Cukrozott eper és állva hintázás avagy miért olyan fontosak gyermekkorunk szép emlékei

Vannak ízek, illatok, mozdulatok amelyek örökre belénk ívódnak. Az évek fogynak, a vágyaink tisztulnak, a szívünk lágyul vagy épp keményebb lesz de ezek az emlékek sosem törlődnek ki. Évtizedekkel később is ugyanazt az érzést hozzák ki belőlünk, mint amikor először átéltük. Gyerekkorunkból sok ilyen emléket őrzünk a lelkünkben, ami jó, ringat és biztonságot ad. Nekem az egyik ilyen gyermekkori emlékem a cukrozott eper íze. Szerettem, ahogyan az eper leve a hófehér porcukorral rózsaszín sziruppá összeáll a tányérban és ízével kiegészíti a gyümölcs zamatát. A cukrozott eperben benne volt minden, ami képessé tett arra, hogy a jelenben élvezzem a pillanat aromáját. Elvesztem az édes ízekben, illatokban, a színekben, a szirup ragacsos tapintásában, ahogy csak a gyerekek képesek belezuhanni a mostba, és megélni a vágyaikat. Minden pillanatot átélnek, minden érzékszervükkel, és közben nem agyalnak sem azon, hogy mi volt a tegnapi szomorúság, sem azon, hogy mi lesz, ha elfogy az összes cukrozott eper a tányérról és az ujjukról lenyalták az összes az édes, enyves szirupot. Nincs múlt és nincs következő pillanat. A jelen van minden egyes percben és azután újra a jelen.

A másik fundamentális emlékem az állva hintázás élménye volt. 4 évesen, amikor ezt senki másnak nem engedte meg az anyukája, nekem igen. A repülés élménye, a szabadság, hogy olyat teszek, amit más nem nem mer, meghatározó volt már akkor is. Emlékszem a balatoni szél illatára, ahogy simogatta a bőröm, a magabiztos érzésre a hinta tetején. Repülök és azt érzem ott maradnék örökre ebben a repülésben. Egyensúlyban tartani magam a hintán állva nekem egyszerű. Ugyanakkor izgalmas és váratlan is. Ügyes vagyok és tehetséges. Hiszek magamban. Tudom, hogy nem fogok leesni sosem. (és valóban soha nem estem le, pedig sokat hintáztam így, sőt ki is ugrottam belőle előre egy homokozóba, átéltem a vágyat, hogy repülök, mert ez voltam én és ez vagyok ma is!)

Hol lángos, hol sült hekk, hol főtt kukorica illatú volt a szél. Néha csukott szemmel szárnyaltam, és minden anyuka engem csodált, hogy milyen ügyes ez a kislány. Színpadom voltam egy alig egy négyzetméteres deszkán, és nekem ez jó volt, erőt, hitet és élményt adott.

Két napja a lányom megkérdezte, ha választhatnék 3 különleges képesség közül, melyiket választanám. Víz alatti lélegzés, repülés, teleportálás. Kapásból a repülést mondtam, pedig azóta, hogy állva hintáztam 43 év telt el!

A gyerek, minden gyerek ismeri a boldogság valódi forrását és nemcsak ismeri, hanem naponta meg is éli azt. Nem ereszti el, mert érzi, hogy szüksége van rá. A játék izgalmát, élményét, spontaneitását, a mindennapi életét építi fel belőle.

És ez a gyermek ott él benned most is! (Ahogy írom ezeket a sorokat libabőrös lesz a karom, a lelkem, a szívem de még az elmém is, és kedvem támad újra állva hintázni!)

Ha szomorú, kedvetlen és motiválatlan vagy itt az ideje, hogy utazz egyet a gyermekkorodban és keress egy olyan élményt, amit nagyon szerettél. Amiben minden érzékszerveddel benne voltál és ebben az élményben az lehettél, aki vagy. Van, ami sosem vész el belőlünk, csak megfeledkezünk róla, pedig életünk kérdéses vagy nehéz pillanataiban segítségül hívhatjuk.

Ugyanakkor, én hátulról, mert látni szerettem volna, hogyan néz ki a hajam, abból a szemszögből, ahogy mások látják.

Oszd meg a cikket