Ebben az évben is szeretnék rendhagyó cikkeket írni. Más – vagy épp új – nézőpontokat behozni. Hogy kimozdítsalak abból, kedves Olvasó, ami számodra kényelmes, amit már jól ismersz és megszoktál.

Hogyan lehet elfogadni az öregedést?

Mi azzal a baj, ami már rutinszerűen megy? A kérdésben ott a válasz is. Viszi a rutin. Nem kell hozzá értő, érző jelenlét, sem éberség vagy figyelem. Minden, ami rutinszerűen megy, biztonságosnak tűnik – de nagyon veszélyes is tud lenni. Képzeld el, hogy a most működtetett (tudati, érzelmi, értékrendbeli, párkapcsolati, konfliktuskezelési, kudarctűrési és egyéb) rutinjaid különböző méretű és színű betongolyók. Ezek addig nyújtanak biztonságot, támaszt és védelmet, ameddig a lejtő tetején kitámasztva állnak. De ahogy elkezdenek gurulni, mindent letarolnak, ami az útjukba kerül. Irányíthatatlanná válnak, és
elkezdenek rombolni. Olyankor történik ez, amikor nem te változtatsz a szokásaidon, hanem az élet kényszerít erre. Ilyenkor érzed azt, hogy minden és mindenki ellened fordul, és semmi sem működik úgy, ahogyan szeretnéd. De választhatod azt is, hogy nem a körülmények döntik el, hogy melyik betongolyó induljon útjára, és milyen sebességgel haladjon – hanem te. Hogyan jön mindez a korral járó testi és egyéb változásokhoz, ráncaink örömteli és felszabadult elfogadásához? A kapcsolat egyszerűbb, mint gondolnád.

Mit látunk a tükörben?

A változás nélkülözhetetlen része az életünknek. Ha azzal a rutinnal szeretnénk működtetni az 50 éves énünket, mint ami a 30 évesnek bevált, el fogunk bukni – vagy plasztikai műtétekkel megerőszakoljuk magunkat, és nevetségessé válunk. Vegyünk egy példát: 30-as éveidben reggel elég volt egy kávé, egy forró zuhany, és frissen kezdted a napot még egy átmulatott éjszaka után is. Nem reggeliztél, az ebéd volt az első étkezésed, és rengeteg édességet bírtál megenni, anélkül, hogy bármilyen gyomor- vagy súlyproblémáid lettek volna. Most 50 éves vagy, ülsz a tükör előtt, és nézegeted a ráncaidat. Összehasonlítod magad másokkal, akiknek semmi köze az életedhez. Reggel nyolckor már farkaséhes vagy, s miközben reggelizel, már azon jár az eszed, hogy mit ebédelj. Gyakrabban fáradsz el, és a csoki vagy a vásárlás sem segít, ha padlón vagy. S amikor ott vagy, másnapra nem állsz fel. Belenézel a tükörbe,
s ha még jó a szemed, azt látod, hogy mindig fáradt a tekinteted, és visszavágysz a boldog 30-as éveidbe, amikor a has körüli párnagyűrűk még valaki más hasán örömködtek. Visszavágysz a múltba, változást remélsz, de itt és most – a jelenben – nem teszel semmit önmagadért. Nem sportolsz, nem étkezel egészségesen, és nem élsz mértékkel. Mi az, amit nem veszel észre? Valódi, csodálatos, megújulni képes önmagadat, azt az embert, aki a ráncaival együtt is derűs. Azt az embert, aki nem arra figyel, ami nincs, ami elmúlt, hanem arra, ami van. Kinek az arca? A plasztikázott arc, lehet akármilyen profi és ízléses munka, már valaki másnak az arca. Szakmai tapasztalat: a legnehezebb feladatok egyike, amikor azt kérem az ügyféltől, hogy írja le pár mondatban, ki is ő, kerülje a közhelyeket, s próbáljon arra fókuszálni, ami benne egyedi. Mi az, ami szenved benne, amikor szomorú, s mi az, ami örül benne, amikor boldog. – Hűha, te jó ég! – kapom a választ. – Ez nagyon nehéz, te jóisten, én ezt nem akarom, nem tudom megírni. Amikor valaki másnak szeretnénk látszani, mint akik vagyunk, és plasztikai műtétet választunk, azzal valójában traumatizáljuk a testünket.

„ARCODON A RÁNC A BÖLCSESSÉGED ÉS AZ ÉLETTAPASZTALATOD SZÉP, ÉRTÉKES JELE.”

Az időt nem lehet megerőszakolni, csak a testet. A test öregszik. A lélek is, de máshogy. Arcodon a ránc a bölcsességed, élettapasztalatod szép és értékes jele. Elgondolkodtató, hogy ezt miért, mi okból szeretné a nők többsége eltüntetni. Jellemző, hogy melyek azok a ráncaid, amelyek mélyülnek az idő múlásával. Mi volt a legjellemzőbb érzésed, ami formálta arcod, tekinteted, mimikád? Harag? Szégyen? Öröm? Bánat? Elfojtás? Mindegyikhez külön kis izom tartozik az arcodon. 50 éves korod után pedig a tükör kegyetlenül megmutatja neked, ki is vagy valójában.

A szike nem megoldás

Minden testképzavar mögött énképzavar áll. Azt reméled, a plasztikával, a test tudatos, szike általi átformálásával átszabhatod az életed látható (külső) részét, s ez majd több boldogságot, önbizalmat és békét hoz számodra odabent is. Átmenetileg biztosan, de hosszú távon csak még több szenvedést
és bizonytalanságot ad. Ezért is van az, hogy aki egyszer elkezdi a plasztikai műtéteket, nem tud leállni, akkor sem, ha már teljesen megváltozott vagy eltorzult az arca. Mindezt úgy írom, hogy nem vagyok
ellensége az indokolt, mentális egészséget vagy akár életet is mentő plasztikai beavatkozásoknak, de a szépségiparban betöltött funkciója, a fiatalság apoteózisának erőltetése kifejezetten káros, mert ránc nélküli robotokat teremt, babaarcú nőket, akik csak látszólag boldogok, s az érték, amit közvetítenek, csak illúzió.

Az kell, ami nincs?

Amit látunk az Instán, a TikTokon vagy a Facebookon, azt közvetíti, hogy hibás, rossz, és értéktelen vagy, ha nincs arányos, gömbölyű, feszes, ránctalan tested. Azaz hiba nélkülivé kell válj ahhoz, hogy ne bántsanak. De mégis ki mondja meg, mi a hiba, mi az, ami nem jó? Mi az érték, mi a mérték? Mindennapos és sajnos elfogadott lett a közösségi bullying, középpontban a test megszégyenítésével. Úgy tűnik, megállíthatatlan ez a folyamat. Ebben a labirintusban pedig már nem lesz elég a ránctalan, a tökéletes se. Mindig az kell majd, ami épp nincs Amit még nem birtoklunk. Ami hiányzik. Soha nem leszünk magunkkal elégedettek. Ebből az ördögi körből kizárólag az önismeret és a tudatosság menthet ki. Aki önazonos, annak az önbizalma, önértékelése, önszeretete és önbecsülése a helyén van. Bízik magában, a döntéseiben, akár vannak ráncai, akár nincsenek. Nem ítélkezik, nem bírál, nem bántalmaz. Önmagát se. Tudja, hogy nem a ráncai fogják az életét irányítani, hanem egy stabil, szeretetteljes, tudatos erő. Ami segít felvállalni azt, ami van, minden külső körülménytől és elvárástól mentesen.

Hasonló cikkek:

Verbális bántalmazás Szuper ügyes vagyok csak az elmém hülye… Miért hazudunk? Az igazi A jövőtől nem félni kell, hanem felkészülni rá