A félelmekkel és szorongásokkal terhelt életet nemcsak úgy kell elképzelni, hogy valaki úgy él, hogy azt érzi, mintha soha nem sütne ki a Nap. Hanem leginkább úgy, hogy az az élet, amit él nem is ismeri a Napot. Ha felragyogna, akkor se tudná, mi az a vakító fény, ami befolyik az ablakain. Csak a félelem hangjaira van füle és az árnyékokra szeme, ezért betömi az összes rést, ahonnan a Fény beszűrődhetne, mert úgy érzi, valami rossz megtámadta és védekeznie vagy támadnia kell.

Így élnek sokan az elhanyagoltban, a silányban, a bóvliban, a kommerszben. Közömbösen. Tudattalan és megtépázottan, fájdalmakban, bosszúra szomjasan, sértődötten, másokat hibáztatva akár évekig, évtizedekig, mert félnek minden jótól, ami az életünk támogatója lehet. Mert, nem ismerik, mit jelent valóban jónak lenni. A sémakémia képes valóságossá, érvényessé vagy igazzá tenni bármit. Elhiszik, hogy majd az idő megoldja. Elrendezi, megsemmisíti. Ha pedig nem, akkor pedig bosszút állnak. Ez a vak hit az idő mindenhatóságában téves elképzelés és örök tétlenségre vagy megtorlásra kárhoztat. Amíg vársz a megfelelő időre, az elmúlik. Ha szánsz valamire időt, az megtörténik.

Megteszem, ha majd elváltam, ha majd felnő a gyerekem, ha majd a testvérem diplomát kap, ha majd visszafizettem a hitelt, ha az apám meggyógyul, ha már keresek “annyi” pénzt, ha majd veszek egy házat, ha meggyógyulok, ha bosszút álltam, ha lefogytam, ha majd lesz rá időm…ha majd…de végül sose lesz!

Ismerős mondatok?

Mit csinálunk ilyenkor? Erőt és hatalmat adunk az időnek, benne minden romboló érzésnek és gondolatnak, hogy irányíthat minket. Miközben azt hisszük a kezükben a gyeplő és mi vezetjük a szekeret. Valójában a szekér húz bennünket. Mindenkit a saját szakadéka felé.

Közben pedig semmi más nem történik, mint halogatunk. Elnapoljuk az életünket! Átesszük egy jobbnak vélt időpontra. A halasztásban pedig végleg elveszítjük a legfontosabb dolgokat, mint amilyen az igaz szerelem, a derű, a kaland, a mosoly, a bátorság, a megbocsájtás, a harmónia. Mindent, ami őszinte, hiteles, szeretetteljes és tartós örömet adhat. Aminek hatalmat adsz, az fog irányítani.

Az idő nem mindenható, csak elmúlik. Ezernyi szállal körbeszövi mindaz, amivel az életünk tápláljuk vagy épp fonnyasztjuk. A szeretet és a megbocsájtás arany szálaival mindig esélyt kapunk valami újra, a megtorlás viszont sötétségbe taszít, ahonnan egyre lejjebb visz csak út.

Hasonló cikkek:

Aki önmagából tart esernyőt a lelke fölé… Akar-e napi 24 órában halott lenni? Életünk “Adventje” avagy miért felejtettél el várakozni? Legfontosabb hűségünk Puritán “hőségfilozófiám”