Prométheusz háza (regény)
A Prométheusz háza spirituális és motivációs regény.
Útkeresésről, önmegvalósításról, szeretetről, szerelemről, vágyról, barátságról, lélekről és a szív bátorságáról.
A rovatban a készülő regényből olvasható néhány rövidebb részlet.
Prométheusz háza/ Égenjáró
Ősz volt. Pirosló, barnás és aranysárga ragyogásban úszott az erdő. Zizegett a lábunk alatt az avar, ahogy haladtunk visszafelé a házhoz. Már reggel óta úton voltunk mégsem éreztem erőtlennek magam. Prométheusz közelében sosem voltam fáradt. Erős energiákkal tudott feltölteni a közelsége és minden szava simogatta a lelkemet amikor beszélgettünk. Akkor is így volt ez, amikor keményen szembesített a gyengeségeimmel és figyelmeztetett, hogy alább adtam.
-Te angyal vagy, tudtad?- kérdezte váratlanul de közben nem állt meg, nem nézett hátra, csak ment előttem. Sajátos, megszállott lendületével, amit annyira szerettem.
-Dehogy vagyok az! -nevettem- Ha angyal lennék nem hibáznék sosem, nem fájna a lelkem és mindig képes lennék kedvességre. A szeretet legmagasabb szintjén oldanám meg a problémáimat, sőt, nem is lennének problémáim....
-Nem baj, ha nem tudod, hogy az vagy.....emberi mivoltodban már nem emlékezhetsz rá, így van ez jól- mondta, majd hátra nézett és kacsintott egyet- Gyere siessünk, mert itt hamar ránk esteledik és mindjárt nagy vihar lesz. Hirtelen annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle az angyaliságomról és arról, miért van az, hogy az egyik ember csak elvesz és ritkán ad. A másik meg mindig ad, akkor is, ha nem akar. Nem szerettem volna rohanni de Prométheusznak mágneses erejű húzása volt, nem lehetett ellenkezni vele. Mit bántam én, hogy mindjárt feljön a Hold, ránk szakad az ég és bőrig ázunk. Ha vele voltam nem számított az idő. Viszont bíztam benne és tudtam azt is, hogy itt fent a hegyen veszélyes, ha a vihar a szabadban ér.
Felhevülten a rohanástól, az izgalomtól egészen kipirultam és amikor elkezdett esni az eső, minden cseppje áldás volt. Úgy éreztem, szinte szállok a viharban. Még arról is megfeledkeztem, hogy a kocsim csomagtartójában lapul egy ajándék, amit ma este készültem átadni. Egy festmény, amely egy Égbe nyúló női alakot ábrázolt. Vörös színű madártollakra elékeztető ruhában végződött a teste. A madár feje pedig a nő feje fölött kanyarodott ívesen. Fején csigaformájú kis koronát viselt. A nő és a madár egy alakot formázott. Megérintett, szinte beszélt hozzám a kép. Amikor először megláttam, azonnal Prométheuszra gondoltam, és arra, hogy ezt a festmény mindenképpen neki fogom ajándékozni, ha eljön az alkalom. Úgy éreztem, a kép az övé, mert azon a képen magamat láttam; újjászületésem pillanatában. Mire elértünk a házig teljesen átáztunk, annyira esett az eső.
-Engedek egy forró fürdőt és készítek teát is, addig vesd le a ruhádat, nehogy megfázz.
Prométheusz mindig ilyen volt. Sohasem szégyellt gondoskodni, kedveskedni, kimutatni amit érez, még sírni is láttam. Igaz, az egyetlen nő voltam, aki láthatta a könnyeit. Jól eső érzés kerített hatalmába a forró, illóolajoktól illatozó vízben, miközben hallgattam hogyan tombol kint a vihar. Odabent a csend volt és béke, ahogyan mindig. Prométheusz leült a kád mellé, és az egyik szélesebb sarkára letette a két bögrét.
-Tegnap volt egy álmom- kezdte a mondandóját- Színesben álmodtam. Tudtad, hogy színesben álmodunk mindig? Persze van, hogy erre nem tudunk visszaemlékezni, mert nem fontosak a színek. Van, hogy az álomra sem emlékezünk de a tegnapi álmom nagyon megmaradt bennem, szinte lefotóztam a szemeimmel.
-Mi volt a kép, amit láttál? -kérdeztem – és közben levettem a bögrém a kád széléről és elkezdtem kortyolgatni az ismerős ízű teakeveréket.
-Egy női alakot láttam.....az egész teste könnyű és hajlékony volt....fekete madarak repkedtek körülötte a mélykék égen....
-Volt rajta valamilyen ruha? -vágta közbe izgatottan
-Nem, teljesen meztelen volt.....vörös madártollakba hajlott a teste...
Ahogyan ezt kimondta, megdermedtem és még levegőt is elfelejtettem venni. Úgy kellett rám szólnia, hogy lélegezzek már.
-Mi a baj Kicsim? -kérdezte lágyan – Nem érzed jól magad?
-Tökéletesen érzem magam- mosolyogtam, majd kérdtem, hogy meséljen tovább.
-Minden intenzív kék volt és vörös és a feje fölött láttam egy madárfejet, csigaformájú koronácskát viselt....a nő és a madár valahogy egy volt...
Futkosott a hátamon a hideg. Prométheusz tökéletesen leírta a festményt, amit ajándékba hoztam és ami még a kocsim csomagtartójában várta, hogy átadjam. A képnek a festőnő az "Égenjáró" címet adta.
-Mit mondott neked ez a kép? -kérdeztem de közben az izgatottságtól elcsuklott a hangom.
-A női alak Te voltál, az újjászületésed pillanatában- mondta teljes bizonyossággal.
Sokáig hallgattunk. Szerettem vele csendben lenni. Súlya, öröme volt a közös csendjeinknek. Percek múltak el mire meg tudtam szólalni.
-Hoztam neked egy ajándékot.
Felkacagott, mintha tudna mindent és csak ennyit mondott.
-Köszönöm, hogy érdemessé tettél......mindenre.....Égenjáró!
Radócz Mónika festménye, Égenjáró
Prométheusz háza/ Egy ajándéknyi szépséget...
Itt van egy alma, és itt egy másik- kezdte szenvedélyesen Prométheusz az aznapi szónoklatát. Ez starking, ez pedig egy jonatán. Össze tudod hasonlítani őket? Várj, mást kérdezek, érdemes összehasonlítanod? És az almát a körtével? Van értelme bármilyen összehasonlítást magadban felállítani? Minden szép, és úgy szép, úgy tökéletes, ahogyan van. Még csak nem is annyira, amennyire képes volt megvalósulni, amennyire kifejlődött. Épp annyira szép, mint amennyit - a találkozásotok pillanatában - neked ajándékoz. Egy ajándéknyi szépséget kell meglátnod mindenben és mindenkiben. Egy ajándéknyi dallamot a fülemülék hangjából, egy ajándéknyi ízmámort a mazsolabor egyetlen kortyából. A madaraknak szárnyuk van, a halaknak uszonyuk, és még senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy miért nem fordítva van, és még senki sem akart egy madarat egy hallal összehasonlítani. A tövisre szúró gébics sosem lesz jégmadár, és ez pont így van rendjén. Szeress mindenkit a maga kivételes csodájában és ha már nem tudod szeretni, úgy, ahogyan megérdemelné, akkor engedd, hogy szeresse más!
Fotó:Molnár Péter
Prométheusz háza/ Először a házában
- Sose félj attól, hogy elhagyd a kényelmi zónád!- mondta a Mester
- De ha kilépek onnan, nem tudom, mire készüljek, nem tudom, mi lesz...- válaszoltam bizonytalanul
A Mester elmosolyodott.
- Ott kezdődik az élet, amikor nem tudod, mi lesz. Mindig érkezik válasz, csak tedd fel a kérdéseket. Ne félj kérdezni!
Szinte külön dallama volt a hangjának, amikor beszélt. Két tenyere közé fogta az arcom, gyengéden felemelte a fejem és közelebb húzott magához.
Amikor a homlokunk összeért, halkan ezt mondta.
- Ne temesd magad, most születsz újjá!
Prométheusz háza/ Fénycsiga
Kora nyári délelőtt volt. Mentem fel az erdőbe, a patak mentén, amit annyira szerettem. Prométheusz várt és a háza is. Nem lehetett külön választani házától, ahogyan a teáitól sem. Bár lehet, hogy csak azt hittem, hogy teát ittam és helyette valami varázs főzetet adott. Kicsit mindegyiknek fanyar és egyben fűszeres íze volt. Néha füstös is. Ezekre a teákra a lelkemnek volt szüksége, ahogyan a pillantásaira, a szavaira és az egész lényére is. Egy fonott kosarat vittem a kocsimban tele finomsággal, amit előző nap készítettem, és a szívemben öröm illatozott, mert oda mentem, ahol tudtam, hogy várnak és szeretnek. Ahol figyelnek rám és hallják minden szavamat. Miközben haladtam felfelé, eszembe jutott az a nap, amikor megismertem. Sosem volt idegen nekem. Mi csak újra találkoztunk, és ebben az újra találkozásban mindketten elkezdtünk egymásban lélegezni. Tavasz volt, az újjászületés valamennyi édes ígéretével. Minden fa és bokor virágzott, és ebben a színes megnyílásban kezdtük el a soha véget nem érő beszélgetéseinket. Először persze nem tudtam, hogy ő a Mesterem. Jól emlékszem arra a napra, amikor kiderült számomra, hogy ez a kapcsolat más, mint az összes többi ismeretség, ami ezelőtt volt az életemben. Azon az éjjelen sokkos állapotba kerültem, mert rádöbbenni arra, hogy a Mestered újra rád talált, nem mindennapi állapot. Nem is akartam először elhinni. Az első reakcióm teljesen közhelyes és beidegzett válasz volt. Azonnal meg akartam vele minden kapcsolatot szakítani. Eltoltam magamtól de közben szenvedtem is ettől a döntésemtől. Aztán néhány nap múlva lecsendesedett bennem az ellenállás és boldog voltam, hogy ott volt velem. Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, felértem a házához. Kint állt a verandán, már várt rám. Segített a sziklás emelkedőn felvinni a kosarat de nem vitte be a házba. Letette a verandán, megfogta a vállaimat, finoman megszorított és határozottan azt mondta.
-Nézz rám!
Ránéztem és azonnal el is vesztem a tekintetében. Aztán néhány pillanat csend következett, amelyben újra elmosolyodtam. Jó volt ismét nála lenni.
-Mesélj! -kérlelt- Beszélj hozzám! Olyan régen nem láttalak. Semmit nem tudok rólad.
Sokszor mondta ezt, ami persze nem volt teljesen igaz, mivel nála többet senki nem tudott rólam. Ő úgy ismert engem, ahogyan senki más. Egyetlen mozdulatomból, pillantásomból tudta, hogy épp hogyan érzem magam, és én is így voltam ezzel.
-Tudod, miről szeretnék ma beszélni veled? Arról, hogy ki, mit érdemel, ha van ilyen. Létezik-e olyan, hogy egyik ember többet érdemel, mint a másik. Van-e létjogosultsága egy olyan mondatnak, hogy nem vagyok méltó a szerelmedre, barátságodra vagy bármi másra.
-Nincs. Az igaz szeretetre mindenki méltó. A méltóságodat, bármire is vonatkozzon, más nem tudja elvenni tőled, csak magadtól tudod elvenni, például azzal, hogy nem hiszed el, hogy szerethető vagy. Nem hiszel abban, hogy valakinek kivételezett, különleges ember vagy az életében, és ez nem függ attól, hogy te épp mit gondolsz magadról. A méltóságod ott kezdődik, hogy sosem építkezel magad alá, csakis felfelé vagy magad mellé....
-Elfelejtettél valamit...-szakítottam félbe huncut mosollyal
-Igen, nem öleltelek át, mert a szemedet akartam látni...Ezt felejtettem el? - kérdezte szenvedélyesen és türelmetlenül.
-Nem azt, a tea....hol a teám Prométheusz?- és akkora már kacagtam és nevetett ő is, aztán persze át is ölelt.
-Azonnal Fénycsigám.....már hozom is, kis Fénycsigácskám!
Attól fogva így hívott engem és én szerettem, hogy fénycsiga lehetek.
Fotó: Bilek Ferenc
Prométheusz háza/ Forrásod újraépítő ereje...
Aznap csak hallgattam és ittam minden szavát, akár a teát, amit mindig főzött nekem, amikor nála jártam.
- Előfordulhat, hogy a nehézségek és gyötrődések sokkal több áldást hoznak Neked, mint az örömeid. Egyszerűen éretté teszik az életedet; végleg elhagyod az érzelmi óvodádat, ahol az egymáshoz nagyon hasonlító helyzetekre mindig ugyanazzal a reakcióval feleltél. Látni akarod a szivárványt? Akkor ölelj! Ne lökj! Bocsáss meg és mondd ki a bűvös szavakat. Köszönöm és hálás vagyok! Csodát vársz? Teremtsd meg a csodát! Váltsd meg magad, és szállj ki a ketrecből, mert azt nem más, csakis Te építetted magad köré, mégpedig nagyon fáradtságos munkával. Ezért is ragaszkodsz hozzá, ezért is függsz tőle. Érezni akarod a forrásod mindent újraépítő erejét? Kezd el lebontani a kalitkát magad körül...
Fotó:Molnár Péter
