Az elmúlás vesztesége mindig fájdalmas, súlyos érzelmi hiányállapot és ha a halált nem tekintjük az élet részének, ha leválasztjuk, elidegenítjük az élet egészétől megnehezítjük, olykor lehetetlenné is tesszük a gyász feldolgozását.

Őseink tudták, hogy halál nélkül nincs születés se újjászületés.

Nem kell sokat visszamennünk az időben, talán 2-3 generációt és láthatjuk, hogy nagyszüleink milyen más viszonyban voltak az élettel és így a halálra, az elmúlásra is máshogyan gondoltak. A születés és a halál ugyanannak, ha úgy tetszik Sorskörnek a két különböző állomása, nem léteznek egymás nélkül. Ezért sem szerencsés a halált, pusztán az érzelmi veszteség okozta fájdalmak elkerülése miatt leválasztani az életről és felruházni indokolatlan szélsőségesen destruktív érzésekkel.

Elődjeink tisztelték az életet, így a halált is úgy kezelték, ahogyan az van, azaz se többet, se kevesebbet nem gondoltak róla, nem misztifikálták és ha féltek is tőle akkor sem úgy tekintettek rá, mint az élettől teljesen különálló valamire, ami a sötét oldalt képviseli és jelenléte bekoszolhatja az életet. Megadták a gyász módját, idejét, elsiratták a szeretteiket, rokonokat, barátokat, az anyák a gyermekeiket, akiket, csecsemő vagy kisgyerekkorban veszítettek el. Amikor pedig a gyászidő letelt, visszatértek az élethez. Áthelyezték a fókuszt az elmúlásról a születésre, a haladásra, a fejlődésre. Az életrendjük vitathatatlanul más volt, mint a mostani generációnak, de úgy is mondhatnám, volt életrendjük, amihez igazítani tudták a hétköznapjaikat, az ünnepnapokat, az évszakok és az élet változásait, így a halált is.

A halál átmentileg megváltoztatja az élet tempóját, a lélek ritmusát és ez rendben van.

Mindenkit megállít mind lelkileg, érzelmileg, mind fizikailag. Mindenben ott van a sötét és a világos oldal is, a jó és a rossz, a fejlődés és a megtorpanás, a bánat és az öröm mindig jelen van. Nem szabadna az ellentétpárokat külön kezelni.

Az élet paradoxon, semmi nem állandó.

A dolgok univerzális magyarázata sosem életellenes és mindig igazságos, csak mi emberek gondoljuk azt, különösen, amikor veszteség ér bennünket, hogy az élet igazságtalanul bánik velünk. Ilyenkor annyi történik, hogy nem látjuk a nagyobb összefüggéseket és azt, hogy emberléptékű, emberöltőnyi gondolkodásunk határai végesek. Mindent azonnal szeretnénk megérteni, nem hagyunk időt magunknak semmire. Életre, halálra se. Hibásnak gondoljuk magunkat ott, ahol nem mi vétkeztünk és nem vállalunk semmi felelősséget ott, ahol mi hibáztuk el. Az életrendünk zavaros, így a halálfélelmünk egyre nagyobb. A tudomány és a technika soha nem látott fejlődésnek indult, minden egy gombnyomásra azonnal elérhető, megvehető, letölthető. Részesei vagyunk a mátrixnak, de a saját életünknek egyre inkább nem. Bűnbakokat keresünk, ha valami nagyon fáj, kifelé tekintünk, ítélkezünk, elítélünk, megkülönböztetünk de még mindig kevesen indulnak el azon a belső utazáson, amely egyszerre összeköt Éggel és Földdel. Nem látjuk a hidakat, amely összeköti a két világot: a láthatatlant, ami a szív teréből érzékelhető, a láthatóval, ami empirikusan, tudományosan bizonyítható.

A felnőtté válás első lépései, hogy elfogadom és együtt áradok azzal, ami van.

Ez az áradás nem azt jelenti, hogy hagyom magam sodortatni más emberek érzelmei és a külső körülmények által. Épp ellenkezőleg, megtartom magam a tudatos létezésben, felelősséget vállalok mindenért, amit teszek vagy épp nem teszek meg és ha bele is megyek szélsőséges érzelmi helyzetekbe képes vagyok kiemelni magam ezekből. Mert áradni csakis úgy lehet, hogy egyensúlyban vagyok, különben elnyel és magába szippant az ár.

Amilyen a halálhoz való viszonyom, olyan kapcsolatban vagyok az élettel is.

Az önismerti fejlődés egyik kulcskérdése ez: alkalmi viszonyom van az élettel és ezen belül az életemmel vagy tartós, őszinte és mély kapcsolatban vagyok vele. Amennyiben könnyed, szeretői viszonyt tartok fent az élettel, hagyni fogom, hogy minden fontos kérdésben mások döntsenek helyettem. Mindig arra várok, hogy „valami majd csak történni fog” és akkor majd én arra reagálok, de magamtól nem mozdulok előre. Ebben a helyzetben sem a helyes önszeretet, önképviselet, önértékelés nem tud megvalósulni, ellenben a félelem, a szorongás, az inaktív csodavárás és mások hibáztatása óriási méretűre duzzad. Ebben a kapcsolódásban nincs egyensúly, nincs kölcsönösség és nemhogy önmagunkat, de sem az életet, sem a halált, sem a veszteségeket nem tudjuk a helyükön kezelni és idővel minden értelmét veszti.

Bármennyire paradoxon, de a halál, az elmúlás érzelmi vesztesége is az életet támogatja.

Amikor megértjük és el is fogadjuk, hogy minden valami nagyobb egésznek a része, tisztul és szélesedik az egyéni látásmódunk horizontja. Ettől megváltoznak az érzelmeink, megváltozik a gondolkodásunk és ez hatással van a tetteinkre is. Minél mélyebb a kapcsolatunk az élettel, annál inkább látjuk, hogy az élet és a halál ugyanarról a tőről fakad és ez rendben van. Ekkor elkezd lassan megszűnni a tagadás, a védekezés és az ellenállás.

Amikor az élet alapvető értékei félrecsúsznak, fejlődés helyett az elmúlás vesztesége kerül fókuszba és bármiről is legyen szó, az a valami elkezd stagnálni, majd hervadni. Mert az élet éltető energia, szeretet, együttérzés, megbocsájtás, derű, kölcsönös odaadás és érintés lélektől lélekig. Az elmúlás, a halál, a veszteség, ami szintén ennek az éltető energiának a szerves része, erre is figyelmeztet, hogy minden változik, minden véget ér és elmúlik, majd kezdődik ugyanez elölről. Más formában, más szereplőkkel, más helyszínen. A gond mindig ott kezdődik, amikor ezt az áradást megállítjuk, gátat vetünk és a múlt fájdalmát, veszteségeit élőként, létezőként a jelenünkben tartjuk.

Amikor egy szerettünk meghal az életünk hirtelen lelassul, nemcsak lelkileg, de fizikailag is erőtlenek leszünk. A halál közelsége a legerősebb és legfájdalmasabb változás, ami bennünket érhet, mert visszafordíthatatlan és végérvényes. A halál mindenkire hatással van és tiszta tükröt mutat mindenről, amiben épp vagyunk. Minden esetben figyelmeztet, tanít, elgondolkodtat. Rendező, módosító, fejlesztő és szervező szerepe van, nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A gyász fázisainak kiemelt szerepe van az új rutinok kialakításában és az élethez való visszatérésben.

Nemcsak az életnek a hálálnak és a halál feldolgozásának is vannak alapvető törvényei. Nem ajánlatos megkerülni a feldolgozás 5 fázisát (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), végig kell menni ezen az úton, ellenkező esetben a negatív, fájdalmas érzéseink fogságában maradunk. Amikor veszteség ér minket természetes, hogy beindul az önvédelmi reakciónk, hiszen időbe telik amíg hozzáigazítjuk az érzéseinket és a gondolkodásunkat a megváltozott valósághoz. A gyászfolyamat jellemzően akkor akad el, amikor ellenállásban vagyunk és nem akarunk részt venni az új valóságban, abban, aminek az elveszített személy már nem lehet része. Ragaszkodunk a korábbi szokásainkhoz és érzéseinkhez és ez a tagadás olyan erős lehet, amelyben akar hosszú évekre is benne rekedhetünk. A gyász fázisainak kiemelt szerepe van az új rutinok kialakításában és az élethez való visszatérésben. A gyász egy olyan elengedési folyamat, amelyben lassan, lépésről lépésre fókuszáthelyezés történik. Semmiképp nem érzelmi kukázást, sokkal inkább az érzések, gondolatok és a cselekvések, kiemelten a korábbi rutinok áthangolását jelenti. Elköteleződést az élet mellett, amelyben a hiányok és veszteségek helyett a fejlődésnek, a változásnak, a haladásnak és az újnak adunk energiát és figyelmet.