Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Lovas Coaching/ első megjelenés a Vasárnap Magazinban

Kora reggel van, ragyogóan szép őszi nap, és megint úton vagyok, hogy valami még ismeretlen tapasztalást éljek át. Úton vagyok, és a szívemben izgalmas várakozást ringatok. Vágyom az élményt mindig, amit a meglepő, a váratlan adhat. Vágyom, és nyitott szemmel vagyok az újra, így észre is veszem azt, amire éppen szükségem van. A fejlődéshez elengedhetetlen ez a fajta nyitott és befogadó lélek. Van, akinek rá kell magát erre nevelni, nekem a zsigereimben van. Egyszerűen így születtem.

Az utam napfényes és Pátyra vezet egy lovardába. Haladok előre, és közben halkan szól a kocsimban a jazz. Egy lovarda. Később, hazafelé már mindez a kellemes üresség megtelik és gazdagon beborít mindazzal, amit majd ez a különleges nap ad. Mert úgy érzem, hogy az lesz. Telítve leszek. Tudom, hogy valami nagyon jó, izgalmas, valami csodás élmény az, ami rám vár. A program, amiben ma részt veszek, mint coach, mint író és mint nő, aki döntögeti a saját korlátait, lovas coaching névre hallgat. A tréninget egy számomra kedves barát és kolléga (Szabó Zoltán) és a lovarda tulajdonosa (Halmai Anikó) vezeti. Ahogy befordulok a parkolóba, minden szempontból úgy érzem, megérkeztem. Itthon vagyok. Mert minden hely, amellyel azonosulni tud a lelkünk, kicsit otthonunkká lesz. Befogadó, tanító és biztonságos térré változik. Nincs bennem félelem, pedig tudom, hogy egészen bizonyos, ma olyan mélységekbe utazom, ahol lesznek fájdalmak, könnyek és hallgatás. De lesz elmélkedés, tanítás, feloldozás és mosoly is. Körbejárom a területet, hogy átmossa minden sejtem az itteni hangulat energiája, és közben azt érzem, itt minden simogat. Közben érkezik a program többi részvevője is. Mindenki mosolyog és kedves. Szeretve vagyok, szeretve vagyunk, és ez az érzés jó. A reggeli tea és kávé elfogyasztása után megkapjuk a napi programot, igényesen lefűzve egy füzetben. Ez fontos. Mert a belső szándéknak minden esetben kívülről is meg kell nyilvánulni, így lesz teljes az adás, odaadás, így érezhető a gondoskodás és a figyelem. Ahogyan belül, úgy kívül is. Miként a láthatatlanban, úgy a láthatóban is. A programfüzet elején, amit kapunk, egy gondolat fogad Coco Chaneltől. Azonnal hozzám ér, és elkezdi kibontani elmém lótuszát. Egyrészről van ebben a hangulatban valami nagyon emelkedett és ünnepi, másrészről racionális, tárgyilagos és praktikus érzés is. Mindkettőre szükség van itt. A józanság és a varázslat keveredik és ettől azt érzem biztonságban vagyok.

A magabiztos nő nem elmossa a férfi és nő közti különbségeket – hanem kiemeli azokat.” Coco Chanel

Arra gondolok, hogy ez az üzenet a nap elején egész mást jelent még, mint a lovakkal való találkozás után, a nap végén. Mennyire vagyok magabiztos? Mások magabiztosnak látnak-e? Elmosom, elmaszatolom-e bármikor a különbséget, amitől olyan szédítően izgalmas minden férfi-nő kapcsolat vagy beleállok mindig és bátran kiemelem azt, ami eltérő, ami más. Bennem és benne. A férfiban, akit szeretek. Most. És korábban minden férfiban, akit szerettem. Egyáltalán, mit jelent kiemelni és mit jelent elmosni? Milyen attitűd van az egyik és milyen a másik mögött? És mi köze mindennek egy lovas foglalkozáshoz? Még csak sejtem. A program és nap elindul. Feladatok jönnek egymás után. Vezetni és vezetve lenni. Megérezni, hogy miért jó élményeken keresztül, lovakkal tanulni magadról valamit. Valamit, amihez régóta ragszkodsz, amiről azt gondolod, hogy az erősséged, és azután jön egy ló, és mintha valami elvarázsolt kasély tükrébe néznél; felnagyítva megmutatja azt, aki valójában vagy. Teret ad az érzéseidnek, hogy átéld azt, amit nem szeretnél megtapasztalni, hiszen már olyan szépen, évek, évtizedek rutinmunkájával gondosan elrejtetted. Mert fáj. És még mindig félsz a fájdalomtól, pedig mennyit tanultál már magadról, és még mindig húzod a roskadásig pakolt múltbéli szekered.

És akkor jön a ló, akinek viselkedése sem társadalmilag, sem kulturálisan nem meghatározott, és megmutatja mennyire hiteles az az ember, aki ott, abban a pillanatban előtte áll. Nem érdekli sem a múltad, sem a jövőd. Csak a jelen, amelyben ott állsz vele együtt, és ő figyel téged. Várja, hogy bízni tudjon benned. Várja, hogy vezetője légy és érezze az erődet. Az igazit; az alázatosat, a tanulót, a békéset, a befogadót. Erős, katartikus pillanat ez. Akinek nyitva a szíve és a lelke, és felkészült, hogy a felismerés, szembesítés után, bátran elengedje azt, ami már nem szolgálja őt. A ló a legkisebb ellentmondást is kíméletlenül leleplezi. Nem kegyelmez. Sem rutinnal, sem színjátékkal nem lehet őt megtéveszteni. A csoda abban is megnyilvánul, hogy itt nincs rossz cselekvés, nem hibázhatsz, mert minden, amit épp teszel vagy nem teszel egy -egy gyakorlat közben, tanít és fejleszt téged. Csak ad, több leszel ettől a tudástól, és csak azt veszi el, amire már nincs szükséged, és minél jobban ragaszkodsz ahhoz a dologhoz, annál jobban fog fájni, amikor a ló megmutatja neked, hogy milyen vagy. Porrá zúzza az egot és alázatra, szeretetre váltja fel az erőszakot, tévedést és uralkodást. A félelemnek nincs értelme, mert mindennek csak akkora súlya van, amekkorát te abban a pillanatban beletöltesz. Tőled válik nehézzé vagy épp könnyűvé minden. A cél pedig nem más, mint az, hogy az ember minél többet megtudjon önmagáról, félelmeiről, rutinjairól, hitrendszereiről, öröklött és felvett tulajdonságairól.

Ott álltam szemben a lóval. Körülöttem mélységes csend. Néz engem és azt érzem egészen belém lát, azt is látja, amit én sem tudok magamról és azt is, amit elrejtettem, mert túlságosan fáj. Lehajtom a fejem és apró, halk léptekkel közelebb megyek hozzá, majd újra megállok. Látom a leheletét, érzem a lovarda jellegzetes illatát. A talpam alatti homok húzását. Félelmetesen mélységes a csend és a figyelem, amit a ló ad nekem. Vár és én is várok. Néha finoman kapar egyet a patáival a homokban és megmozdítja a fülét. Olyan energiával vesz körbe, amelyben nem tudok más lenni, csakis az a nő, aki vagyok. És a kislány, a gyermek, aki voltam és aki ma is bennem él. Megszólítja a bennem lévő tisztalelkű gyermeket. Közelebb lépek hozzá és megérintem. Átölelem a nyakát, és összeér a homlokunk. Biztonságos melegséget áraszt és azt érzem sírni volna most jó de nem tudok sírni. Az alázat legmámorosabb és legszebb pillanata. Megfogom a kantárt és elkezdem körbevezetni. Megengedi nekem, hogy vezessem. Ott és akkor a ló megmutatta nekem, hogy mekkora terhet cipel még a lelkem és azt is, hogy a harag, amit érzek, az az oka annak, hogy a nagy zsákokkal telepakolt lélek-szekerem még mindig nehéz. Azt hittem, hogy erős vagyok és tudatos, és én vagyok az irányítója az életemnek. És azután jön egy ló és szelíden megmutatja, hogy valójában hol van az igazi erőm és milyen terheket húzok még makacsul magammal, amit már ideje lenne letennem.

Belépek a lovak közé. Idegen vagyok közöttük. Néznek, mit keresek ott és figyelnek, hogy a szándékom, amivel beléptem közéjük tiszta-e. A feladat az, hogy befogadjanak maguk közé és a vezetőjük odajöjjön hozzám. Nehéz percek. Egyik ló sem figyel rám. Hirtelen ez egyik két lábra ágaskodik, hangosan felnyerít és játékosan nekifeszül a másik lónak. Ott a kör közepén ez az ártatlan játék és az, hogy levegőnek néznek egészen mélyen belém vág. Egyszerre érzek félelmet, kíváncsiságot és kalandvágyat. És akkor rájövök, hogy mitől olyan katartikus ez. Az életem színpadán állok. A lovak pedig azok a férfiak, akik fontosak voltak nekem. Apám is ott van, aki szeretet de nem nevelt fel mégsem és sosem figyelt rám. Azt érzem ezek a lovak nem figyelnek rám eléggé, nem fogadnak be és ettől valami nagyon elkezd ott legbelül fájni...Nem vagyok elég jó nekik. Dermedten állok, nem bírok mozdulni. És akkor az egyik ló megindul felém és egészen közel jön hozzám. Megérint és megbök a fejével. Még mindig nem tudok mozdulni, csak a könnyeim folynak...

 

Szuper ügyes vagyok csak az elmém hülye...(Első megjelenés: Vasárnap Magazin)

Az alábbi lejegyzett coach ülésben kitalált párbeszédet írtam le, de nagyon is jellemzőt, amit a mindennapi munkám során tapasztalok. Ha mégis valaki magára ismer, az csupán a véletlenek játéka, nem több.

 

Előttem ül egy nő...

„Sminkje mindig tökéletes negyvenes”, drága ruhában, ízlésesen felöltözve. Parfőmjének illata belengi a szoba minden sarkát. Szakmájában sikeres. Vezető. Határozottságot mutat. Harmadik házasságában él, van már két gyereke. A harmadikkal épp állapotos. A hivatása a mindene, attól lélegzik, ahogy ő mondja de minden más területen bizonytalan. A magánéletében nehezen dönt és hosszútávon nem tud vagy nem akar (még nem tudom) érzelmileg kötődni. Fél. Ő egy sikeres nő, mégis attól retteg, mi van, ha a gyermek, akit a szíve alatt hord, súlyos betegen vagy fogyatékosan születik. Mert már nem fiatal csirke-ahogy ő mondja-és több a rizikó. És mi van, ha a férjem elhagy ezért...mert nem szültem tökéletes gyereket- teszi fel kétségbeesetten a kérdést és idegesen beletúr frissen festett hajába.

Öregszik. Így érzi, és amikor erről beszél még a tekintete is megváltozik, fénytelen és fáradt lesz. Mert ahogy belül, úgy kívül. Az új férj mindenképpen gyereket szeretett volna-mondja, és ő beleegyezett, pedig fél.

A szemébe nézek és halkan megkédezem.

- Miben tudok neked segíteni? Mit szeretnél?- kérdezem

- Nem tudom...egészséges gyereket akarok szülni...

- Miből gondolod, hogy nem lesz egészséges?

- Mert öreg vagyok...

- Milyen érzésekkel tudnád ezt leírni?

- Mit? Hogy öreg vagyok?- kérdezi ingerülten

- Igen. Milyen érzés az számodra, hogy öregséget érzel?

- Rossz- mondja a fogai közt sziszegve és látszik, hogy egyáltalán nem szeretne az öregségről beszélni

- És ha ez a rossz egy szörny lenne, hogy nézne ki?

Meglepődik. Majd felnevet de partner lesz a játékban.

- Egy kövér, erőszakos, mindenbe belepofázó, mohó, álszent, hazug boszorkányszörny....mint az első anyósom- felnevet, majd megborzong. Még sok benne a harag és az indulat. Ezek a félelmek elsőrangú támogatói. Ő ezt még ott és akkor nem tudja.

- Rendben.- folytatom. Most képzeld el, hogy módodban áll ezt a szörnyet eltűntetni, úgy, hogy soha többé nem lásd és ne bántson, ne érezz miatta félelmet.

Bólint és a szeme felcsillan.

- Hogyan tűntetnéd el?

- Kinyírnám!-vágja rá azonnal

- Hogyan?

- Vízbe fojtom.

- És utána?

- Elásnám a tenger mélyébe.

- Milyen mélyre?

- Mit tudom én? Jó mélyre!

- És azután?

- Azután boldogan élnék, mint a mesében.

- És most mi akadályoz abban, hogy olyan boldogan élj, mint a mesében?

- A félelmem, hogy beteg gyereket szülök, mert már öreg vagyok és ilyekor nagyobb a kozkázat. Nyilván nem félnék, ha fiatalabb lennék...

- Úgy érzed, hogy csak azért félsz, mert öregnek érzed magad?

- Igen!

- Értem. Akkor most képzeld el, hogy a szörnyedet, bármikor eláshatod a tenger mélyére és onnan soha többet nem jön fel...és ezzel el is intézted örökre vagy legalábbis egy időre. Mert, amikor visszajön, újra kinyírhatod és eláshatod...és egészen addig csinálhatod ezt, amíg soha többet nem jön vissza.

- Nem tudom elképzelni.

- Miért?

- Mert ehhez nincs tudásom.

- Azt gondolod a képzelethez tudás kell?

- Igen.

- Értem. Akkor induljon ki ebből a feltevésből. A képzelethez tudás kell. Jó?

- Jó.

- Milyen tudást használtál, amivel elmondásod szerint nem rendelkezel, amikor elképzelted a szörnyedet?

Hangosan felnevet...de nem felel, én folytatom.

- Nagyon részletesen leírtad hogyan is néz ki ez a te szörnyed, és azt is elmondtad, mit csinálnál vele, vagyis használtad a képzelőerődet, amiről most azt állítod, csak valamilyen tudás birtokában működhet.

- Nem tudok felelni.

- Milyen érzés lenne, ha az öregségtől való félelmedet bármikor szörnnyé változtathatnád, akit el tudsz tűntetni, úgy ahogy az előbb mondtad.

- Nagyon jó érzés lenne. Azt érezném, hogy fiatal vagyok és nem nyomaszt semmi.

- Azt mondom, hogy ezt bármikor megteheted. Elhiszed nekem?

Nem felel azonnal, csak mosolyog.

- Ez nem ilyen egyszerű. -mondja kicsit lekezelően

- Mitől lesz számodra bonyolult?

- Az öregségtől, hogy rettegek, mi van, ha beteg vagy tartósan fogyatékos gyermeket szülök...ez normális, nem ? Más is félne!

- Mi az, ami ebben a leginkább aggaszt?

- Hogy megváltozik az életem és többé már nem lehetek az, aki vagyok, és még öreg is leszek...és a férjem is elhagy..,és...

Itt félbeszakítom és lépésről lépesre összeíratom vele az összes jót, szépet, ami eddig az életében történt vele. A segítő és támogató embereket, akikre számíthat. Minden jó tulajdonságát, hogy lássa milyen erőforrásokkal bír, honnan meríthet erőt. A vélt akadályokat és mindazt, amit még fejlesztenie kell.

Meglepődik. Nem gondolta volna, hogy ennyi jó tulajdonsága van és ilyen sok segítő ember veszi körül. Mint ahogy azt se, hogy amit akadálynak gondol, az lehet segítő is. Azután újra megkérdezem, hogy milyen tudás kell a képzelőerőhöz, hogy lássuk magunkat abban a sok jóban, amiben élni szeretnénk. És megszületik a válasz.

-Vágy. Nem tudás...-mondja, azután elsírja magát. Egészen mélyről tör fel belőle a zokogás. Hagyom, mert mindenkinél így kezdődik. És azért is, mert odabent, a lélekben rendet kell tenni és helyet kell biztosítani az újnak. Kis idő múlva folytatom.

-És mit adhat neked ez a mindenkori vágy, amivel elképzeled magad az áhított jövőben?

-Gondolom, örömöt. Nyilván azt.

-És mi akadályoz meg abban, hogy elképzeld a jövőt, amelyben egészséges babának adsz életet és körülötted mindenki boldog. A férjed pedig hálás és nagyon szerelmes beléd.

Hallgat. Sokáig. Majd megint sír.

-Szóval....én magam vagyok az akadály...?

-Ezt gondolod?

-Igen.

-És pontosan hogy érted ezt?

-Hát úgy, hogy ha mindent megtettem, mert például elmentem a szükséges vizsgálatokra, akkor nem lehet baj de én úgye mégis ettől félek, hogy baj lesz...hülye vagyok...

-Megpróbálnád megdícsérni magad? Hiszen épp nagy felfedezéseket teszel...

Közbevág.

-Szuper ügyes vagyok csak az elmém hülye- mondja és sírva nevet...

-Jó de a hülyét mellőzzük, mondj helyette valami más pozitív jelzőt!

-Okééé, az elmém zseniálisan fiatal, ez jó?

Kezdetnek mindenképpen.

Összemosolygunk. Mindketten érezzük elindult egy másik, számára új úton, ahol már nem a harag, a félelem, a bűntudat fogja vezérelni, hanem a vágy. Vágy arra, hogy minden, ami vele történik, épp időben és épp úgy történik, ahogy számára a legjobb.

 

 

 

Fotó forrása:Mohácsi Újság

Írjunk együtt! 3. rész 29 ember, 29 szó, 29 elengedés. 29 lélek egy felhőben.

 

 

Sétálok a folyó felett a hídon és azon gondolkozom, mi lehet még az a teher, amit cipelek. Ami alól nem engedtem még meg, hogy felszabadítsam(1) magam. A híd közepén állva felkapja és megforgatja a szél a levegőt és észrevétlen összekeveri a felszálló párával és a napfényben keringő városi porral.

Váratlan rám talál egy érzés. Egy lélek(2) vagyok itt mindennel, ami körülvesz. Része vagyok a folyónak, a hullámoknak, a víz alján a nehéz iszapnak. Magam vagyok a fény, a szél és a napsütés. Magam vagyok a folyam, az áradás, és én döntöm el, hogy mi az, amit szeretnék megtapasztalni és azt is én határozom meg, hogy mi az az emlék(3), amit elmém láncaival lekötve a múltamból még itt tartok, és úgy tekintek rá, mintha a jelenem része lenne.

Nézem a víz sebes folyását. Sodor egy korhadt farönköt a sötétzöld hullám. Valahol beemelte a víz, részévé tette az áradásának és most viszi tovább. Az életben minden, ami él áradásban van. Minden haragot, sérelmet is így kellene támogatva átfolyatni az életünkön. Nem ellenállni, nem gátat vetni a félelmeinkkel, akaratunkkal, mások vágyaival. Eggyé válni a változás ritmusával.

Elindulok a hídon a túlsó partra, haladok pár lépést, majd újra megállok és közben arra gondolok, hogy nem lényeges már, hogy akitől évek óta várok egy „bocsáss meg, ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni” mondatot, attól az embertől már nem fogom ezt hallani. De valaki más megteszi majd helyette, ha engedem rehabilitálni a lelkem. Fontosabb az, hogy felébresszem magamban és magamért a megbocsájtást.(4)

Ez az ami erőt (5)ad nekem, és ez az amitől úgy érzem, hogy felhő (6) a lelkem. Könnyed kis bárányfelhő, amely szabadon és vidáman és akadálytalan halad a kék égen. Az ég is én vagyok.

A híd közepén, a narancsos színű nap alatt kitárom a karjaim, behunyom a szemem és mélyen beszívom, majd kifújom az akácillatú levegőt. Nem fontos már, hogy a járókelők, akik épp arra sétálnak, mit gondolnak rólam. Megengedtem magamnak az áradást és ez a megkönnyebbülés(7) érzését hozta el nekem. Nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, csak kiegyensúlyozottságot(8) érzek és azt, hogy ez a semleges állapot jó nekem. Megesik, hogy nem kell ennél több.

A boldogság szüntelen kergetése nagyon fárasztó és felesleges feladat és addig nem érhet véget, ameddig görcsösen hajszolom, űzöm, akarom. Csak az állandó sürgetettség, le- és kimaradás érzését adja. Nincs benne elégedettség. Nincs benne a pillanatok öröme, mélysége, dicsérete és annál több fájdalom(9) ér, minél jobban harcolok valamiért, amiben a boldogságomat hiszem.

Tudattalan évtizedeim alatt eggyé váltam azzal a végtelen nagy szabadság(10) igényemmel, ami, így önmagában, önmagáért csak rombolni tudott. Teret adtam ennek. Megtapasztaltam, milyen így. Identitásom része lett, belőle építettem magam 41 évig és ha úgy véltem korlátozzák a szabadságom, akkor olyan érzésem volt, mintha valaki nehéz(11) köveket rakott volna a szívembe és a gyomromba.

Ettől nyughatatlan(12) lettem és felülkerekedett a reménytelenül szenvedő énem és azonnal szabadulásra(13) vágytam. Ma már nem szeretem(14) ezt az érzést, így nem is táplálom semmivel. Az ide vezető út erős, mély, katartikus érzelmi út volt. Akár egy nagy szerelem, csak már nem hagyom visszajárni fájni.

Az áldás(15) abban a pillanatban érkezett az életembe, amikor megengedtem magamnak, hogy fájjon és ezt követően beláttam, hogy az, ami ennyire szaggatta az életem, már nem tartozik a jelenemhez. Csak én voltam az, aki még itt tartotta és ápolta, gondozta, hizlalta. A változás(16) ott kezdődött el, amikor megengedtem magamnak, hogy elkezdődjön. Akkor megérkezett a valódi elfogadás(17) érzése és látni kezdtem azt a kegyetlen tényt, hogy én vagyok életem főnöke. Az irányító. Nem a körülményeim, kifogásaim, életem szereplői, helyzetei. Csakis én! A lelkem, a szellemem és a testem tisztulásának (18) nagy napja volt ez! Eltűnt minden felesleges szívfájdalom(19) és helyébe lépett a feltétel nélküli szeretet(20), a béke(21) és a hit(22) .

Amikor készen álltam a tanításra(23) megérkezett az életembe egy tanító, hogy rátegyen az istennő barlangomban hullámzó belső csendre (24), hogy megérezzem újra a békét(25) és képes legyek elkezdeni azt az utazást(26), ami fejlődésem következő állomására visz. Mert ezen az úton csak újra és újra megnyugvó lélekkel(27) lehet járni.

Ez az valódi szabadság(28) útja. Szükségtelen keresni, mert ez a szabadság magától talál rám, gondolatváltás és új elmeprogram részeként. Ebben a folyamatban nem sürget már semmi, nem az kell, ami nincs, minden és mindenki egy helyen, egy időben, épp jókor ott van velem, bennem, és semmit sem érzek már veszteségnek(29) többé, amit elengedtem.

 

Fotó:despositphotos.com

Reggeli én-idő fohász (Hangoskönyv részlet)

A felvételen Montorffy Letti hallható.

Fotó: Karádi Bad Zoltán

 

Reggeli én-idő fohász

Mert lehetek hálával, türelemmel teljes
Mert lehetek szabad választással patak, folyam, áradás
Mert lehetek vízparti kavics-test, mely alázattal formáltatja önmagát 
Mert lehetek kedves kis része az Univerzum illanó simogatásának
Mert lehetek idő, és lehetek én-lény mélység
Mert lehetek fohász is, korlátlan önteljesség
Mert lehetek reggeli bátor, test-vére a Félelmeknek

Mert lehetek, Vagyok, aki vagyok
Mert lehetek végtelenség, nyúló és nyíló határral
Mert lehetek saját szívével ölelkező hajnali alázat
Mert lehetek ő, az idő szeretője, intimitásom vidám szürcsölgetője
Mert lehetek akadályok nélküli mosoly-áramlás
Mert lehetek én, idő, fohász és Forrás
Mert lehetek az Érintés és a Megadás

Montorffy Letti-író, coach, tréner

36 nő, 36 szó és egy történet...(Írjunk együtt 2. rész)

16 évesen

 

A vágy döntés kérdése

Boldogságtörténetünk 36 szó felhasználásával

A nevetés volt az egyetlen, ami mindig megváltoztatta az arcom. Egyszerűen olyan gyönyörűségessé váltam tőle, amit nem tudtam nem észrevenni, akkor sem, ha épp szenvedni volt kedvem. Gyakran figyeltem a tükörben a tekintetem ébredés vagy egy szenvedélyes ölelés után. Mit láttam benne, amit azóta is őrzök és gyakran eszembe jut? Önfeledtséget. A pillanat szeretetében végtelenül és végérvényesen megtermékenyített boldogságom. Olyan érzés volt ilyenkor a tükör előtt nézni a saját arcomat, mint amikor a tenger partján álltam és belemerültem abba a nagy kékségbe. A mindenbe, a teljességbe, amelynek része és egyben egésze is vagyok minden kitartásomban és elakadásomban. Mert tiszta lélekben és derűben tart. Nem jöttem rá azonnal a megoldásra, hogy hogyan láthatnám ezt az arcot mindig, amikor belenézek a tükörbe. Az én boldogság arcomat! A ragyogást a szemeimben, ami azt mondja, azt énekli nekem, jól vagyok és nem hiányzik semmi. És nem kell mindig az, ami nincs! Hogyan lehetne lehetséges ez?

Feltétel nélküli szeretettel kell magamat is szeretnem! Ez az egyik, amit megtanultam. Hogyan valósíthatom meg? Azt hiszem, elengedésben. Magammal szemben is alkalmaznom kell azt a kedves naivitást, ami visszateszi méltó helyére az ősbizalmamat. A párás tükörre írtam két szót, miközben mosolyogtam és tombolt bennem a szenvedély, ami 48 éve erre a világra küldött.

Várok Rád!

Korábban, ezt másnak írtam volna. Talán valamelyik barna szemű fiúnak, akinek a szavai is barnák voltak, nemcsak a haja. Akkoriban azt gondoltam, hogy mindenkori boldogságomat a férfi adja. A szerelem hője. Ő varázsolhat engem nővé és szentül hittem a vágy nem döntés kérdése, mert a vágy a Minden felett él és uralkodik örökkön örökké. Ámen! Dehogy ámen, a boldogság történetünk, az enyém, a tiéd, a miénk nem itt ér véget! Épp ellenkezőleg! Itt kezdődik!

Akire ma várok, minden nap, minden ébredésben, az nem egy férfi, egy másik ember, hanem én magam vagyok. A tiszta elmém, tudatosságom, vidámságom. És úgy várom, vágyom ezt a nőt, mint ahogyan gyermekként vártam a balatoni, szabadság-nap-lángos- és esőillatú nyaralást. Ebben a várakozásban tanultam meg, mi a repülés, a „nagybetűsnek nevezett” élet és az anyaság tudatos vállalása, megélése, öröme. A nő érintése anyaként, asszonyként, feleségként, szeretőként, szerelmesként. Szivárvánnyal takartam be akkor a szívemet és hullámok hátán ringattam. Itt és most, én, nem más! Nem mástól vártam ezt. Itt kezdődött el...

A múlt elmúlt, a jövőt nem ismerem. Az egyetlen, amit és ahogyan élnem kell, az itt van. Most van itt! A napfényben. Minden nap! A reggeli kávéban, az esti borban. A tiszta vágyamban, amiről én döntök. Nem más! A haragom, dühöm szeretetben való feloldódásában. Merészen és gondtalanul magamba vetettem el a hitem és a reményteliséget, amit egy éjjel kívántam magamnak, hulló csillagok alatt. Barátságot kötöttem az élettel! Hogyan? Nem bántottam magam semmivel és még szerelemből sem tettem áldozattá azt a nőt, aki ott, akkor még 16 évesen belenézett abba a tükörbe...

A hajnalom, amiben ma ébredtem, már örökké tart. A tükörben a nő, aki visszanéz rám, egyszerre lát közel és távol, és azon túl ...

Rálátok az életemre. Bárhogyan. Madártávlatból is. Az egész egy hatalmas zöld színpad, akár egy gondosan és tudatosan felépített golfpálya. Milyen tökéletes! Mindennek épp ott és úgy van helye, ahogy kell. Miért nem láttam ezt odalentről, amikor ütöttem a labdám és próbáltam betalálni egy áhított lyukba? És azután bosszankodtam, ha nem sikerült, lekéstem, elrontottam és más győzött. Legyőzött. Legyőzött?

Néző vagyok ma és mosolygok. Megszólítom magam kedvesen és megértően. Az empátia valamennyi kommunikációs eszköztárát használom, mert már tudom, hogy minden belőlem sarjad, velem és bennem kezdődik el, és minden elütött labdámnak ott van helye, és akkor, ahová éppen leesik.