és mindenki más is a környezetében is virágzásnak indult volna. Mert csakis egy boldog és harmonikus asszony képes arra, hogy a legtöbbet adja a gyermekeinek, amit egy anya adhat. Persze ellenkező esetben is ad és lehet, hogy ő úgy érzi sokat ad de mivel ő maga képtelen szárnyalni az élettel, sokkal több szorongást, félelmet, előítéletet fog akaratlanul is átadni, mint egy valóban szabad és boldog anya.

Látod, ez a legnagyobb felelősség, hogy tudj időben dönteni és vállalni az átmeneti nehézségekkel járó összes fájdalmat!

Mire elmondta az utolsó mondatot is, már patakokban folyt a könnyem. Mindketten tudtuk, miért. Összetartoztunk. Egy mosolyból, egy pillantásból értettük egymást. Nem volt félelem, árulás, csak féltés és meghallgatás. Ezek voltunk mi ketten.

Hazafelé menet arra gondoltam, ismét elhangzott egy olyan mondat, amiért aznap Prométheuszt meg kellett, hogy látogassam. Életre kelt bennem egy másik mondat is, és tudtam, hogy megint egész éjjel írni fogok.