Prométheusz háza (regény)
A Prométheusz háza spirituális és motivációs regény.
Útkeresésről, önmegvalósításról, szeretetről, szerelemről, vágyról, barátságról, lélekről és a szív bátorságáról.
A rovatban a készülő regényből olvasható néhány rövidebb részlet.
Prométheusz háza/ Győzni annyi, mint szeretni nagyon és végérvényesen....
És eljött a nap, amikor a gyógyító futásból katartikus öröm lett. Megméretettem az erőm, mert így akartam, én, nem más, csakis én. Azután eljött a napja annak is, hogy lefutottam a félmaratoni távot. Azt éreztem, hogy győzni annyit jelent, mint szeretni nagyon és végérvényesen. Magamat elsősorban. Helyesen! Tudni, érezni a határaim és megbecsülni a nőt, aki vagyok.
Győzni annyi, mint elengedni a nagy akarásokat és befogadni minden kis meglepetést . Szeretni az életet, és tudni, hogy sosem vagyok egyedül. Sírni úgy, hogy közben szeretem a könnyeimet és örülök a könnyeimnek. Szeretem, és hagyom, hogy minden cseppje fájjon, ha úgy kell lennie. Jöjjön a zápor, azután csókoljon homlokon az öröm minden hajnalban.
Győzni annyi, mint szeretni és szeretve lenni, nagyon és végérvényesen.
Ezt az ajándékot adtam magamnak.
Prométheusz háza/ részlet_ Az élet költészet
„ Az élet nem üzleti tárgyalás, hanem költészet - szívből fakadó románc. Bízni kell benne, nem megtagadni. Az élet nem írható le tudományosan; az élet irracionális. Az élet nem hisz Arisztotelész logikájában, az élet a szeretetben, a költészetben, a misztériumban hisz. A lét misztérium, amit élni kell - nem egy keresztrejtvény, amit meg kell oldani. A titok kapuja nyitva áll - csak te vagy zárva. A titok nyitja ott ragyog mindenütt, mindenben; minden egyes fában, minden egyes falevélben, a nap minden kis sugarában... ott a titok nyitja - csak te vagy bezárulva.„ (Osho)
Sok minden volt, amit nem éltek át együtt. Egyszerű, hétköznapi dolgok. Hétköznapi érintések és kedvességek, amelyek felkerültek egy elképzelt kívánságlistára, és mint egy délibáb elmosódva remegtek minden egyes sóhajban, lélegzetvételben.
-A teljességet vesztettem el, amikor elengedtem de ez volt az egyetlen, amit akkor tehettem érte.
-Mi volt a teljesség?- kérdezte Prométheusz
-A lelkünk együtt.
-Milyen így az élet?
-Nélküle?
-Nem. Nélküled!
A tanítvány egy pillanatig elrévedt a Mester kérdésén. Később megértette, hogy a teljességet mindenki saját maga teremti, éppen ezért újra és újra behívható az életbe.
- A misztérium a szinkronicitásban és a ritmusban van - folytatta Prométheusz- ha ez megszűnik, egy pillanat alatt elvész az életből a költészet. Amit megtagadsz, az elveszti a ritmusát, és az erejét. Ő megtagadott téged, mert azt hitte, nem elég tökéletes hozzád. Talán legyőzte a józan esze -mosolygott a Mester, majd folytatta- A józan ész nagyon veszélyes lehet! Sokan azt gondolják az őrültség irracionális, pedig a józan ész az. Rombol, mert csak a logikában hisz. Csak a logika ismer olyan kifejezéseket, hogy ekvivalens. Gondolj csak vissza életed legcsodásabb élményeire, amelyekért érdemes volt élned. Volt benne logika? Volt benne racionalitás? Érdekes volt, hogy ki, kivel egyenlő, esetleg mérlegelted, hogy ki kevesebb, ki több? A lelked szenvedélye lobogott bennük. Egyetlen kérdés sem állta az utadat, ugye? Tudtad merre kell menned. Tudod, miért? Mert a lélek szenvedélyében igazi öröm van. Nincs aggódás, nincs félelem, mert ilyenkor a szeretet legmagasabb szintjén vagy.
Prométheusz háza/ részlet_-Napsütötte, holdsütötte
Olyan út volt, amelynek két oldalán jegenyék álltak és aranyló termőföldek terültek szét a fákon túl. Olyan út volt, amelyen az ember boldog, ha megy, mert a fák összehajolnak felette édesen. Minden porcikámmal szerettem azt az utat, ezért is és persze azért, mert gyakran jártunk arra Prométheusszal. Ennek az útnak csendje volt. Jó csendje, amelyben összeért a lelkünk és nyugalomra talált. Bármilyen zaklatottan is indultunk el ezen az úton, mindig mosolyogtunk. Egymásra és minden arra szálló madárra.
Aznap már aranyra festette az ősz a tájat és különösen jól esett Prométheusz közelsége.
- Örülök, hogy újra itt vagy velem – mondtam
- Már nagyon vártalak mosolygott rám, majd megkérdezte, hogyan állok az elengedéssel.
Beharaptam a szám szélét, szokásosan és felnéztem rá.
- Engedem, engedem de még nem adtam meg magam teljesen. Még olykor két vállra fektet a....
- Az csak illúzió, ne hidd el az egódnak, hogy fáj.
- Te viszont hidd el az egódnak, hogy akkora, mint a fél égbolt, ami felettünk van....-vágtam vissza élesen de már közben nevettem és Prométheusz együtt nevetett velem.
Mindig őszinték voltunk egymáshoz. Soha nem mondtam mást, mint amit gondoltam és ő is így volt ezzel. Amikor együtt voltunk, néha úgy jött el az este, hogy észre sem vettük, mert annyira elvesztünk ebben a bódító és hibátlan őszinteségben. Olyan napsütötte és holdsütötte volt mellette az élet. Szerettem azt a nőt, aki mellette lehettem, mert visszahozott bennem egy letűnt kort, amikor még gyerek voltam és töretlen hittem a királylány lét csodáiban. Erre a napokban jöttem rá, amikor elővettem egy fotót, amin a fűben heverészek „beharapott szám szélével” és épp egy őrjítő királylány vagyok, aki boldog. Életem legnagyobb ajándéka volt Prométheusz és ezt el is mondtam neki azon az utolsó napon.
Prométheusz háza/ részlet_Az életet akartam, mindennel együtt
„Jobb felfedezni az életet és hibázni, mint biztonságban élni. Egy-egy hiba, amit elkövetünk, az ár, amit megfizetünk-egy teljes életért.”
(Sophia Loren)
Sosem felejtem azt az estét, amikor a sárga lámpafényben megláttam a tekintetét. Még a hajszálaim is mosolyogtak és felé hajladoztak vidáman. Csatlakoztunk azonnal. Mosolyban, hangban, valami megfoghatatlan érintésben, ami nem fizikai volt. Együtt is lélegeztünk, csak még magunk sem hittük el, hogy olyan kegyes volt hozzánk a sors, hogy újra találkozhattunk. A folyópart még hűvös, kora tavaszi estével takarta be a tájat és a szemünket. Jóleső volt az ég sötét simogatása. Összejött itt sok kedves és jó ember, akikben egy út, a természet útja, mindenképpen közös volt. Szerették a fákat, a folyót, hajnalt és gyakran felnéztek az égre, hogy megnézzék a felhőket és a csillagokat.
-Mit látsz? -kérdezte Prométheusz
-Talán két gyermeket...-feleltem és magam is megdöbbentem, hogy a csillagos ég mit mutat nekem
-Ikrek?
-Igen. Valamiben biztosan-nevettem- Ketten hoznak létre valamit, ami egész. Külön, külön is szépek és erősek de együtt erősebbek.
-Függnek egymástól?
Nem feleltem azonnal. Újra felnéztem inkább az égre. A két, csillagokból font alak már eggyé olvadt de úgy tettem, mintha nem látnám ezt.
-Félsz?
-Előfordul....
Aztán arra gondoltam, amikor nem féltem, és arra is, amikor féltem de mégis megtettem, amitől tartottam. Azért, mert egyszerűen eldöntöttem, hogy nem a félelem fog irányítani. hanem én fogom a félelmet tartani. Azt gondoltam, ha így teszek, akkor bármikor elengedhetem az összes félelmemet vagy akár össze is olvadhatok velük, hogy átéljem a borzalmat, ha épp arra van szükségem.
Már rég nem vágytam biztonságra. Az életet akartam, mindennel együtt....
Prométheusz háza/ részlet_Geránium és rózsafa
Ismét hajnal volt, amikor felébredt. A függönyön átszűrődtek a tompa fények, szinte sötét volt még. Nagyon korán lehetett. Érezte és tudta is, hogy más is ébren van.
A Mester feltette a tea vizet majd kilépett a szabadba. A nyitott ajtón át csípős hideg szökött be a szobába. Az erdő nyirkos, párás lehelete egy pillanat alatt körbefonta a tárgyakat. Úgy éreztem a lelkemre is ránehezedik az októberi köd.
- Fázol? -kérdezte
Bólintottam majd felkeltem az ágyból.
-Vedd fel a meleg köntösödet és gyere ide mellém.
Az ajtó még mindig nyitva volt és egyre hűvösebbnek éreztem a kinti levegőt de megtettem, amire a Mester kért.
-Szeretnélek megkérni valamire....mostantól ne hívj Mesternek.
-Miért?
A férfi nem felelt azonnal. Elkészítette a teát, begyújtotta a kandallót és leült a tűz mellé.
A lángok vörösre festették az arcát és a szeme kékebbnek tűnt, mint eddig bármikor.
-Fázol még?
-Már nem. Ha nem hívhatlak Mesternek,akkor hogyan nevezzelek?
-Nevet akarsz adni mindenképpen, látom- mondta és mosolygott, majd kortyolt egyet a forró teából- Érintsd meg a tenyerem. Mit érzel?
Nem tudtam, mit felelni, csak fájdalmas érzések pattantak ki a lelkemből, mint a szikra és ismét erőt vett rajtam a sírás.
-Most már tudod a nevem. Pedig nem kell mindennek nevet adnod. Nagy felelősség! Aminek egyszer nevet adsz, hozzád fog tartozni és minél több nevet kap tőled, annál szorosabban tapad majd a lelkedhez.
Olyan ez, mint egy illataid, amelyhez szép emlékek fűznek. Bármikor megérzed, visszavisznek a múltba. Az emlékeidbe, és egy pillanat alatt kiemelnek a jelenből. A valóságból átvisznek egy képzelt világba, ami már nem létezik.
-Szeretnék még pár napot itt maradni a házban, ha lehet.. Szükségem van a csendre...Prométheusz...
Először mondtam ki a nevét és annyira meglepett, hogy elnevettem magam.
-Rendben - mosolygott- Gyere sétáljunk egyet az erdőben, jót fog tenni, és hozd magaddal az illataidat is. Már nincs rájuk szükséged.
