Prométheusz háza/ részlet_-Napsütötte, holdsütötte

Olyan út volt, amelynek két oldalán jegenyék álltak és aranyló termőföldek terültek szét a fákon túl. Olyan út volt, amelyen az ember boldog, ha megy, mert a fák összehajolnak felette édesen. Minden porcikámmal szerettem azt az utat, ezért is és persze azért, mert gyakran jártunk arra Prométheusszal. Ennek az útnak csendje volt. Jó csendje, amelyben összeért a lelkünk és nyugalomra talált. Bármilyen zaklatottan is indultunk el ezen az úton, mindig mosolyogtunk. Egymásra és minden arra szálló madárra.

Aznap már aranyra festette az ősz a tájat és különösen jól esett Prométheusz közelsége.

- Örülök, hogy újra itt vagy velem – mondtam

- Már nagyon vártalak mosolygott rám, majd megkérdezte, hogyan állok az elengedéssel.

Beharaptam a szám szélét, szokásosan és felnéztem rá.

- Engedem, engedem de még nem adtam meg magam teljesen. Még olykor két vállra fektet a....

- Az csak illúzió, ne hidd el az egódnak, hogy fáj.

- Te viszont hidd el az egódnak, hogy akkora, mint a fél égbolt, ami felettünk van....-vágtam vissza élesen de már közben nevettem és Prométheusz együtt nevetett velem.

Mindig őszinték voltunk egymáshoz. Soha nem mondtam mást, mint amit gondoltam és ő is így volt ezzel. Amikor együtt voltunk, néha úgy jött el az este, hogy észre sem vettük, mert annyira elvesztünk ebben a bódító és hibátlan őszinteségben. Olyan napsütötte és holdsütötte volt mellette az élet. Szerettem azt a nőt, aki mellette lehettem, mert visszahozott bennem egy letűnt kort, amikor még gyerek voltam és töretlen hittem a királylány lét csodáiban. Erre a napokban jöttem rá, amikor elővettem egy fotót, amin a fűben heverészek „beharapott szám szélével” és épp egy őrjítő királylány vagyok, aki boldog. Életem legnagyobb ajándéka volt Prométheusz és ezt el is mondtam neki azon az utolsó napon.