Megengedi neked, hogy rálépj a lelkére…

Néztem a felhőket, az útszéli napraforgó táblákat az egybeolvadó földet az éggel, ahogyan az esti napsütés arany mázzal öntötte le a tájat. Mindig jóleső érzés a várostól távolodni, ha tudom hová tartok és akkor is, ha nem. Most repülni mentem, mert egy blogversenyben, amit a test és a lélek harmóniájának szolgálatáért rendeztek negyedik lettem. Így a 2013. évben bekerültem a kategória legjobb tíz blogja közé.

Menni, utazni, repülni jó, és hazatérni még jobb. A hazatérésben mindig egy élménnyel több van. Az indulás csak egy álom, egy képzet, egy hangulat de a hazatérésben már ott van az élmény és szeret. Úgy ölel, mint egy hűséges szerető. Hozzád tapad örökre. Ha mindenképpen meg kellene határoznom, melyek azok az állapotok, amelyekben igazán boldog vagyok és békés, az utazás lenne az egyik. A hazatérés a másik. Ami pedig a kettő közt van azt nevezem életnek, azt nevezem repülésnek. És azt csak szenvedélyesen, katartikus átéléssel szabadna mindenkinek megélnie. Persze nem vagyunk egyformák és sokan a teljes kitárulkozást indiszkrétnek tartják de aki ír, az csak abból meríthet, amit a lehető legmámorosabban és legmélyebben átélt, megtapasztalt, ami megégette, belemart a húsába, csontig hatolóan fájt vagy ami éppen extázisba hozta, különben nem lesz hiteles. Az író, a lélek ékköveit hozza fel neked a tudatod alatti rétegekből.  Mint minden művész, érzékeny lélek. Szétbontja, ízekre szedi az életét azért, hogy Te, mint olvasó, az ő lelkén járva juthass el a saját valódig. Sebezhetővé kell válnia, hogy megmutasson, ráébresszen és elgondolkodtasson. Megengedi neked, hogy rálépj a lelkére. Mert tudja jól, nem különb másnál. Pulvere est et in pulvere reverteris.

Hirtelen megrázkódott a gép és egy tompa puffanást hallottam, ami egy pillanat alatt visszahozott a valóságba. Egy fecske volt. Neki csapódott a szárnynak. Sajnos a pilóta már nem tudta kikerülni. A gyerekek választ várva néztek rám de a válasz ott volt bennük. A válasz a félelem volt. Egy gondolat, hogy bízzunk-e a pilótában vagy sem. Mint egy selyemkendő érintése olyan finoman remegett a levegőben a bizalom, amelyben egyszerre kétféle erő is feszült. Bizalom a pilótában és bizalom egy szülőben, aki azt ígérte, hogy a repülés élménye páratlan és nem kell félni. Ilyen pillanatokért is érdemes anyának lenni, amikor egyetlen  mosollyal, érintéssel, szóval képes vagy biztonságot, erőt adni, pánik és rettegés helyett.

Suhantunk tovább az aranyló naplementében és mielőtt a gép földet ért valaki távolról megsimogatta a szívem és akkor váratlan elmosolyodtam. Odafent látni akarták a mosolyomat, azt a mosolyt, amelyben nemrég magam is hinni kezdtem újra.

 

Oszd meg a cikket