Skype online coaching

Egyéni és kiscsoportos
online coaching Montorffy Lettivel

Előzetes időpont
egyeztetés szükséges:
+36 30 790 4677,
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
vagy skype üzenetben.

Keresés

Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szónak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Hínárember vagy?

Nem szeretem sem a skatulyákat, sem a kategóriákat de az is igaz, hogy az életünk, ezek teljes hiányában olykor zűrzavaros lenne. Az embereket, eseményeket, tárgyakat, érzéseket és sok minden mást akaratlanul is kategóriákba rendezünk. Rangsorolunk. Választunk. Naponta, hetente, havonta. Fontossági sorrendet állítunk és összehasonlításokat végzünk. Értékeljük mire és kire szánunk több vagy kevesebb időt. Dolgaink öntudatlan összemérésével meghatározzuk, mire van szükségünk és mire nincs. Az az ember, aki rendben van önmagával és azon az úton halad az élete, ami az övé, olyanok veszik körül, akik támogatják a fejlődését, az az ember tud nemet mondani.

Ez az első, ami a szellemi, lelki érettség egyik legszembetűnőbb mércéje, hogy nem fél nemet mondani. A másik, a harag és a düh érzése, ami semmi esetre sem tévesztendő össze a szenvedéllyel! Fejlettséged szintjét ott tudod a legjobban lemérni, hogy mi és mennyire tud feldühíteni. Tudatosan figyeld meg, melyek azok a történések, emberi tulajdonságok, amelyek kiborítanak annyira, hogy elveszted a józan ítélőképességedet és vagdalkozol, durva megjegyzéseket teszel és szándékosan, tettel vagy szavakkal bántod azt, aki vélt vagy valós kárt okozott neked.

Az embert mindig az dühíti fel a legjobban, amit saját magában még nem tett rendbe.

Ez persze nem azt jelenti, hogy aki leszámolt a démonjaival az soha nem dühös. Dehogynem, csak másképpen. Abban már nincs eszeveszett, bántó indulat. Ráébredés van, tudatos figyelem és harmónia. A fekete több ezer árnyalatával amúgy sem lehet végleg leszámolni; hiszen mindig újabb és újabb feladatokat ad. Viszont ha képes vagy fejlődni és önmagad legjobb részéhez egyre közelebb kerülni -ahogy a köznyelv is mondja- nem fogsz megijedni a saját árnyékodtól és kritikus helyzetben is békés és nyugodt tudsz maradni.

Ilyenkor az történik, hogy kiveszed magad abból a szituációból ami épp felbosszantott, ezzel máris hátrább léptél és távolról, személyes érzelmek nélkül tudsz a problémádra nézni. Ez másfajta figyelem, mint amikor benne fortyogsz a levesedben. Képes leszel helyesen elemezni a helyzetet amiben már nem te vagy a főszereplő. Ezt fogalmaztam meg úgy néhány évvel ezelőtt, hogy lásd magad, mint idegent! Meg fogsz lepődni, milyen felfedezéseket lehet így tenni önmagadról. Azokban a pillanatokban, amikor erre képes vagy azonnal elszáll belőled a harag, az indulat energiáját ugyanis másfelé irányítod és így már nem tud lehúzni sem téged sem pedig azt, akinek szántad.

A harag: hínár, rád tekeredik és kizárólag lefelé képes rántani és amíg mérges vagy addig fogva is tart. A magyar nyelv izgalma, csodája, szépsége mindig rabul ejt; ha mérges vagy, akkor méreg van benned. Ha többször vagy mérges és állandósul ez az állapot, akkor mérgezetté teszed magad. Te, egyes egyedül teszed ezt magaddal, nem más! Mérgezett lélekkel pedig nem lehet fejlődni. Hínárembernek lenni épp annyi energiába kerül, mint szivárványt festeni a saját és a téged körülvevő emberek feje fölé. Te döntöd el, hogy lefelé húzod-e magad és másokat vagy emelsz. Az energia benned van és te döntöd el, mire használod fel. Okozhatnak bosszúságot mások és valószínűleg többször is előfordul életed során, hogy feldühítenek de nem mindegy, milyen érettségi szinten és hogyan fogadod ezt. Felhasználod arra, hogy tapasztalj, fejlődj vagy megelégszel azzal, hogy időről időre minden értelem nélkül kiveted magadra és ezzel a hozzád közelebb állókra is kártékony hínár lasszódat.

Benned van mindkét lehetőség, te döntesz, hogy melyiknek adsz nagyobb teret. Személyes tapasztalatom, hogy nincs annál felszabadítóbb és békésebb érzés, mint amikor elkezded rendbe tenni hiányosságaidat. Csökken benned a méreg és egyre ritkábban gerjedsz hirtelen haragra. Tisztulsz és könnyű leszel. Ha folyamatosan dolgozol a személyes fejlődéseden, egyre kevésbe fog felbosszantani mások számodra ellenszenves viselkedése, mert rájössz, hogy amivel már nincs dolgod, amit rendeztél magadban, mint pl. kisebbségi érzés, hazugság, hűtlenség, manipulálás, féltékenység, bizalmatlanság, türelmetlenség, önsanyargatás, az már nem fog bosszantani, mert nem hagytál magadban számára életképes teret, amiben levegőhöz jutna.

Ha például önértékelési zavarokkal küzdesz, azonnal indulatos leszel, ha valaki kritikusan értékeli a tetteid de néha egy jó szándékkal feltett kérdés is lavinát indíthat el, amíg benned zűrzavar van. Ha már rendbe tetted ezt a területet, semmilyen negatív értékelés nem tud felbosszantani, ami az értékeidre vonatkozik. És így van ez a többi területtel is. Ennek az önfejlesztési folyamatnak szinte sosincs vége. Mindig tanulók vagyunk, ameddig élünk. A különbség abban rejlik, hogy ki melyik fejlettségi szinten tart. Sose nézzünk le senki azért, mert még nem tart ott, ahol mi és sose irigyeljünk senkit azért, mert előrébb jár nálunk. Mindenkinek saját, személyre szabott útja van, saját kudarc és siker történettel. Tisztelettel és alázattal viszonyuljunk önmagunk és mások szenvedés és siker történetéhez.

Senki sem különb a másiknál, csak a létra más-más fokán állunk. Az önmagunkon való munkát soha nem lehet abbahagyni; a befektetett erőfeszítések függvényében állhatunk a létra legalsó és felsőbb fokán is. Rosszabb esetben az is megtörténhet, hogy időrendben előbb voltunk fent, mint lent. Törekedjünk arra, hogy ne ugráljunk össze-vissza azon a lajtorján, hanem haladjunk fokról fokra egyre feljebb. A hitelesség érték.Tartást és szelíd erőt ad. Olyan erőt, amely alkalmassá tesz minket az életfaladataink megoldására.

 

Fotó:Molnár Péter

 

 

Betűlábak szívem pereméről avagy lelkes blogger lettem...

Meglepő információt osztok meg Veletek. Azóta írok, amióta megtanítottak írni az iskolában. Magyar tanárnőnk, Koltai Rezsőné, Magdi néni - aki egészen bizonyos, hogy egy angyal volt- egyszer, azután többször is, arra kért minket, hogy írjunk otthon fogalmazást. Néhány osztálytársamat kirázta a hideg ettől a szótól, hogy fogalmazás de számomra maga volt a csoda....azt hiszem azóta vagyok lelkes az életre, amióta azt kérték tőlem, hogy fogalmazzak. Már akkoriban is azt csináltam, hogy napokig, sokszor hetekig gyűjtögettem magamban a gondolatokat és csak akkor írtam le, amikor azok a lelkem és az ujjam hegyéig csordultak. Amikor túlcsordult bennem az összes szó és betűlábak lógtak le szívem pereméről, mint sűrű, olajos cseppek. Mindig így jártam; a szívembe kapaszkodó betűkből építettem szárnyat. Csak így tudtam repülni.

Néha azonban hallgatok. Sokáig bírok hallgatni. Utálom a semmiről órákig fecsegőket. Gyerekkoromban furcsálltam (ma már tudom, miért de még mindig nem értem), hogy miért jó az a felnőtteknek, ha hosszasan beszélgetnek egyáltalán nem fontos dolgokról, mint például az időjárás vagy az, hogy Gézuka milyen gyorsan, milyen nagyot nőtt vagy a szomszéd Sári néni túl sok sminket használ.

Ma is inkább hallgatok, ha úgy érzem csak felesleges dolgokról tudnék beszélni. Nem akarok olyanná válni, amilyen sosem szerettem volna lenni, amikor majdnem olyan akartam lenni, mint most. Hallgatok. Lelkesen. Aki ismer tudja, hogy ezek az én csendjeim valójában nem csendek, mert ezekből a hosszú hallgatásaimból születnek a legmerészebb írások. Versek vagy más gondolatok és ezekhez olykor hallgatnom kell. A változás dinamikája az, ami igazán lelkessé tud tenni és az, ha meghagynak magamnak. Már nem kell, hogy értsenek, hogy épp mi és miért hasít a torkomba, csak hagyjanak meg magamnak, hogy én így vagyok lelkes.

Előfordul, hogy naponta írok de van olyan is, amikor hetekig csak gyűjtöm magamban azt a sok kusza, keserű, sós, édes és fanyar gondolatot. Érlelem a csodás kis hordómban a nedűt. Az én lelkességem a lelkemből fakadó derű, az, ami megment, ha zuhannék. Néha azzal, hogy hagy zuhanni. Merülni. Bele a semmibe. Lelkesen.

Elhallgatott bánataink

Megesik, hogy néha szinte „elhallgatjuk” magunk elől a bánatot. Nem szólunk órákon, esetleg napokon, hónapokon át, valakihez s közben a másik lelke széthasad. Összetörjük a némaságunkkal. Egyébiránt a magunkét is de ezt csak később érezzük meg. Mert nemcsak szavakkal lehet bántani. Gyakran a némaságban több üzenet van, mint a beszédben. Azt hiszem, a legnagyobb sikoly a némaságban van.

Mindenki másért hallgat. Közömbösség, félelem, tanácstalanság, kétely. Ők mind a némaság éles hangjai. Tudunk-e, kell-e valamit a némaság ellen tenni? A saját némaságunkkal általában tudunk mit kezdeni, a másik némasága viszont gyilkol. Azt tudjuk, hogy miért hallgatunk de azt nem, hogy a másik, miért nem szól hozzánk és közben mindketten tudjuk, beszélni kellene.

Ha, tudjuk! Mert ha már nem, akkor ott, abban a kapcsolatban valami meghasadt és a némaság órái, napjai után nem jön semmilyen extatikus örömünnep. Vagy a felismerése annak, hogy a némaság néha szükséges. Tudni kell hallgatni, azután tudni kell megszólalni, beszélni, mintha énekelnénk. Legyen benne dallam, kedvesség, szenvedély és derű. Ahol szeretet van, ott előbb utóbb a csend megtörik és a szavak elkezdenek sűrűn áramlani. Akiben a szeretet sem képes feloldozni a némaságot, az előbb-utóbb magányos és zárkózott lélek lesz. Mert félteni fogja magát minden erős érzéstől és újra meg újra a némaságba menekül. Azt gondolja, amíg nem beszél, védve van, nem marhat bele semmi, közben nem veszi észre, hogy éppen ez az az áldatlan állapot, amelyben saját magába harapja a legnagyobb sebet. Nem érzi, hogy ezt a fájdalmat nem más okozta, hanem ő, mert félt. Félt attól, hogy nagyon szeret. Pedig nem lehet, nem érdemes máshogyan szeretni, csak nagyon és akkor bizony úgy kell lennie, hogy az fáj. És ebben a fájdalomban is tudni kell magunkat szeretni. Nem sajnálni! Szeretni! Óriási különbség van a két érzés között, mert az egyik nyomorulttá tesz, a másik viszont tűzijátékot robbant bennünk és a fejlődés ott kezdődik, hogy nem féltjük magunkat semmitől és merünk robbanni. Az életben minden lényeges, sorsfordító dolog akkor történik, amikor a kényelmi zónánkból kirobbantjuk magunkat vagy megengedjük, hogy valaki más kirobbantson minket.

 

Fotó:Molnár Péter

Életünk "Adventje" avagy miért felejtettél el várakozni?

A novemberek ködösek és csípősen hideg minden hajnal de ez ugyanolyan szép nekem, mint kora tavasszal a hűvösebb szellő vagy éppen ősszel a hideg, szitáló eső. Mert szeretni tudom azt is, ami általában nem szerethető vagy kevésbé kedvelt. Szeretem, ami nem tuszkolható bele semmilyen kategóriába sem. Nem lehet egyetlen szabályrendbe sem illeszteni. „Törvényen kívüli”. A várakozással is így vagyok és nem azért, mert az emberek nagy része nem szeret várakozni, hanem azért, mert a várakozásban sokkal intenzívebb és más tapintású erő, hit, remény, fantázia, íz, illat van, mint abban, ami már megvalósult. Nekem kell a várakozás! A legegyszerűbb is. Ha hivatalban, üzletben vagy máshol kell várakoznom máris bekapcsol bennem a „ látó szem”. Gyerekkorom óta máshogyan „figyelem”a körülöttem lévő embereket, eseményeket, mint a nagy többség. 10 évesen azt hittem, hogyha felnövök ez majd elmúlik és én is ugyanúgy fogok tekinteni a világra, mint a nagyon felnőttek, és én is éppolyan normális leszek, mint ők, akik hétköznaponként mindig unalmas színeket és ruhákat hordanak, mást mutatnak, mondanak, mint amit éreznek és gondolnak és megeszik azt az ételt is, amit nem szeretnek. Berakják magukat valamilyen társadalmi elvárásféle rendszerbe, hogy jó és szerethető felnőttek legyenek.

Aztán az történt, hogy velem ez nem történt meg, viszont találkoztam másokkal is, akikkel ez szintén nem történt meg és akkor rájöttem, én sosem leszek „normális” és ez nagyszerű! Látom azt, és úgy látom, ahogy Te nem de nem azért mert különb vagyok. Dehogy! Azért látom máshogyan, hogy meg tudjam mutatni Neked is azt a „máshogyant”, hogy segítsek, hogy vegyél észre valamit, amitől jobban fogod magad érezni. Adok Neked egy deci „Letti-bort”. Lassan elkortyolgatod és talán előbújik belőled az, aki mindig is voltál de sose merted megmutatni. Vagy Te is azt hitted, mint sokan, hogy el kell magadban nyomnod, ami vagy, azért, hogy elfogadjanak. A mai „egy deci Letti-bor” azt üzeni Neked, hogy szeresd a várakozást. Tiszteld és vigyázz rá. A várakozás szent, törékeny üveggömb. Dísz a Benned nyíló Karácsonyfán. Miért felejtenéd el, hogy várakozni jó? A várakozás mindig felkészít valamire és csodálatos találkozások részese lehetsz. Minden nap izgalmas kis toporgás egy küszöb előtt, és így minden nap az életünk Adventje lehet.

Ilyenkor Karácsony előtt négy héten át felkészülsz az Ünnepre. Megtiszteled az Ünnepet azzal, hogy koszorút és egyéb díszeket készítesz, sütsz, nagytakarítást végzel, ajándékot készítesz és illatos gyertyákat gyújtasz. Miért hanyagolod el magadat és a körülötted élőket az év többi napján? Mert akkor más nem ünnepel és a kirakatok nincsenek feldíszítve? A lelkedet és a házadat mindig fel tudod díszíteni.

A kirakat Te magad vagy. Benned van a várakozás, a csillogás és a simogatás is, és elég, ha te tudod, hogy várakozásban vagy.

 

Fotó:Molnár Péter

 

 

 

 

Lélek-karcok

Az emberek folyamatosan különböző információkat közvetítenek magukról. Leginkább akkor, amikor valamit nagyon szeretnének eltakarni. Egy egyszerű kérdésre adott válaszban ott van minden lényeges információ. Ha azt kérdezem valakitől, hogy magányos-e és ő hevesen tiltakozik ez ellen majd hosszasan sorolja, hogy miért is nem az, biztos lehetek benne, hogy nagyon egyedül érzi magát. Ha viszont azt feleli mosolyogva, hogy, igen, lehet, néha valóban magányos vagyok, ahogyan mindannyian de a hozzáállásomtól függ, hogyan teszem magam számára ezt az érzést jobbá. Hagyom magamat sajnálni vagy kilépek belőle és elkezdem szeretni magamban mindazt, ami adakozó, társasági emberré tehet. Ebben az esetben tudhatom, hogy ez az ember törekszik arra, hogy harmóniában legyen önmagával, a világgal és valójában nem magányos. Őszintén felvállalta magányát és ez a nyíltság teszi őt hitelessé és hozza egyensúlyba nap, mint nap.

Minden apró mozdulat, hangsúly, sóhaj üzen nekem a másik emberről csak jól kell figyelnem. A másikra helyesen figyelni pedig annyit tesz, hogy önzetlenül adok a figyelmemből. Önzetlenül és alázattal befogadom magamba mindazt, amit a másik ember az adott pillanatban szeretne Velem megosztani. Itt kezdődhet a megértés és ahol a megértés elindul, ott szeretet van és ha szeretet van bennem, előbb utóbb megértem azt is, mire való a türelem. Megértem, hogy a türelem szentség. A lélek szentsége. Éppen ezért gyógyít. A tanítás ott kezdődik, hogy legyek türelmes magammal szemben. Higgyek abban, hogy Odafent pontosan tudják, mi a legjobb Nekem, éppen ezért ne elégedetlenkedjek a Sorsommal. Nem rombolhatom le saját magamat. Ha türelmetlen vagyok, elsiklok olyan fontos feladatok mellett, amelyek megértése, átélése és megoldása szükséges lenne ahhoz, hogy fejlődjek és tovább haladjak.

Az élet nem engedi meg Nekem, hogy anélkül lépjek előrébb, hogy megoldottam volna a rám váró feladatokat. Ha még nem kapok meg valamit, akkor még nem vagyok kész rá. Hiába érzem azt, hogy így van. A türelmetlenség vakká tesz. Néha önzővé. Egyeseket gonosszá is.

Amikor érett korba lépve találkozom valakivel és összeér a Sorsunk, minden esetben tudnom kell, hogy a másik embernek legalább épp annyi lelki sebe van már, mint nekem. Türelem nélkül pedig ezeket a lelki sebeket sohasem fogom tudni jól értelmezni, nem fogom megérteni, mit, miért tesz és néha még azt is érezhetem, hogy az ő lélek-karcai ellenem fordulnak. Pedig lehet, hogy csak annyi történt, hogy mindaz, ami belőle sugárzik felém, a saját megoldatlan feladataimra hívja fel a figyelmet. A teljes figyelem ott kezdődik, amikor a magammal és a másokkal szembeni türelmetlenséget már megtanultam alázattal be-és elfogadni.

A tajtékos tenger hullámai mindent kicsapnak a partra. Nem fogadnak be semmit. Amikor a tenger lecsendesedik, akkor válik képessé a befogadásra. A lelkem is ilyen. Tiéd is. A türelmetlenség háborgóvá tesz. Nincs benne megnyílás, megértés és így magamnak is ellensége leszek. Tudom, milyen nehéz feladat ez. Jómagam is gyakorló kisinas vagyok. Egy tanítvány a sok közül. Vándor, aki tanulni vágyik és mindig úton van...

 

Fotó:Molnár Péter