Ez az, amire minden szülő vágyik, amikor a gyermeke elkezdi az iskolát, és akkor is, ha már benne van
a mókuskerékben.

„Amikor az anya stresszes, a gyerek is az lesz.”

„Abban a családban, ahol a szülők elfojtják a negatív érzéseiket, a gyerekek nem tanulják meg, hogyan küzdjenek meg a stresszel.”

Már az augusztus vége is feszült, hiába kezdik megvásárolni időben a felszerelést, a szeptember mégis tele lesz obligát szorongásokkal, mert mindig van valami, amit be kell szerezni, el kell intézni.

Ott van az átállás nehézsége is. Minden szempontból át kell hangolódni – szülőnek, gyereknek egyaránt – a lazább szünidei tempóból a jóval feszítettebb és elvárásokkal telített hétköznapokra.

Van megoldás? Vagy el kell fogadnunk, hogy az iskolakezdés bizony ilyen? Stresszes, és nagyon sok energiát emészt fel (néha úgy, hogy közben szinte semmilyen motiváció és produktivitás nincs benne). Mintha ezen a téren nem fejlődnénk semmit. A szülőket kegyetlenül letaglózza a szeptember. Anyagi, szellemi és koordinációs terheket tesz a családra, s ha az anya vagy az apa, esetleg mindkettő lelkileg instabil és érzelmileg szélsőséges, tovább nőhet a nyomás.

Mi a stressz?

Ezt azért fontos tisztázni, mert azt tapasztalom, hogy sokan összetévesztik a stresszt a rossz hangulattal, az átmeneti szorongással vagy épp a depresszióval. A stressz olyan fizikai és egyben érzelmi állapot, amit nyugtalanság, aggodalom és feszültség vált ki.

Amennyiben ezek az állapotok tartósan fennmaradnak, visszafordíthatatlan problémákat is teremthetnek. Mindenképp meg kell különböztetnünk egymástól az alkalmi, azaz valamilyen átmeneti állapothoz tartozó stresszt (ami pár órától pár napig is tarthat) a folyamatosan, állandóan jelen lévő streszszes állapottól. Az első nem árt a szervezetnek, sőt eseteként motivációt és inspirációt is adhat, növelheti a figyelmet, segíthet az összpontosításban. Ezzel szemben a tartósan fennálló stressz fizikai, lelki, érzelmi és mentális gondokat okoz.

Az iskolakezdés a fent leírtak alapján mindenképp az alkalmi stressz kategóriájába tartozik, vagyis meghatározott ideig tart. Ha azonban a család életében másféle tartós stressz is jelen van, sokkal nehezebben fogják kezelni az iskolakezdéssel járó aggodalmakat és problémákat, mint azok a családok, amelyek lelki és érzelmi egyensúlyban vannak.

Középpontban: az anya

Amikor az anya stresszes, a gyerek is az lesz. Különösen a kisiskolásokra igaz, hogy teljes mértékben átveszik az anya érzelmi állapotát, de jellemző lehet a kamaszokra is. Amikor egy családban az anya jól van, minden családtag jól van, ezért is kiemelten fontos, hogy az anyák odafigyeljenek saját magukra. Az apa érzelmi állapotának és a szülők közötti viszonynak is köze lehet ahhoz, ha az iskolakezdés minden évben stresszt okoz.

Az sem mindegy, hogy hogyan kezdi el egy kisgyerek az iskolát az óvodát követően. Milyen érzésekkel vág bele a kötelezettségeibe, mit hall, mit lát, mi az, amit érez a szülei reakciójából? Amikor a szülő megpróbálja elfojtani, letagadni a stresszt, a gyerek attól még ugyanúgy érzékeli a nehéz állapotot. Az energia tapintható lesz számára, így ugyanúgy átéli, mintha a szülők hangot adnának a negatív érzéseiknek.

Mi lehet a megoldás?

Hogyan érhetjük el azt, hogy az iskolakezdés ne járjon szélsőségesen megélt stresszes helyzetekkel? Szülőként minden esetben hozzáférést kell biztosítanunk valamennyi érzésünkhöz. Mindegyikhez, a pozitív és negatív érzéseinkhez egyaránt. Nem megoldás az elfojtás, mert a gyermek mindig egy meghatározott családi mintát követ, akkor is, ha nem akarja.

Abban a családban, ahol a szülők elfojtják, leválasztják, így meg sem élik a negatív érzéseiket, a gyerekek nem tanulják meg, hogyan küzdjenek meg a stresszel, és valószínűleg konfliktuskerülők lesznek. Szülőként is szabad idegesnek, feszültnek lenni, és szabad megmutatni azt is, hogyan kell ezeket a kellemetlen helyzeteket kezelni. A szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokat viszont kerülni kell, mert azok félelmet és tartós szorongást eredményeznek, és tovább fokozzák az iskolakezdéssel járó, nehezített helyzeteket.

Írjunk listát a teendőkről!

S állítsunk föl fontossági sorrendet is. Mindezt pedig tehetjük közösen a gyerekkel, próbáljuk meg bevonni őt is a készülődésbe. Kérjük ki a véleményét, kérdezzük meg, mit és hogyan szeretne. Beszéljünk a kötelezettségek fontosságáról – ez leginkább a kisiskolásoknál fontos, mert ilyenkor teremtjük meg az érzelmi alapokat a tanuláshoz is.

Listát nem azért írunk, hogy azt pontosan be is tartsuk. Mindig kezeljük rugalmasan a teendőket. Lista írása azért javasolt, hogy egyben lássuk az összes feladatot, a bevásárolnivalókat és a teendőket. Így könnyebb lesz elvégezni a priorizálást. Mi az, amit még ezekben a napokban el kell intézni, és mi az, ami ráér a jövő héten is? Kisgyerekeknél színes ceruzákat, filctollakat is be lehet vetni a feladat során, sőt rajzolhatnak is a lista mellé. Kapcsoljunk minél több pozitív érzést az iskola elkezdéséhez, s úgy általában a tanuláshoz és az iskolai kötelezettségekhez.

Nincs stresszmentes élet

Éppen így stresszmentes iskolakezdés sem létezik. A stresszel egy feladatunk van, akár szülők vagyunk, akár nem, hogy megtanuljuk kezelni.

Mit jelent ez? Mindenki máshogyan stresszel, más látható és kevésbé látható jelekkel üzen a környezetének arról, hogy feszült. Ezért kiemelten fontos, hogy mindannyian felismerjük a saját stresszes állapotunk jellemzőit, de nem akkor, amikor már benne vagyunk, hanem még jóval előtte. Így tudunk tenni az ellen, hogy egy adott nehézséghez (vagy amit annak élünk meg) ne csatoljunk több negatív, destruktív érzést, mint amennyi amúgy is benne van. Törekedjünk az egyensúlyra, mert a szélsőséges érzelmi megéléseink terhelik az amúgy is nehézkes helyzetet, és a stressz tovább eltarthat, mint amennyi időt ténylegesen szánnunk kellene rá.

A lelki, érzelmi kibillenéseinket nagyon jól tudjuk szabályozni, ha kizökkentjük magunkat, lehetőleg azelőtt, hogy belemennénk bármilyen nehéz állapotba. A kizökkentésnek több módszere is van: tudatos légzés, meditáció, séta, sport, zenehallgatás vagy bármilyen kreatív tevékenység. Mindig kérhetünk időt a környezetünktől arra, hogy visszataláljunk a középpontunkba. Meg fogják érteni, sokkal inkább, mint azt, ha váratlanul üvöltözni vagy csapkodni kezdünk, mert elértük a végső tűréshatárunkat.

A megfelelő kommunikációnak kiemelt szerep jut. Mondjuk ki, amit érzünk, úgy, ahogy van, neheztelés és hibáztatás nélkül, és figyeljünk arra, hogy ne csak gondolatokat, hanem érzéseket is közöljünk. Hiszen minden változás érzésből indul el.