Egymással szemben álltunk és nem szóltunk semmit. Szemeid alatt a mélyülő ráncok íve fáradt tekintetedbe hajolt. Vonásaid keményebbre, konokabbra rajzolták a múló hónapok. Már nem látsz engem. Nagyon régen becsuktad szemeid a lelkem, s ezzel a saját lelked előtt is.

Tudom, hogy ez így van jól, búcsúzni kell, eljött az utolsó pillanat. Azt mondják a haldoklók a haláluk előtti percekben, hirtelen erősnek és derűsnek érzik magukat. Tisztán és érthetően még mondanak valamit a szeretett személynek, aki mellettük áll. Talán mosolyognak egyet még utoljára, és mélyen belenéznek a másik szemébe. Létrejön egy utolsó kapcsolódás. Egy utolsó érintés, talán egy utolsó mondat, egy utolsó összefonódás. Ez a pillanat nagyon mély, nagyon tiszta, és ha tisztán szerettél, nagyon fájdalmas is.

Ilyen volt a mi utolsó pillanatunk is, amelyben a szerelmünket temettük. De mi szavakkal már nem mondtunk egymásnak semmit. Egy egészen rövidke ideig, talán pár másodperc lehetett, találkozott a pillantásunk és ebben a pillanatban újra megláttuk egymást. Mosolyogtunk is. Tiszta volt ez a végső pillanat, minden örömtől, fájdalomtól, ítélettől mentes. Csak a feltétel nélküli szeretet ragyogott benne. Úgy láttalak és minden mást is, ami körülvett téged, mint ebben a tér-idő kontinuumban még soha, és ettől a megértéstől egyszerre lettem nyugodt, hálás és nagyon szomorú.

Kép: Alex Gray

Hasonló cikkek:

Önmagad ura vagy!? Csillagkapu A letört fülű bögrék lélektana Árnyékember Elhatároztam, hogy boldog leszek