Ismét hajnal volt, amikor felébredt. A függönyön átszűrődtek a tompa fények, szinte sötét volt még. Nagyon korán lehetett. Érezte és tudta is, hogy más is ébren van.

A Mester feltette a tea vizet majd kilépett a szabadba. A nyitott ajtón át csípős hideg szökött be a szobába. Az erdő nyirkos, párás lehelete egy pillanat alatt körbefonta a tárgyakat. Úgy éreztem a lelkemre is ránehezedik az októberi köd.

- Fázol? -kérdezte

Bólintottam majd felkeltem az ágyból.

-Vedd fel a meleg köntösödet és gyere ide mellém.

Az ajtó még mindig nyitva volt és egyre hűvösebbnek éreztem a kinti levegőt de megtettem, amire a Mester kért.

-Szeretnélek megkérni valamire....mostantól ne hívj Mesternek.

-Miért?

A férfi nem felelt azonnal. Elkészítette a teát, begyújtotta a kandallót és leült a tűz mellé.

A lángok vörösre festették az arcát és a szeme kékebbnek tűnt, mint eddig bármikor.

-Fázol még?

-Már nem. Ha nem hívhatlak Mesternek,akkor hogyan nevezzelek?

-Nevet akarsz adni mindenképpen, látom- mondta és mosolygott, majd kortyolt egyet a forró teából-  Érintsd meg a tenyerem. Mit érzel?

Nem tudtam, mit felelni, csak fájdalmas érzések pattantak ki a lelkemből, mint a szikra és ismét erőt vett rajtam a sírás.

-Most már tudod a nevem. Pedig nem kell mindennek nevet adnod. Nagy felelősség! Aminek egyszer nevet adsz, hozzád fog tartozni és minél több nevet kap tőled, annál szorosabban tapad majd a lelkedhez.

Olyan ez, mint egy illataid, amelyhez szép emlékek fűznek. Bármikor megérzed, visszavisznek a múltba. Az emlékeidbe, és egy pillanat alatt kiemelnek a jelenből. A valóságból átvisznek egy képzelt világba, ami már nem létezik.

-Szeretnék még pár napot itt maradni a házban, ha lehet.. Szükségem van a csendre...Prométheusz...

Először mondtam ki a nevét és annyira meglepett, hogy elnevettem magam.

-Rendben - mosolygott- Gyere sétáljunk egyet az erdőben, jót fog tenni, és hozd magaddal az illataidat is. Már nincs rájuk szükséged.

fShare

Tweet