Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Mezítláb a Bazilika lépcsőjén

Leültünk a Bazilika lépcsőjére és kinyitottunk egy üveg Rosét. Deres volt az üveg, jól esett a meleg nyári estén hozzáérni a bőrömmel. Öblös pohárból ittunk, mert az ember lánya legyen stílusos, akárhol is van, lépcsőn ülve is. Vittünk egy kis sajtot és gyümölcsöt is, mert az járt ehhez a hangulathoz. Kellemesen fújt a szél. Jól éreztük magunkat. Teljes volt a pillanat, nem hiányzott belőle semmi. Miután lenyelte az első kortyot, felém fordult és azt kérdezte.

- Mi az, amit elsősorban szeretnél megkapni egy férfitől?

Jó kérdés, gondoltam....egy nő már egészen fiatalon képes komoly elvárás listát összeírni magának, arról, milyen az ideális férfi, nem is gondolva arra, ő mit adhat egy férfinak.

Már abban a korban voltunk mindketten, amikor a listánkat rég elvitte egy palackposta, és elvárásaink sem voltak. Kortyoltam egyet. A hűs bor szerelmesen simult a torkomhoz. Éreztem, hogy barátnőm, csak egyetlen mondatot vár, és azért engem kérdez, mert tudja, hogy kerülöm a közhelyeket és a sablonokat. Újra ittam a borból és azt éreztem, hogy legszívesebben leönteném vele az egész testem és mezítláb táncra perdülnék a lépcsőn.

- Azt szeretném, hogy ne fáradjon el szeretni!

...ha mégis harcolnod kell..

Néhány gondolat foszlány arról, hogy ne félj, ha mégis harcolnod kell!


...életem legnehezebb küzdelmét vívom, mert valaki úgy gondolta, hogy ellenfelének akar....nem szerettem volna csatázni, mert a másik leigázása számomra nem ad örömöt, erkölcsileg nem megengedett és értelmetlen is, nincs benne szeretet....

Valakinek a felettem aratott (látszólagos) győzelme jelenti a mámort....Van, aki magát győzi le, hogy érezze milyen hatalmas erővel bír, és rendíthetetlen, és van, akinek a győzelem a másik teljes megsemmisítését jelenti. Diadala, a másik fuldoklásában és vergődésében teljesedik ki....
Mindketten harcolunk, én önmagamért, ő azért, hogy felettem győzelmet arasson, bármi áron.

Életem legnehezebb küzdelmét vívom, és köszönöm a Támadómnak, aki ezt számomra lehetővé tette, mert így minden nap ráébredhetek, milyen erős vagyok. Hálás vagyok, hogy érezhetem, a lelki, mentális és fizikai erőm végtelen.

Meggyes fagyi, délutáni lounge, kávé jegesen...beneveztem egy blogversenyre...

 

Arra gondolok, hogy kinek, mikor lehet fontos egy győzelem. Bármilyen. Egyáltalán, mit jelent győzni és ellentéte-e a veszteség vagy valami más lehet a fonákja. A győzelem az egodnak kell, ez nem vitás. A lelkednek, ha erős és stabil, nincs szüksége a győzelemre. A lélek nem a győzelemből meríti az erejét., hanem a szeretet eszenciájából. Az egod viszont csakis a sikerből tudja lemérni, hogy mennyit ér. Ha nem figyelsz, azt hiszed az ego győzelme a te sikered. Mert ha még nem vagy elég bölcs és érett, állandó sikerre, elismerésre szomjazol. Aki nem él, csak bizonyítja, hogy él, az mindig sikerrel akar bizonyítani. Mert mást nem ismer. Pedig a dicsőség fontosabb. Rétegenként építi fel a szellemed, teljes önvalód az alapoktól kezdve és amit a végén jutalmul ad, az Te magad leszel, aki szelíd megértéssel és hűséggel kivívtad, hogy a fényben ragyogj. Hamvas Béla az „Unicornisban” erről így ír.

„ A siker a kivétel dolga. A tehetségé. Mutatvány, cirkusz, rekord, teljesítmény, egyéniség, különlegesség. A dicsőség a világosság, az egyetemesség, az értelem, az egészség, az igazság dolga. A siker a legkisebb, a dicsőség a legnagyobb ellenállás irányában fekszik. A siker helye az utca, a dicsőség helye szívednek titkos kamrája.”

Tizenkilenc éves voltam, amikor először ezzel a gondolattal találkoztam. Azóta bennem kering. Mára, a mantrám lett. Élni szeretnék és nem önvédelemből, nem önfeladásból. Élni de nem mások elvárásainak torz tükrében. Találkozásokat, emberi érintéseket, simogató szavakat, szenvedélyes táncokat szeretnék. Az együtt, az odaadás, és egy egység élményét megélni, átélni. Önmagam tudatos, egyben mámoros, katartikus létezésének megtapasztalását szeretném. Nekem ez a győzelem. Nem a másik leigázását, a másik fölé emelkedést jelenti, hanem a kézen fogva élmény folyamatos átélését.

Erre a blogversenyre is azért neveztem be, hogy részese legyek egy mentálisan, szellemileg, kreativitásban és lélekben erősödő csapatnak. Így indulok holnap el, ebben az örömben. A szüntelen vedlésben újra meg újra újszülötté válsz, ez a győzelem. Amely képessé tesz, hogy éjféltől reggelig és aztán reggeltől éjfélig épp annyit változz, ami előrébb visz. Önfeladás nélkül válsz alkalmassá az adás, az odaadás, a magadban és a másikban való elmerülés, az elfogadás és megértés misztériumára. 

 

 

Jelentés a hideg zuhany alól

 

Ma újra legyőztem magamat, mert én egy ilyen legyőzős nőci vagyok, persze csak magammal szemben, másokat nem akarok legyőzni, meggyőzni is már egyre ritkábban. Hőségriadó van, kettes fokozat, ezt tudjuk, mondom magamnak, Letti, oké, akkor mész futni...egyébként, teljesen normális vagyok. Hová is? Irány az erdő, a hegy, ott legalább árnyék van. Szóval felmegyek a Normafához. Kiszállok a légkondis autóból, megcsap a fullasztó meleg....uhh.....ez kemény lesz de mi nem az?

Ami ér is valamit ebben az életben, az mind kemény feladat. Különben is, nem gondolok a hőségre, gondolok valami másra, mondjuk a "Nagy Semmi" épp megfelel, elég jól lehet vele az elmét kitakarítani. Elindulok az erdőn át, közben megérzem magamban az erőt, ami mámoros állapotba hoz és felvisz egészen az Erzsébet- kilátóig, ahová még sosem futottam fel, ilyen hőségben meg pláne nem, mert piszok meredek és amúgy is minek? De ma mentem, vitt a szívem, az erőm, ami határtalan és boldog voltam. Csak így egyszerűen boldog. Nagy diadallal a lelkemben körbe futottam a kilátót, és elindultam visszafelé és közben mosolyogtam. Amikor az ember elégedett magával, akkor az arcára kiül az egyetemes mosoly. Nagyon veszélyes. Legyőzhetetlen vagy ezzel a mosollyal az arcodon. Mire beértem újra az erdőbe, már tudtam, hogy teszek még egy kört, igaz, akkor már csak a Libegőig futok el, és onnan vissza a Normafáig de éreztem, hogy bennem van még egy újabb kör.

Azt akarom csak ezzel mondani, hogy amikor elindulsz egy úton, akkor még nem biztos, hogy érzed magadban az erőt ahhoz az úthoz. Az erő nem mindig az út elején duzzad a mellkasodban, közben is elérkezhet Hozzád, hogy segítsen tovább lépni, azután még tovább.

Porba hullott szavaink

Valójában nem minden az, hogy megőrizzük a csendet, arra is ügyelnünk kell, miféle csendet őrzünk meg.” (Samuel Beckett)

 

Valami simogat és közben tép is. Egyszerre van jelen mindkét érzés. Voltál már így? Örülj, ha igen, mert akkor rátetted az élet lüktető főerére a lelked és élsz.

Semmi sem lehet tökéletesen gyönyörű, csakis egy pillanat. Ezért is mondják azt, hogy a pillanat varázsa. Mert valóban káprázatban vagy, abban az egyetlen pillanatban. És mi van a többi sok ezer kis töredékkel, amiben nincs varázslat? Azokból épül az alapzat. Azok nélkül nem lehetne lélegzet visszafojtva, könnyezve értékelni a csodát. Az alap, amelyre káprázatod és álmaid várát építheted a hétköznapi szürkeségben van. A megszokásban, a monotóniában, hogy ezeket a kötelező gyakorlatokat hogyan viseled el. Pontosabban elviseled vagy éled, átéled vagy még a kis sámlit is kirúgod magad alól.

Az nyilvánvaló, hogy a csoda angyali eredetű. Nincs benne szavad. A csodában csak érintés van, finom és érzékeny odaadás. Párbeszédek ilyenkor is születnek- talán a legszebbek - de csak benned, más azt nem hallja. Ha mégis meghallja valaki, akkor a mámorban és az örömben együtt zokogtok.

A szürke létállapotokban gondolt szavakat is ki kell, hogy mondjad. Létkérdés, mert nélkülük nem létezhetnének a mély csöndek, a katartikus mámorok és a benned rejlő gótikus imák. A szavaknak ereje, sodrása, érintése, dallama és ígérete van. A jó szavak akkor is ígérnek, ha nem adsz velük ígéretet. A rezgésük hordozza a reményt. Ezt kevesen tudják, és így a szerelemben minden betű egy ígéret lehet.

Ha elér egy lélekhez, amit mondasz, akkor azt a lelket megsimogattad és átölelted, és az a lélek attól perctől fogva elkezd lélegezni. Ha nem találnak a szavaid befogadó lelket, akkor azok a szavak a porba hullnak. Sose szomorkodj ezen. A porrá hamvadt szavakból sosem lesz mese, még dallamuk sincs.

Becsüld magadat, és ne vedd fel a porból a szavaidat és ne mondd el újra meg újra, mert ha azok már többször falakba ütközve a földre hulltak, akkor azoknak ott a helyük, és neked is máshol van a helyed. Ott ahol szeretnek, vigyáznak rád, tisztelnek és megbecsülnek. Ahol a szavaid szárnyak, amelyekkel nap mint nap kiemelheted a szürkeségből a szivárványt.

 

Fotó:Molnár Péter