Csigaház
A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.
Montorffy Letti
Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.
Temető helyett emlékek erdeje
Nincs ember, akit időről időre ne foglalkoztatna a halál és az elmúlás gondolata. Leginkább sajnos kizárólag negatív aspektusból gondolunk rá, mert úgy szocializálódtunk, hogy halál nem az élet része. Az életen kívül van, tehát csakis valami rossz lehet. Még annak a lehetőségét sem kaptuk meg, hogy mindenféle minősítés nélkül, nem fájdalmasabb, kevesebb, csupán más legyen. Ne döbbenetes, félelmetes, érthetetlen. Az ősi népeknél a halált, az élet természetes részeként ugyanúgy tisztelték, mint a születést. A temető szent hely volt, maga a temetés módja is. A halottnak megadták a tiszteletet, azaz minden szempontból méltón engedték utolsó útjára. És valóban elengedték! Ez nagyon fontos, mert akit nem tudunk elengedni halála után, az az ember bennünk bolyong minden energiájával együtt. Így magunkban cipeljük a kínzó fájdalmat, hiányt és ez blokkolja a különböző életterületeinket és gátol minket a fejlődésben. A modern kor embere a halállal nem tud mit kezdeni. Igazából az élettel se, ezért nem értheti, hogy ez a kettő milyen szorosan összefügg. Magház és héj de nem eldobható, hanem védelmet, biztonságot adó burok. Véd az elmúlás elleni állandó szorongástól. Mert nemcsak a halállal az elmúlással sem tudunk mit kezdeni. Soha nem látott méreteket öltött a test fiatalon tartása. Szó szerint minden áron. A plasztikai sebészet fénykorát éljük. Ami ráncos, öreg, kopott, fénytelen azt javítani kell, mert minden értéktelen, ami nem hamvas és üde. A test szabása tehát nemhogy elfogadható, hanem, bizonyos körökben mára alapszintű követelmény lett. Hála az égnek ezzel párhuzamosan elindult egy másik "forradalom" is, amely a lélek és a szellem változását, fejlődését szorgalmazza. Egészen pontosan a szellem, lélek, test egységében megvalósuló harmóniát. Amelyben aktív, tudatos részesei vagyunk a természetnek és önmagunk fejlesztésének. A természetvédelem és a természettel való harmonikus egység megteremtése mára ugyanolyan fontossá vált, mint a fiatalság eszement apoteózisa.
Talán, többek között ez a gondolat is vezérelhette az olasz Anna Citellit és Raul Bretzelt, akik kitaláltak egy újfajta temetkezési módszert. Az eljárásnak a "capsula mundi" nevet adták. Ennek lényege, hogy az az ember, aki még életében emellett a temetkezési eljárás mellett dönt, kiválaszthat egy facsemetét, amit a halála után a kapszulája fölé ültetnek. A kapszulában a halott testét magzati pózban helyezik el, így adják vissza a természetnek. Anyaméhből jöttél a világra, térj tehát vissza oda és válj eggyé a természettel, amelynek életedben s így halálodban is része vagy.
Ez a fajta temetkezési eljárás nem az elmúlást, a visszavonhatatlanságot, a hiányt erősíti az elhunyt hozzátartozóiban, hanem az élet örök körforgásának természetes elfogadását. Az újjászületést. Szerettünk lelke ezután egy fában él tovább, nem egy hideg sírban fekszik. A hozzátartozók nem egy szomorú, kő és márványsírokkal zsúfolt temetőbe járnak emlékezni, hanem egy szent erdőbe. A temető helyett az emlékek erdejébe.
Racionális megközelítésben több kérdést is felvett ez az új módszer? Korábban hallottuk, hogy nincs elég helyek a temetőkben és nincs hely újabb temetők kialakítására, ezért idővel megszűnik a koporsós temetkezés. Környezetvédelmi szempontból egészen bizonyos, hogy az ilyesfajta erdők telepítése hasznos lehet, viszont a helyhiányt nem oldja meg. Akkor mi a célja az anyaméh temetkezési eljárásnak?
A "capsula mundi" üzenet, kiáltás a világnak, annak elfogadásáért, tudomásul vételéért, hogy a halállal nem ér véget az élet, csupán egy másik formában nyer jogosultságot a létezésre. Spirituális gondolkodású, életvitelű emberek, akik hisznek a reinkarnációban bizonyára előnyben fogják részesíteni a kapszulás egyesülést a természettel. Az ortodox hívők valószínű, hogy továbbra is a saját hitünkhöz, vallásukhoz és hagyományrendszerükhöz igazodva búcsúztatják a halottaikat.
Felmerül a kérdés, hogy ennek az olasz párosnak miért vált fontossá, hogy bevezesse ezt az újfajta temetkezési eljárást. Korántsem hiszem, hogy csak az újítás, figyelemfelkeltés volt a cél és azt sem, hogy merkantilista szemléletmód vezérelte őket. Bár az is igaz, ezt a hírt, mindenki úgy értékeli, ahol éppen a lelki, szellemi fejlődésében tart. Így megeshet az is, hogy közömbösséget, teljes elutasítást, sőt felháborodásra idézhet elő. Az organikus temetkezésnek nincs köze semmilyen valláshoz, felekezethez, hagyományhoz. Kizárólag a lélek szabadságához, nagyságához, szentségéhez van köze. Talán új hagyományt akar teremteni. Talán az egyre terjedő tudatos létezésünk, szellemi fejlődésünk szerves része kíván lenni. Egy biztos; a halálhoz való viszonyunk nem lehet közömbös, akár spirituálisan gondolkodunk, akár nem.
Inspiráció és fotók: www.erdekesseg.hu/szent-erdo
Bohócnak lenni
Bohócruhában vagyok, amióta megszülettem. A lelkem is egy clown lelke. Sose tagadtam, sose voltam más. Ebben nem változom. Minden nap kilépek a „színpadra” és játszom. Sose mást, mint aki vagyok de mindig máshogyan. Ezzel a programmal születtem. A fő site ez: játszom. Lendületesen, derűsen, zokogva, némán, szenvedélyesen, bárhogyan. Te pedig eldöntöd, akarsz-e velem játszani vagy sem.
Látod, ezért leszek szomorú, amikor azt mondod, ne játssz! Bohóc vagyok és játékban létezem. Az utolsó kis apró sejtemig izzik bennem a derű és a bú. Egy bohócnak azt mondani, hogy ne játssz, felér egy gyilkossággal. Megölöd benne mindazt, amiért a világra jött, amiért megszületett és mindazt, amit imádsz benne, amiért beleborzongsz a mosolyába.
Bohócnak lenni, nem választás kérdése. Így születünk. Apróbb finomítások, változások történhetnek bennünk és persze történnek is, ahogy a külsőnket is szeretjük változtatni. A változás és a szórakoztatás éltető elemünk.
Egy igazi bohóc sosem hazudik és bátran mer nemet mondani, bátran mer hallgatni, bátran mer ordítani és bátran mer szeretni. Senki sem szeret jobban, mint egy bohóc. Fájdalmas-őrülten tud szeretni és nem bánja, ha ebbe naponta bele kell halnia, mert tudja, hogy képes szinte percenként újjá születni.
Ha nem tudsz megérteni egy bohócot vagy olykor túlzónak találod a derűt, a lelkesedést és az optimizmust, ami belőle árad, akkor kerüld el vagy hagyd el de sose bántsd. Bohócnak lenni egyszerre átok és áldás. Bohócnak lenni olyan, mint írónak lenni; egyszerre játszod el az össze hősöd szerepét. A bohócság lélektana, hogy egyszerre vagy minden és semmi, és a félelmed nem tart vissza semmitől.
Kép forrása:vanille63.centerblog.net
Aki önmagából tart esernyőt a lelke fölé...
Van élet újjászületés nélkül és egyáltalán mit jelent újjászületni? Levedleni minden felesleges, elavult, rossz szokást, érzést, fájdalmat, ármányt. Elengedni, mindent, ami belénk hatolt rosszkor, rosszul és visszatartott attól, hogy fejlődni és virágozni tudjunk...egyáltalán, mi a virágzás? Mikor hozhatunk édes, lédús termést? Legboldogabb önmagunkat kivel, hogyan kell érlelnünk és mit jelent az, hogy valami beérik és ha beért, akkor törvényszerű-e a hervadás... Van-e igazi élet szerelem, szenvedély nélkül? Olyan érintés nélkül, ami nem húz létünk legragyogóbb örvényébe és miért fáj olyan kegyetlenül a közöny...
A tavasz minden évben az újjászületés ígéretével ajándékoz meg minket. A lehetőség minden esztendőben rügyet bont egy gyenge kis ágon és arra vár, hogy észrevegyük. A fák nem sírnak ősszel, amikor elhullatják leveleiket és nem sírnak, ha télen elfagynak az ágaik. Szomorúságukat, elmúlásukat egy perccel sem dédelgetik tovább, mint ameddig a tél tart és nem kérdezik tavasszal, hogy bonthatnak-e virágot...megteszik, mert ezt jelenti, élni. Ez a boldog bizonyosság; történjék bármi, virágozni fogsz. Újjá kell szülni önmagukat, minden előző tavaszhoz képest szebben és ragyogóbban. Teljes bizalommal.
Van élet újjászületés nélkül is, csak az szomorú, árnyékos és torokszorító. Nem élet! A másik napsütése bennünk: mosoly, amely szerelmet és bizalmat ad, hogy renoválja mindazt, amiben hinni tudtunk régen. Emlékezzünk a napzuhatagos tavaszokra....fiatal lelkűnek lenni, bizonyosságot jelent, hogy képes még a szívünk minden csalódás ellenére is olyan szenvedélyesen szeretni, amiben semmi kétely sincs....képes életre szeretni egy másik lelket, aki önmagából tart esernyőt a lelke fölé a nagy, tavaszi zivatarok idején...
Fotó:Kalmár Lajos Gábor
Önmagad ura vagy!?
Sokszor hallottad már ezt a kérdést, felkiáltást de ha nem érted, valójában mit is jelent, frázis csak, ahogy minden más, amit makacsságból, lustaságból, gyávaságból nem akarsz megismerni. Ilyenkor valójában legigazibb önmagadra mondasz nemet, nem arra, amit elutasítasz, mert a megszokás néha erősebb lehet, mint egy mélyről jövő, erős érzelem, amire régóta vártál.
A rutin a komfort zónán belül van és azt hiteti el veled, hogy csakis akkor lehetsz ura önmagadnak, ha onnan nem lépsz ki. Pedig épp ellenkezőleg igaz. A rutin monotóniája nem a fejlődés irányába húz, hanem tovább erősíti benned az érzést, hogy ez az egyedüli, ami biztonságot ad. Mert ismered. Ilyenkor összekevered az érzéseket és azt gondolod, hogy ami ismerős, az védelmet is ad. Ez a téves panel, és ez a félelem tarthat évtizedekig egy nőt egy házasságban, ahol a férj már nem társa semmiben. Nem ő az egyetlen és első számú ember, akivel megosztja ágyát, mindenét de ez az elhanyagoltság érzés már ismerős ezért inkább marad, mert ezt már megszokta és megtanulta kezelni. Szörnyű a gondolat is: otthonosan mozog számára rossz ember mellett, rossz érzések között, rossz környezetben. Persze ez bármilyen más kapcsolatra jellemző lehet, mégis a férfi-nő viszonyban a leggyakoribb.
Az a nő viszont, aki nem fél vagy ha fél, akkor is tovább mer lépni, és nem a harag, nem a düh, a bosszú hajtja - mert ezek az utak hosszútávon járhatatlanok és mérgezőek- az a nő esélyt kap arra, hogy nőhöz és emberhez méltóan éljen. Önmagát kapja ajándékba, persze sok-sok küzdelem, lelki tusa, könny és kétség után de önmaga ura lesz. Megtanulja, mit kezdjen az évtizedeken át beépült, téves panelrendszereivel, és ha feltámad szívében a harag vagy a kétségbeesés, leül egy sarokba és megvárja, amíg elmúlik. Mert tudja, érzi, mi zajlik benne. Elvonul önmaga legtitkosabb, belső barlangjába, és vár. Figyeli magát, mi történik a lelkében, mi okozza a rossz érzést és engedi, hogy átjárja az egész lényét. Nem fél az őt bántalmazó érzéstől. Tudja, hogy nem véletlen érkezett el hozzá, mert csak az az érzés jön el újra, amivel még munka van. És annyiszor jön el, amíg meg nem oldotta. Ez a tudás persze nem függ attól, hogy nő vagy-e vagy férfi. A benned lévő emberi minőségtől függ.
Ha magad ura vagy akkor már nem félsz attól, hogy valami fájhat, mert szinte mosolyogva engeded a testeden is átfolyni azt, ami bánt. Te irányítod a félelmeidet azzal, hogy számukra szabad utat engedsz. Úgy használod önmagad akár egy finom szűrőt és ha megérzed, hogy ebben mekkora erő van, akkor leszel önmagad ura s ez felszabadít. Olyan szárnyakat kapsz, amit semmi és senki nem tud neked adni,csakis te, saját magadnak. Soha ne mástól várd el, hogy felemeljen, változtasson rajtad, szárnyakat adjon és megváltson, mert ezeknek akkor ő lesz az ura és nem te, és ha ő elmegy, te földre hullasz erőtlenül. Önmagad ura lehetsz minden életkorban és minden élethelyzetben. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy másik ember nem ösztönözhet, inspirálhat vagy nem adhat erőt vagy bármilyen segítséget. Dehogynem, hiszen egy jó párkapcsolat, szülő-gyerek viszony vagy barátság ilyen de nem szabad megengedned, hogy a lelked felett más uralkodjon és kedve szerint manipuláljon.
Önmagad urának lenni, nemcsak azt jelenti, hogy nem lépsz át gőggel, önteltséggel határokat, és nem gázolsz át másokon, hanem azt is, és legfőképpen azt, hogy irányítója, tanítója és erősítője vagy annak, aki lehetnél. A legjobb, legigazibb önmagadnak!
Foto:Molnár Péter
Anyacsírából anyakirálylány...Ajvé, anya lettem!
Van két dátum, amelyek örökre fontossá váltak az életemben. Mi több, nemcsak fontossá, meghatározóvá is, mert ezek a dátumok engem végérvényesen megváltoztattak. A lelkem, a szellemem és a testem is átváltozott azon a téli éjszakán, amikor első gyermekem megszületett. Soha már nem lehetek az, aki előtte voltam és ez az érzés jó és erős és mély és szeretem. „Kútérzés”, ahogy mondani szoktam. Az anyaság olyan elsüllyedt kis világokat szabadított fel és hozott a felszínre bennem, amire más emberi kapcsolat soha sem lesz képes és ez így van rendjén. A fiam hosszú várakozás után érkezett erre a világra, szép és nagyon nehéz élet feladattal, amiben segítője vagyok. Kiválasztott egem, ahogy a lányom is, csak ő más ok miatt, és ő már nem csupán hozzám, a bátyjához is érkezett. Barnabás, arámi-héber eredetű név és annyit jelent: a vigasztalás fia. A fiam vigasztalt engem az érkezésével, hogy mégiscsak anya leszek és vigasztal engem a létezésével is, minden nap, folyamatosan. Vigasztal, hogy ne keseredjem el, ha úgy érzem, hiába beszélek, nevelem, tanítom, hiába „okoskodom”, mert nem hiába. Mert majd felnő és látni fogom, hogy egyetlen fél mondatom és sóhajom se volt felesleges. Célba ért, mert a lelkemet adtam és adom, legjobb és leghibásabb önmagamat.
Amikor már lemondtam arról, hogy valaha anya lehetek, mert 3 lelket is elvesztettem, megérkezett Barni. Megérkezett és maradt és olyan változásokat indított el bennem és körülöttem, amelyek hatására elkezdtem anyává érni. Szépen, lassan egy zöld, éretlen anyacsírából,- aki rémesen kiment a formájából egy hormonkezelés hatására, azért, hogy anya lehessen- lombos fa lettem. Először csak piciny, új hajtásokat hoztam, majd ágakat növesztettem. Azon levélkéket, virágokat és végül a termést bontottam , amit ízlelgettem, próbálgattam, hogy lehetek jobb. Aztán rájöttem nem kell, hogy jobb legyek, mert kinél, minél is kellene jobb „Barni Anya”? Kihez is kellene hasonlítanom? A szomszéd anyukára? Vagy anyámra vagy nagyanyámra? Ajvé, anya lettem és úgy lehetek „nemcikinyanya”, ha magamat adom, mindenféle összehasonlítás nélkül azzal, hogy jobbá, erősebbé, tisztábbá, kedvesebbé, türelmesebbé, alkalmazkodóbbá teszem magam. A gyerek nemcsak olyanná lesz, amilyenné nevelem, hanem amilyen példát lát, hogy én milyen vagyok. Csak akkor leszek „pocs-ékanya”, ha magamat nem tudom helyesen értékelni ebben a „szerepben”, ha önzőn szeretek és mindenkire hallgatok, csak a szívem szavára nem! Barni sok mindenre megtanított engem; olykor megríkatott, kétségbe ejtett, olykor büszkévé tett. A szeretet, amit érzek, azon a hideg, téli éjszakán társammá vált, összefonódott minden sejtemmel, a leheletemmel is és mindennel, ami a legtökéletesebb, és legtökéletlenebb bennem.
Anna lányom tudta ezt, ezért választott minket. A héber eredetű Anna név jelentése: kegyelem, könyörület, báj, kecsesség, kedvesség. És valóban az ő születésével kaptam a legnagyobb kegyelmet az Égtől, mert életem legmeghatározóbb és legnehezebb szakaszában jött; akkor kezdtem „duzzogó kislányból” érett asszonnyá válni, aki a saját ragyogó szivárványa alatt áll és már elkezdte érteni, mit jelent boldognak lenni. Ancsi kedvessége, bája, huncutsága, ereje, hite, érzékenysége kellett mindkettőnknek. Barninak is és nekem is.
A lányom 3 évesen készített nekem egy rajzot, ami engem ábrázolt királylányként. Egy szivárvány alatt állok, lábaim előtt egy halastóval. Átadta és arra kért, tegyem az ágyam fölé, hogy mindig eszembe jusson, hogy én egy Anyakirálylány vagyok. Azt mondta: Anya, vágjál boldog arcot, mert Te Anyakirálylány vagy, látod, itt állsz a szivárvány alatt.... és Te vagy a világon a legjobb anya!
Ancsi visszaadta nekem önmagamat. Azt aki voltam régen, mielőtt felnőttem volna és elhitettem magammal, hogy erre meg arra, meg amarra sem vagyok képes vagy nem eléggé. Ráébresztett, hogy még nem késő visszahoznom magamba magamat, mintha önmagam baseroltam volna önmagammal, és ezt a csodát csak egy gyermeki, tiszta lélekkel lehet elérni. Hálás vagyok, hogy anyacsírából anyakirálylány lehettem Barni és Ancsi által és megmutathatom nekik a saját, személyre szabott szivárványukhoz vezető utat, amelyet bejárniuk már egyedül kell, mert érett királylány létem megtanított elengedni is.
