Csigaház
A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.
Montorffy Letti
Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.
Betűlábak szívem pereméről avagy lelkes blogger lettem...
Meglepő információt osztok meg Veletek. Azóta írok, amióta megtanítottak írni az iskolában. Magyar tanárnőnk, Koltai Rezsőné, Magdi néni - aki egészen bizonyos, hogy egy angyal volt- egyszer, azután többször is, arra kért minket, hogy írjunk otthon fogalmazást. Néhány osztálytársamat kirázta a hideg ettől a szótól, hogy fogalmazás de számomra maga volt a csoda....azt hiszem azóta vagyok lelkes az életre, amióta azt kérték tőlem, hogy fogalmazzak. Már akkoriban is azt csináltam, hogy napokig, sokszor hetekig gyűjtögettem magamban a gondolatokat és csak akkor írtam le, amikor azok a lelkem és az ujjam hegyéig csordultak. Amikor túlcsordult bennem az összes szó és betűlábak lógtak le szívem pereméről, mint sűrű, olajos cseppek. Mindig így jártam; a szívembe kapaszkodó betűkből építettem szárnyat. Csak így tudtam repülni.
Néha azonban hallgatok. Sokáig bírok hallgatni. Utálom a semmiről órákig fecsegőket. Gyerekkoromban furcsálltam (ma már tudom, miért de még mindig nem értem), hogy miért jó az a felnőtteknek, ha hosszasan beszélgetnek egyáltalán nem fontos dolgokról, mint például az időjárás vagy az, hogy Gézuka milyen gyorsan, milyen nagyot nőtt vagy a szomszéd Sári néni túl sok sminket használ.
Ma is inkább hallgatok, ha úgy érzem csak felesleges dolgokról tudnék beszélni. Nem akarok olyanná válni, amilyen sosem szerettem volna lenni, amikor majdnem olyan akartam lenni, mint most. Hallgatok. Lelkesen. Aki ismer tudja, hogy ezek az én csendjeim valójában nem csendek, mert ezekből a hosszú hallgatásaimból születnek a legmerészebb írások. Versek vagy más gondolatok és ezekhez olykor hallgatnom kell. A változás dinamikája az, ami igazán lelkessé tud tenni és az, ha meghagynak magamnak. Már nem kell, hogy értsenek, hogy épp mi és miért hasít a torkomba, csak hagyjanak meg magamnak, hogy én így vagyok lelkes.
Előfordul, hogy naponta írok de van olyan is, amikor hetekig csak gyűjtöm magamban azt a sok kusza, keserű, sós, édes és fanyar gondolatot. Érlelem a csodás kis hordómban a nedűt. Az én lelkességem a lelkemből fakadó derű, az, ami megment, ha zuhannék. Néha azzal, hogy hagy zuhanni. Merülni. Bele a semmibe. Lelkesen.
Elhallgatott bánataink
Megesik, hogy néha szinte „elhallgatjuk” magunk elől a bánatot. Nem szólunk órákon, esetleg napokon, hónapokon át, valakihez s közben a másik lelke széthasad. Összetörjük a némaságunkkal. Egyébiránt a magunkét is de ezt csak később érezzük meg. Mert nemcsak szavakkal lehet bántani. Gyakran a némaságban több üzenet van, mint a beszédben. Azt hiszem, a legnagyobb sikoly a némaságban van.
Mindenki másért hallgat. Közömbösség, félelem, tanácstalanság, kétely. Ők mind a némaság éles hangjai. Tudunk-e, kell-e valamit a némaság ellen tenni? A saját némaságunkkal általában tudunk mit kezdeni, a másik némasága viszont gyilkol. Azt tudjuk, hogy miért hallgatunk de azt nem, hogy a másik, miért nem szól hozzánk és közben mindketten tudjuk, beszélni kellene.
Ha, tudjuk! Mert ha már nem, akkor ott, abban a kapcsolatban valami meghasadt és a némaság órái, napjai után nem jön semmilyen extatikus örömünnep. Vagy a felismerése annak, hogy a némaság néha szükséges. Tudni kell hallgatni, azután tudni kell megszólalni, beszélni, mintha énekelnénk. Legyen benne dallam, kedvesség, szenvedély és derű. Ahol szeretet van, ott előbb utóbb a csend megtörik és a szavak elkezdenek sűrűn áramlani. Akiben a szeretet sem képes feloldozni a némaságot, az előbb-utóbb magányos és zárkózott lélek lesz. Mert félteni fogja magát minden erős érzéstől és újra meg újra a némaságba menekül. Azt gondolja, amíg nem beszél, védve van, nem marhat bele semmi, közben nem veszi észre, hogy éppen ez az az áldatlan állapot, amelyben saját magába harapja a legnagyobb sebet. Nem érzi, hogy ezt a fájdalmat nem más okozta, hanem ő, mert félt. Félt attól, hogy nagyon szeret. Pedig nem lehet, nem érdemes máshogyan szeretni, csak nagyon és akkor bizony úgy kell lennie, hogy az fáj. És ebben a fájdalomban is tudni kell magunkat szeretni. Nem sajnálni! Szeretni! Óriási különbség van a két érzés között, mert az egyik nyomorulttá tesz, a másik viszont tűzijátékot robbant bennünk és a fejlődés ott kezdődik, hogy nem féltjük magunkat semmitől és merünk robbanni. Az életben minden lényeges, sorsfordító dolog akkor történik, amikor a kényelmi zónánkból kirobbantjuk magunkat vagy megengedjük, hogy valaki más kirobbantson minket.
Fotó:Molnár Péter
Életünk "Adventje" avagy miért felejtettél el várakozni?
A novemberek ködösek és csípősen hideg minden hajnal de ez ugyanolyan szép nekem, mint kora tavasszal a hűvösebb szellő vagy éppen ősszel a hideg, szitáló eső. Mert szeretni tudom azt is, ami általában nem szerethető vagy kevésbé kedvelt. Szeretem, ami nem tuszkolható bele semmilyen kategóriába sem. Nem lehet egyetlen szabályrendbe sem illeszteni. „Törvényen kívüli”. A várakozással is így vagyok és nem azért, mert az emberek nagy része nem szeret várakozni, hanem azért, mert a várakozásban sokkal intenzívebb és más tapintású erő, hit, remény, fantázia, íz, illat van, mint abban, ami már megvalósult. Nekem kell a várakozás! A legegyszerűbb is. Ha hivatalban, üzletben vagy máshol kell várakoznom máris bekapcsol bennem a „ látó szem”. Gyerekkorom óta máshogyan „figyelem”a körülöttem lévő embereket, eseményeket, mint a nagy többség. 10 évesen azt hittem, hogyha felnövök ez majd elmúlik és én is ugyanúgy fogok tekinteni a világra, mint a nagyon felnőttek, és én is éppolyan normális leszek, mint ők, akik hétköznaponként mindig unalmas színeket és ruhákat hordanak, mást mutatnak, mondanak, mint amit éreznek és gondolnak és megeszik azt az ételt is, amit nem szeretnek. Berakják magukat valamilyen társadalmi elvárásféle rendszerbe, hogy jó és szerethető felnőttek legyenek.
Aztán az történt, hogy velem ez nem történt meg, viszont találkoztam másokkal is, akikkel ez szintén nem történt meg és akkor rájöttem, én sosem leszek „normális” és ez nagyszerű! Látom azt, és úgy látom, ahogy Te nem de nem azért mert különb vagyok. Dehogy! Azért látom máshogyan, hogy meg tudjam mutatni Neked is azt a „máshogyant”, hogy segítsek, hogy vegyél észre valamit, amitől jobban fogod magad érezni. Adok Neked egy deci „Letti-bort”. Lassan elkortyolgatod és talán előbújik belőled az, aki mindig is voltál de sose merted megmutatni. Vagy Te is azt hitted, mint sokan, hogy el kell magadban nyomnod, ami vagy, azért, hogy elfogadjanak. A mai „egy deci Letti-bor” azt üzeni Neked, hogy szeresd a várakozást. Tiszteld és vigyázz rá. A várakozás szent, törékeny üveggömb. Dísz a Benned nyíló Karácsonyfán. Miért felejtenéd el, hogy várakozni jó? A várakozás mindig felkészít valamire és csodálatos találkozások részese lehetsz. Minden nap izgalmas kis toporgás egy küszöb előtt, és így minden nap az életünk Adventje lehet.
Ilyenkor Karácsony előtt négy héten át felkészülsz az Ünnepre. Megtiszteled az Ünnepet azzal, hogy koszorút és egyéb díszeket készítesz, sütsz, nagytakarítást végzel, ajándékot készítesz és illatos gyertyákat gyújtasz. Miért hanyagolod el magadat és a körülötted élőket az év többi napján? Mert akkor más nem ünnepel és a kirakatok nincsenek feldíszítve? A lelkedet és a házadat mindig fel tudod díszíteni.
A kirakat Te magad vagy. Benned van a várakozás, a csillogás és a simogatás is, és elég, ha te tudod, hogy várakozásban vagy.
Fotó:Molnár Péter
Lélek-karcok
Az emberek folyamatosan különböző információkat közvetítenek magukról. Leginkább akkor, amikor valamit nagyon szeretnének eltakarni. Egy egyszerű kérdésre adott válaszban ott van minden lényeges információ. Ha azt kérdezem valakitől, hogy magányos-e és ő hevesen tiltakozik ez ellen majd hosszasan sorolja, hogy miért is nem az, biztos lehetek benne, hogy nagyon egyedül érzi magát. Ha viszont azt feleli mosolyogva, hogy, igen, lehet, néha valóban magányos vagyok, ahogyan mindannyian de a hozzáállásomtól függ, hogyan teszem magam számára ezt az érzést jobbá. Hagyom magamat sajnálni vagy kilépek belőle és elkezdem szeretni magamban mindazt, ami adakozó, társasági emberré tehet. Ebben az esetben tudhatom, hogy ez az ember törekszik arra, hogy harmóniában legyen önmagával, a világgal és valójában nem magányos. Őszintén felvállalta magányát és ez a nyíltság teszi őt hitelessé és hozza egyensúlyba nap, mint nap.
Minden apró mozdulat, hangsúly, sóhaj üzen nekem a másik emberről csak jól kell figyelnem. A másikra helyesen figyelni pedig annyit tesz, hogy önzetlenül adok a figyelmemből. Önzetlenül és alázattal befogadom magamba mindazt, amit a másik ember az adott pillanatban szeretne Velem megosztani. Itt kezdődhet a megértés és ahol a megértés elindul, ott szeretet van és ha szeretet van bennem, előbb utóbb megértem azt is, mire való a türelem. Megértem, hogy a türelem szentség. A lélek szentsége. Éppen ezért gyógyít. A tanítás ott kezdődik, hogy legyek türelmes magammal szemben. Higgyek abban, hogy Odafent pontosan tudják, mi a legjobb Nekem, éppen ezért ne elégedetlenkedjek a Sorsommal. Nem rombolhatom le saját magamat. Ha türelmetlen vagyok, elsiklok olyan fontos feladatok mellett, amelyek megértése, átélése és megoldása szükséges lenne ahhoz, hogy fejlődjek és tovább haladjak.
Az élet nem engedi meg Nekem, hogy anélkül lépjek előrébb, hogy megoldottam volna a rám váró feladatokat. Ha még nem kapok meg valamit, akkor még nem vagyok kész rá. Hiába érzem azt, hogy így van. A türelmetlenség vakká tesz. Néha önzővé. Egyeseket gonosszá is.
Amikor érett korba lépve találkozom valakivel és összeér a Sorsunk, minden esetben tudnom kell, hogy a másik embernek legalább épp annyi lelki sebe van már, mint nekem. Türelem nélkül pedig ezeket a lelki sebeket sohasem fogom tudni jól értelmezni, nem fogom megérteni, mit, miért tesz és néha még azt is érezhetem, hogy az ő lélek-karcai ellenem fordulnak. Pedig lehet, hogy csak annyi történt, hogy mindaz, ami belőle sugárzik felém, a saját megoldatlan feladataimra hívja fel a figyelmet. A teljes figyelem ott kezdődik, amikor a magammal és a másokkal szembeni türelmetlenséget már megtanultam alázattal be-és elfogadni.
A tajtékos tenger hullámai mindent kicsapnak a partra. Nem fogadnak be semmit. Amikor a tenger lecsendesedik, akkor válik képessé a befogadásra. A lelkem is ilyen. Tiéd is. A türelmetlenség háborgóvá tesz. Nincs benne megnyílás, megértés és így magamnak is ellensége leszek. Tudom, milyen nehéz feladat ez. Jómagam is gyakorló kisinas vagyok. Egy tanítvány a sok közül. Vándor, aki tanulni vágyik és mindig úton van...
Fotó:Molnár Péter
Amikor a gyermeked átölel és a lelkedbe kacag...
Az élet természete, hogy minden állandó változásban van, és ha ezt nem fogadod el, akkor mindig győzni fog feletted Minden. Így csupa nagybetűvel. Legyőz a MINDEN. Legyőz az élet, mert birtokolni akarod a tudást, hogy mi az élet. De azt nem lehet. A tudást és a tudatosságot is magadba kell szívni, éppen úgy, mint a szerelmed bőrének az illatát, szenvedéllyel, odaadással és édes lendülettel. A tudás is illanó, mint minden, ha elkezded birtokolni, gőgössé és önteltté válsz és elveszted, ahogy ebben az állapotban mindent. Amikor birtokolsz, már uralkodsz is. Győzni akarsz és szüntelen igazolni az igazadat.
A birtoklásban épp azt veszíted el, amitől olyan szédítően mámoros lesz az élet, amikor azt érzed, boldog vagy és minden veled van, egy helyen és egy időben. Amikor a gyermeked átölel és a lelkedbe kacag, amikor a szerelmed a nyakadba csókol és felsóhajtasz, érzed, hogy ez az a mozdulat...a mámor egyik tökéletes pillanata, ami másnap a reggel kávé gőze felett száll... a pillanat, amit nem birtokolsz, csak alázattal odaadsz, magadba szívsz és könnyűvé válik tőle a lelked.
Hiány mindig a változások mentén keletkezik. Amíg birtokolni akarsz, addig mindig az kell, ami nincs és a hiánynak így csak a súlyát érzed, pedig minden változásnak szárnya van és repülni tanít.
Fotó:Molnár Péter
