A mostoha elnevezést, azt hiszem már csak a mesékben használják és ott is kizárólag azokra a nőkre, akik kegyetlenek és irigyek. Mindig kell a történetbe egy negatív szereplő. Akinek semmi más feladat nincs, csak az ármánykodás. A mesék karaktereinek személyisége sosincs kidolgozva. A szereplők mindig egyfélék. Vagy szerények vagy nagyravágyók. Vagy gazdagok vagy szegények. Vagy kegyetlenek vagy önfeláldozók. Sosem tudjuk meg, hogy az irigy boszorka mindig rossz volt-e és mérges vagy volt olyan idő amikor kedves és megértő személyiség volt. A mesék ilyenek. A mostohák mindig negatív szereplők. A valóság azonban ennél sokszínűbb és árnyaltabb. Ettől függetlenül, sok mozaik család éli úgy a mindennapjait, hogy a mostoha idegen marad.

A kapcsolat, ami akár szövetség is lehetne

Mindegy, hogy egy új házasság révén a nő vagy a férfi vagy esetleg mindkettő egyszerre kerül a mostoha szerepébe, egyiküknek sincs könnyű dolga. A legnagyobb tévedés, amit elkövethetnek az, hogy azonnali kapcsolódást várnak el a gyerektől vagy gyerekektől és nem hagynak nekik időt arra, hogy megszokják az új helyzetet. Hiszen nincs két teljesen egyforma családi szokás, hit-és hagyományrendszer. Hasonló lehet, de ugyanolyan nem. A gyerekeknek tehát nemcsak az új pótszülőt kell elfogadni, hanem a megváltozott életstílust is, amit az új ember a személyiségével, szokásaival a családba hoz. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy aki szülőként (is)rosszul kommunikálja a vágyait, igényeit és nem alázattal közelít mások intimitásához, bejáratott életéhez, az idővel elbukik és idegenné válik a gyerekek számára.  A másik súlyos hiba, ha egy mostoha az igazi szülő szerepét akarja át esetleg elvenni.

A mostoha-gyerek kapcsolat felépítéséhez időre, valós figyelemre, türelemre, szeretetre és őszinte kommunikációra van szükség. Mert ez a fajta kapcsolat lehet szeretetteljes szövetség is, sehol nincs előre megírva, hogy ellenséget kell látni az új nőben, férfiban.

A kommunikáció, mint támogató erő

A kommunikációban nemcsak az a fontos, hogy kimondjuk, amit érzünk, gondolunk és azt is, amit szeretnénk. Sokszor lényegesebb, hogy hogyan adjuk elő a mondandónkat. Ha a stílus nem megfelelő, bántalmazó, ítélkező vagy számonkérő, a tartalom nem jut el ahhoz, akinek szól, mert a figyelme, a számára nem befogadható stílusnál elakad. A gyerekek pedig még érzékenyebbek erre, mint a felnőttek. Az őszinteség családon belül is fontos lenne, mert a bizalmi teret nem lehet létrehozni hazudozásban. Sokan úgy vélik, hogy az elhallgatás nem okozhat bajt. Kíméletesebb a hazugságnál igaz, de amit nem mondunk ki félelemből, szégyenből, bármiből, az tovább „dolgozik” bennünk és tévutakra is elvihet. Átmenetileg lehet, hogy jó megoldásnak tűnik az elhallgatás, de ha rendszeressé válik vágyaink és igényeink némaságba fojtása az éppen olyan sebeket okoz és nemcsak a másik félben, mint a hazugság. Az elhallgatás mindig egy kétélű fegyver.

Az elfojtások kivétel nélkül valahol, valamikor szó szerint kitörnek és akkor porig rombolják az addig építgetett bizalmat. Ami minden kapcsolat alapja. A folyamatos konfliktuskerülés frusztrációt okoz, amely azután egyszer, valami banális hétköznapi problémánál súlyt le és okoz olyan parázs vitát, amely elkerülhető lehetett volna.

Máshogyan kell beszélgetni egy gyerekkel?

A kommunikációban a gyermek életkorát természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanazt a témát máshogyan szükséges megbeszélni egy 4 évessel, mint egy kamasszal. Máshogy egy fiúval és máshogy egy lánnyal. Néha még a vérszerinti szülőknek is gondot jelent, hogyan indítsanak el jól egy beszélgetést, hogy a gyerek valóban figyeljen és érezze a szeretetet. A mostohák dolga ebben az esetben nehezebbé válhat, de lehet könnyebb is, mert előfordulhat, a kapcsolat jellegéből adódóan, hogy a gyerek jobban megnyílik a számára „idegennek”, mint a saját vérszerinti szülőjének. Ennek előfeltétele persze egy gondosan és türelemmel felépített bizalmi kapcsolat.

A gyerekekkel való kommunikációban is alapfeltétel lenne az asszertívitás. Az a fajta párbeszéd, amelyben ítélkezés, bírálás és agresszió nélkül osztjuk meg velük a bennünk lévő érzéseket. Mert a kommunikáció célja nem a másik megalázása, lekicsinylése, egyszóval verbális bántalmazása. Coach hivatásom egyik legfontosabb feladatának tartom felhívni a figyelmet egy másikfajta kommunikációra is, amit én úgy neveztem el.

Az egyértelmű dolgok kommunikációja

Mit is jelent ez? Elsősorban azt, hogy soha ne gondolkodjunk közhelyekben, panelekben. Ne fix nézőpontokból közelítsünk egy adott témához, és semmiképp se próbáljuk kitalálni a saját negatív érzéseink által vezérelve, hogy a másik mit gondolhat. Mert nem tudhatjuk. Amit tudunk, nem tudás, csupán megérzés, amit a haragunk, sértettségünk manipulálhat. Senki sem tudhatja pontosan mi az, amit a másik érez, egészen addig, ameddig a másik őszintén és elfojtásoktól mentesen nem beszél róla.

Az egyértelmű dolgok kommunikálása ott kezdődik, hogy kimondom, megkérdezem azt is, amiről feltételezem, hogy a másik azt úgyis tudja. Miért? Mert neki azt (már) tudnia kell!

Mennyi konokság, elvárás és agresszió van ebben az egyetlen mondatban! Tudnia kell! Kegyetlenek vagyunk és közben észre sem vesszük, mit teszünk. Tökéletes tudást várunk el. Tökéletes megértést, tökéletes reakciót. Tökéletes konszenzust. Közben mi magunk sem vagyunk, és nem is lehetünk tökéletesek. Egy gyermek, aki még fejlődik, változik, formálódik és ráadásul mostoha szülőségünk által is teszi/tenné mindezt, nem baj, ha még nem kész. Ha még zöld és éretlen.

Az egyértelmű dolgok kommunikációját alázat nélkül nem fogjuk tudni működtetni. Mást sem de az egy következő cikk témája. Ha a szülői szerepet összetévesztjük akár mostohaként is, felsőbbrendűséggel, kiváltsággal, uralkodással örökre idegenek maradunk a számukra. Idővel a párunk számára is. Mert ahogy az egyik helyzetben viselkedik valaki, úgy viselkedik a másik helyzetben is, csak a szereplők változnak. Az indokolatlan keménység nem erő, sokkal inkább a bizonytalanság és a mentális gyengeség jele. Az alázat gyakorlásában a megfelelő önismeret sokat segíthet.

Emlékezz arra, hogy te is voltál gyerek!

Sokan elfelejtik, hogyan gondolkodtak, mit éreztek gyerekként. Milyen vágyaik voltak, mit és miért tettek úgy, ahogyan tettek. Mit szerettek, mit utáltak, mi adott számukra feltétel nélküli bizalmat. Mikor és miért sírtak és mire vágyakoztak igazán. A legtöbb ember felnő és eközben elveszti a kapcsolatot önmagával. A benne lévő gyermekkel, aki mindentudó, intuitív, csodás. Gyakran nevető, boldogságra, derűre hajlamos, kíváncsi, megbocsájtó, könnyen, gyorsan és jól épít kapcsolatokat. Rugalmas és bátor. Ha elveszítjük ezt a tudásunkat, és elnyomjuk a bennünk élő gyermeket sosem fogunk tudni a gyermekeinkhez sem jól kapcsolódni. Bizalmat, hitet, erőt, támogatást felépíteni együtt velük, értük. És mindegy, hogy mostohák, nevelő szülök vagy vér szerinti szülők vagyunk-e. Elbukunk, ha nem akarunk emlékezni a gyermekre, aki még most is odabent, a lelkünkben, szívünkben mosolyog és arra vár, hogy segíthesse és gyógyíthassa felnőtt életünket.