Mert nem úgy van az, hogy két fél emberből lesz egy egész, hanem két egész, teljes emberből lehet egy kiegyenlített, kölcsönös, tiszteletteljes és szeretetteljes kapcsolat.

„El kell mondanom egy szomorú hírt. Az Igazi nem létezik. Nincsen. Nem él egy nő vagy egy férfi, aki az Igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne Igazi.”

Popper Péter

Ebben a magányos őrületben, amikor mindenki fél egyedül lenni, és mindenki az igazit keresi (de valahogy sehogyan sem találja), Popper Péter fenti gondolatát érzem leginkább magaménak. Ha rákeresünk a „lélektárs” vagy az „igazi szerelem” kulcsszavakra, a találatok többsége illúziót közvetít. Egy olyan boldog jövőt, ami majd egyszer, valamikor, valakivel – aki az „igazi” – megvalósul. A jelen pedig a legtöbb esetben értelmetlen, inaktív, elszigetelt, terméketlen és túlélő várakozásban telik. Várakozunk valakire, aki mással él, vagy épp senkivel, de velünk se tud (nem mer vagy nem akar).

Fél + fél = egész?

Bennünket, segítő szakembereket az esetek 90 százalékában valamilyen párkapcsolati témában keresnek meg. Az ok: válási nehézségek, toxikus kapcsolatokban való őrlődés, hazugság, magány, hűtlenség, cserbenhagyás, testi-lelki intimitás hiánya. Mindegy, mi a téma, a szerelemben mindenki az igazit keresi. Vágyódik valaki után, aki még sose jött el – vagy már eljött, része volt az életének, de akkor nem értékelte vagy észre se vette. A párkeresésben gyors és instant megoldást akarnak, s közben figyelmen kívül hagyják a kedves, segítőkész, támogató, szeretetteljes, szenvedélyes „nem igazikat”. Óriási minden szakember felelőssége, hogy a közös munka során mit közvetít. Hiszen korántsem mindegy, hogy „igaz szerelem” témában milyen irányt adunk a hozzánk fordulóknak. Aki bizonytalan, aki a figyelmét, energiáját mindig önmagán kívülre helyezi, és azzal foglalkozik, hogy mással, másokkal mi van, az egyre messzebb kerül önmagától és attól a valóságtól, amiben él. Egyéni felelősségvállalás nélkül nem lehet elköteleződni még egy vajas kifli mellet sem, nemhogy az igazi mellett. Felelősséget vállalni pedig csakis egy felnőtt ember képes. A felnőtt testben rekedt kisgyerek egy másik, felnőtt testben élő, érzelmileg éretlen gyereket választ társnak. Önismeret híján nem olyan emberrel fog szerelembe esni, akivel szeretne, hanem azzal, akivel tud. Mert nem úgy van az, hogy két fél emberből lesz egy egész, hanem két egész, teljes emberből lehet egy kiegyenlített, kölcsönös, tiszteletteljes és szeretetteljes kapcsolat. Amíg a másik felét keresi valaki, valóban azt fogja megtalálni. Egy fél embert, aki szorong, ítélkezik, hibáztat, nem tudja kezelni az érzéseit, nem tudja felállítani az énhatárait, önbecsülése, önbizalma alacsony, és mindig másoktól várja, hogy megmentsék, boldoggá tegyék vagy egyszerre mindkettőt.

Felismerni az illúziókat

Honnan fogom felismerni az igazit? A képlet nem bonyolult. Vagy igazi valaki, vagy nem. Harmadik opció nincs. De vajon képes-e egy önmagával, a saját érzéseivel, traumáival, apa- és anyasebeivel sosem törődő ember felismerni az igazit? Képes-e érzelmileg jelen lenni, gondoskodni másokról az, aki az öngondoskodás legalacsonyabb szintjén, az ösztönök kielégítésének szintjén él, és csak az alapszükségleteit tudja kielégíteni? Ezek nem költői kérdések. Nagyon is valóságosak. A válaszokban pedig ott rejlik megannyi fájdalmas szembesülés, felismerés, tagadás, elfojtás és illúzió. Félelmetes lehet szembesülni azzal, hogy éveken át becsaptam, hitegettem, elárultam magam. A legfontosabb kérdés sosem az, hogy mikor találom meg az igazit. Sokkal inkább az, mikor találok rá az életemben mindarra, ami igaz, őszinte és tiszta, s ha rátaláltam, aszerint élek-e tovább, vagy folytatom az önbecsapást, az önbántalmazást és az önsorsrontást, s hitegetem magam valami jól hangzó hazugsággal. Az illúziókkal az a legnagyobb feladat, hogy felismerjük őket. Felismerni és kimondani: igen, ez illúzió volt! Az illúzió egy olyan fizikai, szellemi és/vagy tudati tér, ahol nem azt látjuk, nem azt érzékeljük, ami van. Az illúzió egy másik valóságot teremt, ahová a fájdalmaink és a félelmeink elől menekülünk. Ez a menekülési folyamat mindenki életében egyszer vagy akár többször is előfordulhat, leginkább akkor, amikor valami nagy veszteséggel vagy egyéb traumával járó fájdalom ér minket. A probléma akkor kezdődik, amikor nemcsak áthaladunk vagy megmártózunk egy kis időre a mindent elfedő, eltompító illúzióban, hanem amikor évekre, évtizedekre tartósítjuk az életünket ebben a másik valóságban. Amikor ez az állapot rögzül, akkor nemhogy az igazit, de még önmagunkat is szem elől tévesztjük. Amíg várakozunk az igazira, tegyük magunkat igazzá. Ez a nulladik feladat, mielőtt érzelmileg kapcsolódunk. Mert kizárólag így lesz a kapcsolódás tiszta. Ellenkező esetben nem kölcsönös, egyenrangú, tiszta szerelem és tiszta elköteleződés lesz, hanem valami más. Ez a „valami más” pedig sokféle lehet. Szép számmal léteznek igény-, szükséglet-, hiány- és traumaalapú kapcsolódások, a szerelem látszatát keltve.

Az igazi te vagy!

Az igaz szerelemre való vágyódás örök. Mindenki szeretne érzelmi biztonságot, elfogadást, szenvedélyt, elköteleződést. Az ember természetes igénye, hogy kapcsolódjon másokhoz, és megélje a megnyugtató és felszabadító egységélményt. De mindez pusztán akarattal nem tud megvalósulni. Anélkül se, hogy részt vennénk a saját valóságos életünkben. Szeretetteljes, őszinte és megbocsájtó kapcsolatot kell ápolni saját magunkkal. Ha másnak nem is mondjuk ki, magunknak mindig ki kell mondani az igazságot. Az önáltató hazugságok igen sokfélék, megesik, hogy olyan régen működtetjük őket, hogy nem is vesszük észre: amit érzünk és mondunk, már régen nem igaz (vagy sose volt az). Mert valaki másnak az igazságát húztuk magunkra. Nem ritka, hogy szüleink vagy házastársunk igazságait visszük tovább egyedüli és megkérdőjelezhetetlen igazságként. Az igazi elsősorban te vagy saját magad számára. Ha ez a kapcsolat már működőképes és tiszta csatornákon zajlik, akkor a közösségi kapcsolataid is működni fognak. Letisztulnak a családi kötelékek, s miközben mindez történik, egyszerű, hétköznapi cselekvésekben egy szép napon megismersz vagy felismersz valakit, akivel megkapjátok a lehetőséget, hogy egymás számára igazivá váljatok.

Hasonló cikkek:

Verbális bántalmazás Miért hazudunk? TÜKRÖM,TÜKRÖM, mondd meg nékem… A jövőtől nem félni kell, hanem felkészülni rá Hogyan lehet stresszmentes az iskolakezdés?