Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szónak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Szuper ügyes vagyok csak az elmém hülye...(Első megjelenés: Vasárnap Magazin)

Az alábbi lejegyzett coach ülésben kitalált párbeszédet írtam le, de nagyon is jellemzőt, amit a mindennapi munkám során tapasztalok. Ha mégis valaki magára ismer, az csupán a véletlenek játéka, nem több.

 

Előttem ül egy nő...

„Sminkje mindig tökéletes negyvenes”, drága ruhában, ízlésesen felöltözve. Parfőmjének illata belengi a szoba minden sarkát. Szakmájában sikeres. Vezető. Határozottságot mutat. Harmadik házasságában él, van már két gyereke. A harmadikkal épp állapotos. A hivatása a mindene, attól lélegzik, ahogy ő mondja de minden más területen bizonytalan. A magánéletében nehezen dönt és hosszútávon nem tud vagy nem akar (még nem tudom) érzelmileg kötődni. Fél. Ő egy sikeres nő, mégis attól retteg, mi van, ha a gyermek, akit a szíve alatt hord, súlyos betegen vagy fogyatékosan születik. Mert már nem fiatal csirke-ahogy ő mondja-és több a rizikó. És mi van, ha a férjem elhagy ezért...mert nem szültem tökéletes gyereket- teszi fel kétségbeesetten a kérdést és idegesen beletúr frissen festett hajába.

Öregszik. Így érzi, és amikor erről beszél még a tekintete is megváltozik, fénytelen és fáradt lesz. Mert ahogy belül, úgy kívül. Az új férj mindenképpen gyereket szeretett volna-mondja, és ő beleegyezett, pedig fél.

A szemébe nézek és halkan megkédezem.

- Miben tudok neked segíteni? Mit szeretnél?- kérdezem

- Nem tudom...egészséges gyereket akarok szülni...

- Miből gondolod, hogy nem lesz egészséges?

- Mert öreg vagyok...

- Milyen érzésekkel tudnád ezt leírni?

- Mit? Hogy öreg vagyok?- kérdezi ingerülten

- Igen. Milyen érzés az számodra, hogy öregséget érzel?

- Rossz- mondja a fogai közt sziszegve és látszik, hogy egyáltalán nem szeretne az öregségről beszélni

- És ha ez a rossz egy szörny lenne, hogy nézne ki?

Meglepődik. Majd felnevet de partner lesz a játékban.

- Egy kövér, erőszakos, mindenbe belepofázó, mohó, álszent, hazug boszorkányszörny....mint az első anyósom- felnevet, majd megborzong. Még sok benne a harag és az indulat. Ezek a félelmek elsőrangú támogatói. Ő ezt még ott és akkor nem tudja.

- Rendben.- folytatom. Most képzeld el, hogy módodban áll ezt a szörnyet eltűntetni, úgy, hogy soha többé nem lásd és ne bántson, ne érezz miatta félelmet.

Bólint és a szeme felcsillan.

- Hogyan tűntetnéd el?

- Kinyírnám!-vágja rá azonnal

- Hogyan?

- Vízbe fojtom.

- És utána?

- Elásnám a tenger mélyébe.

- Milyen mélyre?

- Mit tudom én? Jó mélyre!

- És azután?

- Azután boldogan élnék, mint a mesében.

- És most mi akadályoz abban, hogy olyan boldogan élj, mint a mesében?

- A félelmem, hogy beteg gyereket szülök, mert már öreg vagyok és ilyekor nagyobb a kozkázat. Nyilván nem félnék, ha fiatalabb lennék...

- Úgy érzed, hogy csak azért félsz, mert öregnek érzed magad?

- Igen!

- Értem. Akkor most képzeld el, hogy a szörnyedet, bármikor eláshatod a tenger mélyére és onnan soha többet nem jön fel...és ezzel el is intézted örökre vagy legalábbis egy időre. Mert, amikor visszajön, újra kinyírhatod és eláshatod...és egészen addig csinálhatod ezt, amíg soha többet nem jön vissza.

- Nem tudom elképzelni.

- Miért?

- Mert ehhez nincs tudásom.

- Azt gondolod a képzelethez tudás kell?

- Igen.

- Értem. Akkor induljon ki ebből a feltevésből. A képzelethez tudás kell. Jó?

- Jó.

- Milyen tudást használtál, amivel elmondásod szerint nem rendelkezel, amikor elképzelted a szörnyedet?

Hangosan felnevet...de nem felel, én folytatom.

- Nagyon részletesen leírtad hogyan is néz ki ez a te szörnyed, és azt is elmondtad, mit csinálnál vele, vagyis használtad a képzelőerődet, amiről most azt állítod, csak valamilyen tudás birtokában működhet.

- Nem tudok felelni.

- Milyen érzés lenne, ha az öregségtől való félelmedet bármikor szörnnyé változtathatnád, akit el tudsz tűntetni, úgy ahogy az előbb mondtad.

- Nagyon jó érzés lenne. Azt érezném, hogy fiatal vagyok és nem nyomaszt semmi.

- Azt mondom, hogy ezt bármikor megteheted. Elhiszed nekem?

Nem felel azonnal, csak mosolyog.

- Ez nem ilyen egyszerű. -mondja kicsit lekezelően

- Mitől lesz számodra bonyolult?

- Az öregségtől, hogy rettegek, mi van, ha beteg vagy tartósan fogyatékos gyermeket szülök...ez normális, nem ? Más is félne!

- Mi az, ami ebben a leginkább aggaszt?

- Hogy megváltozik az életem és többé már nem lehetek az, aki vagyok, és még öreg is leszek...és a férjem is elhagy..,és...

Itt félbeszakítom és lépésről lépesre összeíratom vele az összes jót, szépet, ami eddig az életében történt vele. A segítő és támogató embereket, akikre számíthat. Minden jó tulajdonságát, hogy lássa milyen erőforrásokkal bír, honnan meríthet erőt. A vélt akadályokat és mindazt, amit még fejlesztenie kell.

Meglepődik. Nem gondolta volna, hogy ennyi jó tulajdonsága van és ilyen sok segítő ember veszi körül. Mint ahogy azt se, hogy amit akadálynak gondol, az lehet segítő is. Azután újra megkérdezem, hogy milyen tudás kell a képzelőerőhöz, hogy lássuk magunkat abban a sok jóban, amiben élni szeretnénk. És megszületik a válasz.

-Vágy. Nem tudás...-mondja, azután elsírja magát. Egészen mélyről tör fel belőle a zokogás. Hagyom, mert mindenkinél így kezdődik. És azért is, mert odabent, a lélekben rendet kell tenni és helyet kell biztosítani az újnak. Kis idő múlva folytatom.

-És mit adhat neked ez a mindenkori vágy, amivel elképzeled magad az áhított jövőben?

-Gondolom, örömöt. Nyilván azt.

-És mi akadályoz meg abban, hogy elképzeld a jövőt, amelyben egészséges babának adsz életet és körülötted mindenki boldog. A férjed pedig hálás és nagyon szerelmes beléd.

Hallgat. Sokáig. Majd megint sír.

-Szóval....én magam vagyok az akadály...?

-Ezt gondolod?

-Igen.

-És pontosan hogy érted ezt?

-Hát úgy, hogy ha mindent megtettem, mert például elmentem a szükséges vizsgálatokra, akkor nem lehet baj de én úgye mégis ettől félek, hogy baj lesz...hülye vagyok...

-Megpróbálnád megdícsérni magad? Hiszen épp nagy felfedezéseket teszel...

Közbevág.

-Szuper ügyes vagyok csak az elmém hülye- mondja és sírva nevet...

-Jó de a hülyét mellőzzük, mondj helyette valami más pozitív jelzőt!

-Okééé, az elmém zseniálisan fiatal, ez jó?

Kezdetnek mindenképpen.

Összemosolygunk. Mindketten érezzük elindult egy másik, számára új úton, ahol már nem a harag, a félelem, a bűntudat fogja vezérelni, hanem a vágy. Vágy arra, hogy minden, ami vele történik, épp időben és épp úgy történik, ahogy számára a legjobb.

 

 

 

Fotó forrása:Mohácsi Újság

Írjunk együtt! 3. rész 29 ember, 29 szó, 29 elengedés. 29 lélek egy felhőben.

 

 

Sétálok a folyó felett a hídon és azon gondolkozom, mi lehet még az a teher, amit cipelek. Ami alól nem engedtem még meg, hogy felszabadítsam(1) magam. A híd közepén állva felkapja és megforgatja a szél a levegőt és észrevétlen összekeveri a felszálló párával és a napfényben keringő városi porral.

Váratlan rám talál egy érzés. Egy lélek(2) vagyok itt mindennel, ami körülvesz. Része vagyok a folyónak, a hullámoknak, a víz alján a nehéz iszapnak. Magam vagyok a fény, a szél és a napsütés. Magam vagyok a folyam, az áradás, és én döntöm el, hogy mi az, amit szeretnék megtapasztalni és azt is én határozom meg, hogy mi az az emlék(3), amit elmém láncaival lekötve a múltamból még itt tartok, és úgy tekintek rá, mintha a jelenem része lenne.

Nézem a víz sebes folyását. Sodor egy korhadt farönköt a sötétzöld hullám. Valahol beemelte a víz, részévé tette az áradásának és most viszi tovább. Az életben minden, ami él áradásban van. Minden haragot, sérelmet is így kellene támogatva átfolyatni az életünkön. Nem ellenállni, nem gátat vetni a félelmeinkkel, akaratunkkal, mások vágyaival. Eggyé válni a változás ritmusával.

Elindulok a hídon a túlsó partra, haladok pár lépést, majd újra megállok és közben arra gondolok, hogy nem lényeges már, hogy akitől évek óta várok egy „bocsáss meg, ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni” mondatot, attól az embertől már nem fogom ezt hallani. De valaki más megteszi majd helyette, ha engedem rehabilitálni a lelkem. Fontosabb az, hogy felébresszem magamban és magamért a megbocsájtást.(4)

Ez az ami erőt (5)ad nekem, és ez az amitől úgy érzem, hogy felhő (6) a lelkem. Könnyed kis bárányfelhő, amely szabadon és vidáman és akadálytalan halad a kék égen. Az ég is én vagyok.

A híd közepén, a narancsos színű nap alatt kitárom a karjaim, behunyom a szemem és mélyen beszívom, majd kifújom az akácillatú levegőt. Nem fontos már, hogy a járókelők, akik épp arra sétálnak, mit gondolnak rólam. Megengedtem magamnak az áradást és ez a megkönnyebbülés(7) érzését hozta el nekem. Nem vagyok sem boldog, sem boldogtalan, csak kiegyensúlyozottságot(8) érzek és azt, hogy ez a semleges állapot jó nekem. Megesik, hogy nem kell ennél több.

A boldogság szüntelen kergetése nagyon fárasztó és felesleges feladat és addig nem érhet véget, ameddig görcsösen hajszolom, űzöm, akarom. Csak az állandó sürgetettség, le- és kimaradás érzését adja. Nincs benne elégedettség. Nincs benne a pillanatok öröme, mélysége, dicsérete és annál több fájdalom(9) ér, minél jobban harcolok valamiért, amiben a boldogságomat hiszem.

Tudattalan évtizedeim alatt eggyé váltam azzal a végtelen nagy szabadság(10) igényemmel, ami, így önmagában, önmagáért csak rombolni tudott. Teret adtam ennek. Megtapasztaltam, milyen így. Identitásom része lett, belőle építettem magam 41 évig és ha úgy véltem korlátozzák a szabadságom, akkor olyan érzésem volt, mintha valaki nehéz(11) köveket rakott volna a szívembe és a gyomromba.

Ettől nyughatatlan(12) lettem és felülkerekedett a reménytelenül szenvedő énem és azonnal szabadulásra(13) vágytam. Ma már nem szeretem(14) ezt az érzést, így nem is táplálom semmivel. Az ide vezető út erős, mély, katartikus érzelmi út volt. Akár egy nagy szerelem, csak már nem hagyom visszajárni fájni.

Az áldás(15) abban a pillanatban érkezett az életembe, amikor megengedtem magamnak, hogy fájjon és ezt követően beláttam, hogy az, ami ennyire szaggatta az életem, már nem tartozik a jelenemhez. Csak én voltam az, aki még itt tartotta és ápolta, gondozta, hizlalta. A változás(16) ott kezdődött el, amikor megengedtem magamnak, hogy elkezdődjön. Akkor megérkezett a valódi elfogadás(17) érzése és látni kezdtem azt a kegyetlen tényt, hogy én vagyok életem főnöke. Az irányító. Nem a körülményeim, kifogásaim, életem szereplői, helyzetei. Csakis én! A lelkem, a szellemem és a testem tisztulásának (18) nagy napja volt ez! Eltűnt minden felesleges szívfájdalom(19) és helyébe lépett a feltétel nélküli szeretet(20), a béke(21) és a hit(22) .

Amikor készen álltam a tanításra(23) megérkezett az életembe egy tanító, hogy rátegyen az istennő barlangomban hullámzó belső csendre (24), hogy megérezzem újra a békét(25) és képes legyek elkezdeni azt az utazást(26), ami fejlődésem következő állomására visz. Mert ezen az úton csak újra és újra megnyugvó lélekkel(27) lehet járni.

Ez az valódi szabadság(28) útja. Szükségtelen keresni, mert ez a szabadság magától talál rám, gondolatváltás és új elmeprogram részeként. Ebben a folyamatban nem sürget már semmi, nem az kell, ami nincs, minden és mindenki egy helyen, egy időben, épp jókor ott van velem, bennem, és semmit sem érzek már veszteségnek(29) többé, amit elengedtem.

 

Fotó:despositphotos.com

Reggeli én-idő fohász (Hangoskönyv részlet)

A felvételen Montorffy Letti hallható.

Fotó: Karádi Bad Zoltán

 

Reggeli én-idő fohász

Mert lehetek hálával, türelemmel teljes
Mert lehetek szabad választással patak, folyam, áradás
Mert lehetek vízparti kavics-test, mely alázattal formáltatja önmagát 
Mert lehetek kedves kis része az Univerzum illanó simogatásának
Mert lehetek idő, és lehetek én-lény mélység
Mert lehetek fohász is, korlátlan önteljesség
Mert lehetek reggeli bátor, test-vére a Félelmeknek

Mert lehetek, Vagyok, aki vagyok
Mert lehetek végtelenség, nyúló és nyíló határral
Mert lehetek saját szívével ölelkező hajnali alázat
Mert lehetek ő, az idő szeretője, intimitásom vidám szürcsölgetője
Mert lehetek akadályok nélküli mosoly-áramlás
Mert lehetek én, idő, fohász és Forrás
Mert lehetek az Érintés és a Megadás

Montorffy Letti-író, coach, tréner

36 nő, 36 szó és egy történet...(Írjunk együtt 2. rész)

16 évesen

 

A vágy döntés kérdése

Boldogságtörténetünk 36 szó felhasználásával

A nevetés volt az egyetlen, ami mindig megváltoztatta az arcom. Egyszerűen olyan gyönyörűségessé váltam tőle, amit nem tudtam nem észrevenni, akkor sem, ha épp szenvedni volt kedvem. Gyakran figyeltem a tükörben a tekintetem ébredés vagy egy szenvedélyes ölelés után. Mit láttam benne, amit azóta is őrzök és gyakran eszembe jut? Önfeledtséget. A pillanat szeretetében végtelenül és végérvényesen megtermékenyített boldogságom. Olyan érzés volt ilyenkor a tükör előtt nézni a saját arcomat, mint amikor a tenger partján álltam és belemerültem abba a nagy kékségbe. A mindenbe, a teljességbe, amelynek része és egyben egésze is vagyok minden kitartásomban és elakadásomban. Mert tiszta lélekben és derűben tart. Nem jöttem rá azonnal a megoldásra, hogy hogyan láthatnám ezt az arcot mindig, amikor belenézek a tükörbe. Az én boldogság arcomat! A ragyogást a szemeimben, ami azt mondja, azt énekli nekem, jól vagyok és nem hiányzik semmi. És nem kell mindig az, ami nincs! Hogyan lehetne lehetséges ez?

Feltétel nélküli szeretettel kell magamat is szeretnem! Ez az egyik, amit megtanultam. Hogyan valósíthatom meg? Azt hiszem, elengedésben. Magammal szemben is alkalmaznom kell azt a kedves naivitást, ami visszateszi méltó helyére az ősbizalmamat. A párás tükörre írtam két szót, miközben mosolyogtam és tombolt bennem a szenvedély, ami 48 éve erre a világra küldött.

Várok Rád!

Korábban, ezt másnak írtam volna. Talán valamelyik barna szemű fiúnak, akinek a szavai is barnák voltak, nemcsak a haja. Akkoriban azt gondoltam, hogy mindenkori boldogságomat a férfi adja. A szerelem hője. Ő varázsolhat engem nővé és szentül hittem a vágy nem döntés kérdése, mert a vágy a Minden felett él és uralkodik örökkön örökké. Ámen! Dehogy ámen, a boldogság történetünk, az enyém, a tiéd, a miénk nem itt ér véget! Épp ellenkezőleg! Itt kezdődik!

Akire ma várok, minden nap, minden ébredésben, az nem egy férfi, egy másik ember, hanem én magam vagyok. A tiszta elmém, tudatosságom, vidámságom. És úgy várom, vágyom ezt a nőt, mint ahogyan gyermekként vártam a balatoni, szabadság-nap-lángos- és esőillatú nyaralást. Ebben a várakozásban tanultam meg, mi a repülés, a „nagybetűsnek nevezett” élet és az anyaság tudatos vállalása, megélése, öröme. A nő érintése anyaként, asszonyként, feleségként, szeretőként, szerelmesként. Szivárvánnyal takartam be akkor a szívemet és hullámok hátán ringattam. Itt és most, én, nem más! Nem mástól vártam ezt. Itt kezdődött el...

A múlt elmúlt, a jövőt nem ismerem. Az egyetlen, amit és ahogyan élnem kell, az itt van. Most van itt! A napfényben. Minden nap! A reggeli kávéban, az esti borban. A tiszta vágyamban, amiről én döntök. Nem más! A haragom, dühöm szeretetben való feloldódásában. Merészen és gondtalanul magamba vetettem el a hitem és a reményteliséget, amit egy éjjel kívántam magamnak, hulló csillagok alatt. Barátságot kötöttem az élettel! Hogyan? Nem bántottam magam semmivel és még szerelemből sem tettem áldozattá azt a nőt, aki ott, akkor még 16 évesen belenézett abba a tükörbe...

A hajnalom, amiben ma ébredtem, már örökké tart. A tükörben a nő, aki visszanéz rám, egyszerre lát közel és távol, és azon túl ...

Rálátok az életemre. Bárhogyan. Madártávlatból is. Az egész egy hatalmas zöld színpad, akár egy gondosan és tudatosan felépített golfpálya. Milyen tökéletes! Mindennek épp ott és úgy van helye, ahogy kell. Miért nem láttam ezt odalentről, amikor ütöttem a labdám és próbáltam betalálni egy áhított lyukba? És azután bosszankodtam, ha nem sikerült, lekéstem, elrontottam és más győzött. Legyőzött. Legyőzött?

Néző vagyok ma és mosolygok. Megszólítom magam kedvesen és megértően. Az empátia valamennyi kommunikációs eszköztárát használom, mert már tudom, hogy minden belőlem sarjad, velem és bennem kezdődik el, és minden elütött labdámnak ott van helye, és akkor, ahová éppen leesik.

 

 

 

Miért hagytam magam bezárni...?

 

Ne légy tökéletes! De légy aki vagy, aki lennél, ha nem szólna rád a szomszéd banya, a férjed, az anyósod vagy anyád vagy bárki, hogy felelőtlen hülye vagy, ha megteszed. Mit is? Bármit, amit szeretnél, mert azt érzed, hogy ez a te utad. Persze a te félelmed is, ami az úttal jár, amit előtted még nem taposott ki senki de akkor is a tiéd. Más nem tudhatja, neked ez miért jó, miért kell. Csak azt tudhatják, hogy nekik miért nem lenne jó és félnek. Helyetted is, sőt az összes ősöd helyett is. Félre értelmezik a bátorságod. Azután rád zudítják a saját kételyeiket, bizonytalanságaikat és önzőnek bélyegeznek. Ez a kedvencem! Amikor minden szavuk és tettük arról vall, hogy elhitessék veled, rossz uton jársz. Hibás vagy, tévedsz! Miért? Mert, határozottan és pontosan tudod, mit szeretnél, hogyan szeretnéd és önképviseletből épp jelesre vizsgázol. Ők pedig, akik leginkább saját magukat féltik, mert megérzik, hogy az erődből már többet nem vehetnek el, azt hazudják neked mégpedig néha nem is rossz szándékból de teljes hittel (mert a hit addig terjedhet, amennyire az ember megvalósult), hogyha magadra gondolsz, akkor önző vagy. A céljuk az, hogy felébresszenek benned valamiféle lelkiismeretfurdalást, amelyben elbizonytalanodsz, hogy amit tenni akarsz valóban jó-e neked de legfőképpen jár-e neked.

Mit gondolsz saját gyönyöröd, örömöd, ragyogásod, tudásod, szédületed, csended, pihenésed jár neked? Vagy csak akkor, ha másoktól engedélyt kapsz rá? Hányan éltek ti nők, abban a tévhitben, hogy rossz anyák vagytok, ha a napotok minden egyes percét nem áldozzátok a gyermeketek figyelmére? Hányan gondoljátok azt, hogy rossz társak, feleségek vagytok, csak azért, mert a házimunka, család mellett olykor szeretnétek egyedül lenni vagy épp barátnőkkel szó szerint „csak úgy lógni”, lebegni a derűben. Exférjem mondta egyszer, amikor elmentem a barátnőmmel néhány órára ringatózni a semmiben, hogy azután feltöltődve újra ringbe tudjak szállni. „Te ezt nem teheted meg, mert te egy anya vagy, a gyereked mellett a helyed.” Mitől félthetett ennyire? Bezárt, hogy ő szabad lehessen?

Miért hagytam magam bezárni...? Valaki más börtönébe...

Nem fontos, hogy mások, hogyan gondolják a te életed vagy éppen téged, hogy milyennek kellene lenned. Az sem lényeges, ha azzal manipulálnak, hogy mennyire csalódtak benned és másnak gondoltak, mint aki vagy. Kiben és miben vesztették reményüket, örömüket valójában, amivel most a te bátorságodat, erődet, lendületedet beszennyeznék? Valójában kiről szól ez a nagy ellenállás, amivel gátakat és akadályokat dobálnak eléd és megszabják melyik úton mehetsz?

Sose felejts el kérdezni, mert aki megtanul kérdésben élni, annak idővel kinyílik, mozgásba lendül és feltárul a világ (a saját belső világa is!), és az összes lehetőség kacarászva ráhullik a homlokára.

Ne légy tökéletes! Mert miközben a hibátlanságra törekszel, olyasvalamit akarsz elérni, ami nem létezik. Elveszted így szép lassan az összes értékes energiád, hited, önbizalmad, derűd, mosolyod, álmod, szabadságod, amelyek nélkül sem anyaként sem társként nem leszel teljes. Ahogyan bent, úgy kint és ahogyan a láthatatlanban, úgy a láthatóban. Hajtsd le elméd olajágra és hagyd magad vezetni bensőd által.

Felmutatok egy táblát. Látod, mi van ráírva? Gyere, nézd meg közelebbről! Olvasd el, mit írtál rá...mikor is....oh, már nagyon régen...talán kislányként vagy háborgó kamaszként....de odaírtál valamit..! Üzentél magadnak! Emlékezz rá!

 

Fotó: Rojeen