Az önáltató hazugságok egyik típusa, amikor szakítás után azonnal elkezdjük leértékelni a párunk. Ennek oka, nem túl bonyolult. Amíg nem vagyunk tudatosak, így működünk. Ami már nem értékes a számunkra, azt könnyebben el tudjuk engedni és felelősséget sem kell vállalnunk mindazért, aminek ugyanúgy aktív részesei voltunk. A cél ugyanaz, mint mindig, amikor a félelmeink irányítanak. Csökkenteni szeretnénk a szenvedésünket. Nem akarjuk érezni a fájdalmat. 

A végeredmény szempontjából mindegy, hogy tudatosan vagy tudattalan kezdjük el leszólni, kritizálni, becsmérelni a másikat. Ilyenkor a harag, a düh vagy a szégyen is irányíthat. Azt érezzük, a szakítás miatt értéktelenek vagyunk, ezért a másikat is azzá tesszük. Amikor az önismeret és a tudatosság gyenge lábakon áll az Ego kibillen és nem tölti be azokat a hasznos funkcióit és feladatát, amire hivatott. Elkezd irányítani minket a legnagyobb félelmünk által. Ahhoz, hogy változtatni tudjunk, látnunk kell, hogy valójában mi az, ami mozgat minket? Mert a sértettség az egyik legrosszabb tanácsadó.  Ahol a legtöbb az indulat, ott van a legtöbb feladat, ott kell mélyre ásni. Az elfojtott haraggal magunknak ártunk a legtöbbet. 

A párunk egyszer a legszerethetőbb és legértékesebb kincs volt a számunkra és azzal, hogy szakítottatok, az ő értékei nem változtak. Az egyetlen, ami változott, azok a érzéseink. Vagy azért, mert sosem voltak igazán mélyek. Vagy azért, mert fájdalmas tükröt tartott nekünk, vagy megláttuk benne a változás képtelenségét, hogy soha nem lesz olyan, mint amit mutatott vagy amit beleláttunk. Más, mint akinek hittük.

Nem a mi feladatunk, hogy a hazugságai felett ítélkezzünk. Nem az ő hibája, hogy nem volt rá képes, hogy beváltsa a hozzá fűzött reményeinket. És nem is a mi hibánk! Ne a “Ki volt a hibás?” nézőpontjából keressük a válaszokat, mert így csak újabb sebeket ejtünk magunkon. Az ok, amiért sokáig mindig csak egy adott energiát vonzunk, a saját életünkben keresendő. Mindenki csak olyan tud lenni, azt tudja megtapasztalni, amennyire megvalósult. 

A megtorlás bármilyen formája mindig a legrosszabb választás. Valójában ilyenkor min és kin szeretnénk revansot venni? Egy emberen, akibe beleálmodtuk mindazt, amivel sosem rendelkezett, esetleg álarcot viselt, hogy másnak mutassa magát vagy magunkon, aki ezt az illúziót legyártotta? 

Egyszer minden érzés, gondolat és cselekvés körbeér és minden, amit adtunk visszatalál hozzánk. A bosszú nem teszi jobbá az életünket, de elmélyít és rögzít mindent, amelynek gyökere, a “Nem vagy elég jó” gyötrő fájdalma. 

Cselekedjünk annak megfelelően, ahogyan érzünk és amit gondolunk és megszűnik a belső vívódás, ami kettéhasította a tudatunk és megteremtette az érzelmi disszonanciát.

A XXI. század embere egyetlen módon találhat egyensúlyt, boldogságot, derűt és számára megfelelő társat, ha elindul az önismeret útján. Miközben nemcsak magához, hanem a természethez is folyamatosan kapcsolódik. Egyetlen út van, ami támogatja a változást, az egyensúlyt, a harmóniát és az mindig befelé vezet! 

Hasonló cikkek:

A szívünknek Karácsony kell! Mire jó, ha cipeled a haragot? Itt a nő, aki anya, szerető, kéjnő és barát is egyben-avagy 45 éves lettem! Temető helyett emlékek erdeje Aki önmagából tart esernyőt a lelke fölé…