A spiritualitás abban az esetben tud térben-időben értékes támogatást adni, amennyiben folyamatosan összeköt a valósággal. Ha valamilyen élethelyzetben, életciklusban vagy akár egy kommunikációban arra használod a spirituális gondolkodásod, hogy általa egy számodra feldolgozhatatlan fájdalom elől elmenekülj a valóságból, akkor a szándékod, amivel ezt létrehoztad nemcsak ellened fog fordulni, de a probléma nagyobb méretűre dagad, annál, mint amekkora korábban volt.

Egyrészt azért, mert nem tiszta a szándék, másrészt azért, mert a valóság illúziójában élni csakis hamis önképpel lehet. A valódi spirituális úton a lélek azért választ egy testet, ezen belül családot, kultúrát, nyelvet, hogy tapasztaljon, tanuljon és fejlődjön. A lélek kizárólag a fizikai test által lesz képes megtapasztalni mindazt, ami a fejlődéséhez és a transzformációjához szükséges. Mindez pedig fájdalommal, szenvedéssel, bánattal is járhat.

A derű, az egységélmény, a béke és a harmónia mellett életünk szerves része a szorongás, a hiány, a bánat és a harag is. Fontos, hogy képesek legyünk ezeket mind a maguk teljességében megtapasztalni, átélni, majd átmenni rajtuk, tovább haladni, nem megkerülni azokat. Mindezt pedig anélkül, hogy magunk után vonszolnánk súlyos teherként a múltban elfojtott, letagadott, leválasztott lélekrészeinket és a hozzájuk kapcsolódó valamennyi érzést. Ez egyben a legnehezebb lélekfeladat, rövidebb vagy hosszabb földi életünk során.

A valódi spiritualitás kölcsönös és tiszta kapcsolódást feltételez a valósággal. Amikor ehelyett az irány helyett a valóság illúzióját éljük, akkor szabad utat kaphatnak irányunkba a különböző álspirituális vezérelvek, álmesterek és álguruk, akik sohasem lesznek képesek valódi fejlesztő, gyógyító támogatásra. A spiritualitás, amely a színtiszta valóság esszenciájában születik, érik, fejlődik és változik egyéni és nagyon személyes utak mentén jön létre. Semmiképpen sem általános érvényű, mindenkire egyformán érvényes és semmiképp sem tömeges méretű.

A lélek mindig elsüllyed abban a hazugságban, amit a valóság illúziójában saját magának legyártott. Mindegy, mi az ok: önvédelem, félelem, megszokás vagy akár transzgenerációs minta, a végeredmény ugyanaz lesz: körbejárás egy olyan labirintusban, ahol nincs haladás, fejlődés, változás csak ezeknek a látszata. Olyan ez kicsit, mint egy filmes trükk, amelynek során az ember vagy a tárgy mozgását a háttér mozgatásával érik el, de valójában, amit mozgónak látunk, az mozdulatlan.

Egy egész életet le lehet úgy élni, hogy benne az általános állapotod inaktív, passzív, reaktív és csodaváró. Mindent a külső körülményekben bekövetkezett változás irányít az életedben és te csak ezekre reagálsz, ha reagálsz, mert sok esetben csak passzívitásban eltöltött várakozás van, ahol mindig vársz egy lehetőségre, hogy majd egyszer történik valami, amire majd reagálsz valamit és ez majd elindít valamit.

Mi történik ilyenkor? Kihegyezed a figyelmed egy jövőben bekövetkező megváltó csodára, ami megment téged a korábban elszenvedett lelki és szívbéli fájdalmaktól. Mindenki azt gondolja, hogy megúszhatja a szembenézést önmagával, a tetteivel, az elszámolást, a megbánást, a megbocsátást vagy az igazság kimondását. Mert az idő majd úgyis jótékonyan befed minden fájdalmat és úgyis semmissé teszi a bűnöket, amit magunk és mások ellen elkövettünk. Az idő tettek nélkül egyetlen lelki sebet sem gyógyít be.

A spirituális ember a valóságban él. A mindennapiban. A hétköznapiban, ahol az életrendjét működtető rutinok segítik őt abban, hogy lelkileg, testileg, szellemileg és energetikailag is egyensúlyban tudjon maradni. Támogatják abban, hogy személyisége, énképe, tudata egészségesen fejlődjön, működjön és képes legyen rugalmas változásokra. Minden út zsákutca, ami eltérít attól, hogy átéld, megéld, megtapasztald a valóságot, úgy, ahogyan van, benne minden alacsony és magas rezgéssel, érzéssel együtt. A mellékvágányokon hosszan időzni életveszély és visszafordíthatatlan következményekkel jár.

A spirituális ember naponta törekszik a tudatosságra, hogy megértse, megcselekedje, egyensúlyba hozza, működőképessé tegye a saját folyamatait, érzéseit, gondolatait és tetteit. Racionális gondolkodása tudatosan a valóságban tartja, de segíti abban is, hogy egyensúlyban maradjon. Gondolkodása, értékrendje, nézőpontjai nemcsak ebben különböznek egy nem spirituális gondolkodású emberétől, hanem és ez az elsődleges megkülönböztető jel, hogy képes, tud és el is rugaszkodik attól, ami az anyag szintjén korlátozza őt. Látóköre sokszínű, széles, nem korlátozzák az anyagi világ keretei. Nem irányítja, nem befolyásolja se hatalom, se pénz. Életében magasabb rendű értékeket követ, mint a siker, a rang vagy a pozíció elérése. Törekszik az egyediségre, nem halad a tömeggel. Gondolkodása önálló, egyedi és félelmei ellenére is megteszi, amit az intuíciói jeleznek.

Nem találja unalmasnak a valóságot, nem felette, alatta, benne él. Együtt lélegzik a tudatossággal a szívén keresztül.