Prométheusz háza (regény)

A Prométheusz háza spirituális és motivációs regény.

Útkeresésről, önmegvalósításról, szeretetről, szerelemről, vágyról, barátságról, lélekről és a szív bátorságáról.

A rovatban a készülő regényből  olvasható néhány rövidebb részlet.

Prométheusz háza/ Csillagkapu

 

Amikor kapunk egy lehetőséget az élettől, az sosem véletlen és mindig időben érkezik. Sokszor gondoljuk azt, hogy ez nem így van; túl korán vagy túl későn jött valami vagy valaki és meggyőzzük magunkat, hogy már nincs mit tenni. Mert, ha valamit nem akarunk megtenni, egész kifogás rendszereket gyártunk. Kivétel nélkül mindenki ezt teszi, és ha ilyet tapasztalsz másoknál, ne légy dühös, mert Te sem vagy különb. Tudod, hogy egy egyszerű kis mondattal el lehetne intézni az egészet de mégsem azt mondod, hogy én ezt nem akarom, hanem elkezded felsorolni az okokat, hogy miért nem. Azt hiszed kötelességed meggyőzni a másik embert arról, hogy a döntésed, nemcsak helyes, hanem az egyedüli helyes döntés. Mivel más döntés a jelenedben nem lehetséges. Pedig tudod, hogy lehetséges, és azt is tudod, hogy miért nem teszed meg. Számodra túl sok áldozattal és lemondással járna, és ezt nem akarod vállalni.

Nincs hited önmagadban és még nincs benne a valóságodban a változás. Nem teszed meg, mert az emberek, köztük Te is, szeretnek a lehető legjobbnak, legtisztességesebbnek látszani. Legfőképpen a saját tükrödben akarsz jónak tűnni, ahogyan más is, mert a lelkiismeret furdalásnál kegyetlenebb érzés nincsen. Fizikailag is fáj. A sok kifogás valójában önmagadnak szól, nem is a másiknak. Talán a másikat már nem érdekli, esetleg rég megbocsájtotta a gyengeségedet vagy csak hagyja, hogy a saját utadon járva fedezd fel az igazságodat.

Aki itt számít, az egyedül Te vagy. Magadat kell meggyőznöd, hogy amit teszel vagy épp nem teszel, miért jó úgy, ahogy van. Mert ha belátnád, hogy az eléd sodort lehetőség nem ígéret az élettől, amit majd, valamikor a jövőben kell megvalósítanod, hanem az életedet rejti magában, tehát most kellene elindulnod a megvalósítás felé, akkor azt is be kellene ismerned, hogy önön magad sajnálatára sokkal több időt fordítottál, mint a cselekvésre. Ezért inkább érvrendszereket gyártasz és mártírt csinálsz magadból.

A változás útján bármikor el lehet indulni. Minden pillanatban érett vagy rá de ameddig ezt nem érzed magadban, nem fogsz elkezdeni kinyílni és befogadni. Ne haragudj arra, aki nem akar vagy még nem képes együtt változni veled. A Csillagkapun úgyis csak azzal tudsz belépni, akivel szinkronban vagy. Közös küzdéssel és céllal. Közös értékrenddel. Aki a nehézségekben is Veled tart, és hűsége, hite önmagában és kettőtökben nem teher, hanem szárny.

 

Fotó:Karádi Bad Zoltán

Prométheusz háza/ Égenjáró

Ősz volt. Pirosló, barnás és aranysárga ragyogásban úszott az erdő. Zizegett a lábunk alatt az avar, ahogy haladtunk visszafelé a házhoz. Már reggel óta úton voltunk mégsem éreztem erőtlennek magam. Prométheusz közelében sosem voltam fáradt. Erős energiákkal tudott feltölteni a közelsége és minden szava simogatta a lelkemet amikor beszélgettünk. Akkor is így volt ez, amikor keményen szembesített a gyengeségeimmel és figyelmeztetett, hogy alább adtam.

-Te angyal vagy, tudtad?- kérdezte váratlanul de közben nem állt meg, nem nézett hátra, csak ment előttem. Sajátos, megszállott lendületével, amit annyira szerettem.

-Dehogy vagyok az! -nevettem- Ha angyal lennék nem hibáznék sosem, nem fájna a lelkem és mindig képes lennék kedvességre. A szeretet legmagasabb szintjén oldanám meg a problémáimat, sőt, nem is lennének problémáim....

-Nem baj, ha nem tudod, hogy az vagy.....emberi mivoltodban már nem emlékezhetsz rá, így van ez jól- mondta, majd hátra nézett és kacsintott egyet- Gyere siessünk, mert itt hamar ránk esteledik és mindjárt nagy vihar lesz. Hirtelen annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle az angyaliságomról és arról, miért van az, hogy az egyik ember csak elvesz és ritkán ad. A másik meg mindig ad, akkor is, ha nem akar. Nem szerettem volna rohanni de Prométheusznak mágneses erejű húzása volt, nem lehetett ellenkezni vele. Mit bántam én, hogy mindjárt feljön a Hold, ránk szakad az ég és bőrig ázunk. Ha vele voltam nem számított az idő. Viszont bíztam benne és tudtam azt is, hogy itt fent a hegyen veszélyes, ha a vihar a szabadban ér.

Felhevülten a rohanástól, az izgalomtól egészen kipirultam és amikor elkezdett esni az eső, minden cseppje áldás volt. Úgy éreztem, szinte szállok a viharban. Még arról is megfeledkeztem, hogy a kocsim csomagtartójában lapul egy ajándék, amit ma este készültem átadni. Egy festmény, amely egy Égbe nyúló női alakot ábrázolt. Vörös színű madártollakra elékeztető ruhában végződött a teste. A madár feje pedig a nő feje fölött kanyarodott ívesen. Fején csigaformájú kis koronát viselt. A nő és a madár egy alakot formázott. Megérintett, szinte beszélt hozzám a kép. Amikor először megláttam, azonnal Prométheuszra gondoltam, és arra, hogy ezt a festmény mindenképpen neki fogom ajándékozni, ha eljön az alkalom. Úgy éreztem, a kép az övé, mert azon a képen magamat láttam; újjászületésem pillanatában. Mire elértünk a házig teljesen átáztunk, annyira esett az eső.

-Engedek egy forró fürdőt és készítek teát is, addig vesd le a ruhádat, nehogy megfázz.

Prométheusz mindig ilyen volt. Sohasem szégyellt gondoskodni, kedveskedni, kimutatni amit érez, még sírni is láttam. Igaz, az egyetlen nő voltam, aki láthatta a könnyeit. Jól eső érzés kerített hatalmába a forró, illóolajoktól illatozó vízben, miközben hallgattam hogyan tombol kint a vihar. Odabent a csend volt és béke, ahogyan mindig. Prométheusz leült a kád mellé, és az egyik szélesebb sarkára letette a két bögrét.

-Tegnap volt egy álmom- kezdte a mondandóját- Színesben álmodtam. Tudtad, hogy színesben álmodunk mindig? Persze van, hogy erre nem tudunk visszaemlékezni, mert nem fontosak a színek. Van, hogy az álomra sem emlékezünk de a tegnapi álmom nagyon megmaradt bennem, szinte lefotóztam a szemeimmel.

-Mi volt a kép, amit láttál? -kérdeztem – és közben levettem a bögrém a kád széléről és elkezdtem kortyolgatni az ismerős ízű teakeveréket.

-Egy női alakot láttam.....az egész teste könnyű és hajlékony volt....fekete madarak repkedtek körülötte a mélykék égen....

-Volt rajta valamilyen ruha? -vágta közbe izgatottan

-Nem, teljesen meztelen volt.....vörös madártollakba hajlott a teste...

Ahogyan ezt kimondta, megdermedtem és még levegőt is elfelejtettem venni. Úgy kellett rám szólnia, hogy lélegezzek már.

-Mi a baj Kicsim? -kérdezte lágyan – Nem érzed jól magad?

-Tökéletesen érzem magam- mosolyogtam, majd kérdtem, hogy meséljen tovább.

-Minden intenzív kék volt és vörös és a feje fölött láttam egy madárfejet, csigaformájú koronácskát viselt....a nő és a madár valahogy egy volt...

Futkosott a hátamon a hideg. Prométheusz tökéletesen leírta a festményt, amit ajándékba hoztam és ami még a kocsim csomagtartójában várta, hogy átadjam. A képnek a festőnő az "Égenjáró" címet adta.

-Mit mondott neked ez a kép? -kérdeztem de közben az izgatottságtól elcsuklott a hangom.

-A női alak Te voltál, az újjászületésed pillanatában- mondta teljes bizonyossággal.

Sokáig hallgattunk. Szerettem vele csendben lenni. Súlya, öröme volt a közös csendjeinknek. Percek múltak el mire meg tudtam szólalni.

-Hoztam neked egy ajándékot.

Felkacagott, mintha tudna mindent és csak ennyit mondott.

-Köszönöm, hogy érdemessé tettél......mindenre.....Égenjáró!

 

 

Radócz Mónika festménye, Égenjáró

 

 

 

Prométheusz háza/ Egy ajándéknyi szépséget...

Itt van egy alma, és itt egy másik...ez starking, ez pedig egy jonatán....össze tudod hasonlítani őket? Várj, mást kérdezek, érdemes összehasonlítanod? És az almát a körtével? Van értelme bármilyen összehasonlítást magadban felállítani? Minden szép, és úgy szép, úgy tökéletes, ahogyan van. Még csak nem is annyira, amennyire képes volt megvalósulni, amennyire kifejlődött. Épp annyira szép, mint amennyit - a találkozásotok pillanatában - Neked ajándékoz. Egy ajándéknyi szépséget kell meglátnod mindenben és mindenkiben. Egy ajándéknyi dallamot a fülemülék hangjából, egy ajándéknyi ízmámort a mazsolabor egyetlen kortyából. A madaraknak szárnyuk van, a halaknak uszonyuk, és még senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy miért nem fordítva van, és még senki sem akart egy madarat egy hallal összehasonlítani. A tövisre szúró gébics sosem lesz jégmadár, és ez pont így van rendjén. Szeress mindenkit a maga kivételes csodájában és ha már nem tudod szeretni, úgy, ahogyan megérdemelné, akkor engedd, hogy szeresse más. 

 

Fotó:Molnár Péter

Prométheusz háza/ Életünk neptunfüve

 
A divat, a trend, akár a vízbe eresztett tinta hirtelen beleterül a létünkbe, észre sem vesszük és már körbevett minket. Életünk egyik területén elutasítjuk, a másikon megtűrjük , és előfordulhat az is, hogy a sodrásban befogadjuk, mert azt gondoljuk, nincs más választásunk.

Az emberi  magatartásformák is divat kategóriákká alakultak. Ez igen szembetűnő változás, és sokkal veszélyesebb, mint a csőnadrág. Egyszerűen azért, mert nem veheted le, és nem húzhatsz minden reggel másik attitűdöt magadra. A bőröddel  is szinte eggyé vált gondolataidtól, érzelmeidtől, vágyaidtól mindig nagyon nehezen lehet megszabadulni. Az átalakuláshoz, a felemelkedéshez a vedlés fájdalmas, katartikus folyamata szükséges. Ennek legalapvetőbb feltétele pedig az őszinteség. Hazugságban nem lehet átalakulni.

Az igaz szó nem divat. Lépten-nyomon azzal találjuk szembe magunkat, hogy az emberek hazudnak. Önvédelemből, megszokásból, félelemből vagy önigazolásból. Az őszinteség ritka, pedig nélkülözhetetlen..... 

Jelentéktelennek, feleslegesnek tűnhet, mert magában hordozza a nagy bánatokat is de akkor is szembe kell néznünk igazi valónkkal, álarcok nélkül, és fel kell vállalnunk, hogy ezzel akaratlanul is megbántunk másokat. Az igazság a lélek, a szellem egyedüli, katartikus szűrője, nem megy át rajta akármi. 

Az őszinteség a lélek tüdeje, stabillá, erőssé tesz. Megvéd a eróziótól, az erős hullámoktól, leköti a felkavarodott üledéket, egyszerűen létkérdés. Nélküle nem válhatunk látóvá. Nélküle sosem vehetjük észre a saját, egyedi mintázatú esernyőmoszatjaink felénk integető kis kalapjait.

Az igaz szó életünk neptunfüve...

 

Fotó: Elter Tamás

 

Prométheusz háza/ Először a házában

- Sose félj attól, hogy elhagyd a kényelmi zónád!- mondta a Mester
- De ha kilépek onnan, nem tudom, mire készüljek, nem tudom, mi lesz...- válaszoltam bizonytalanul
A Mester elmosolyodott.
- Ott kezdődik az élet, amikor nem tudod, mi lesz. Mindig érkezik válasz, csak tedd fel a kérdéseket. Ne félj kérdezni!
Szinte külön dallama volt  a hangjának, amikor beszélt. Két tenyere közé fogta az arcom, gyengéden felemelte a fejem és közelebb húzott magához.
Amikor a homlokunk összeért, halkan ezt mondta.
- Ne temesd magad, most születsz újjá!