Nem mutatom az arcom és szeretnék szótlan maradni. A láthatatlan szemem is eltakarom előled.

Szeretném a fájdalomnak a legapróbb kavics-morzsáit is végre felköhögni. Mind.

De veled álmodtam ma is.

Újra és újra megtörténik, hogy belépsz oda, ahol sose jártál, mégis otthonosan mozogsz és látom, hogy elárulsz újra. De nem téged ismerlek fel. Valaki más járkál bennem, akit én választottam de még nem tudom, miért. Őt ismerem fel és az érzést, amit a közelében érzek.

Ma már tudom, minden belőlem indult, nem a tiéd volt az érzelem. Nincs közös ügyünk és én nem hozzád tartozom. Csak egy örökölt hithez, ami fáj de ismerem és megtanultam, hogyan kezeljen.

Az eredendő szeretetet hiányával éltem, ezért fogadtalak be, újra és újra. Minden ígéreted hazugság volt és én ezt tudtam, mégis mentem veled.

Tudatom mélyén zokogsz, indokolatlan a nevetésed, átkod, mégis hívsz. Hiába!

Magadra maradtál és senki sem látja, hogy magányosabb vagy, mint eddig bármikor. Belefáradtál, hogy eljátssz valakit, aki nem te vagy.

Ma már tudom, hogy nem tudlak megmenteni, ezért elvágtam a lüktető zsinórt. Tudom, hogy megérezted, mikor. Nekem is fájt. Visszahívtam minden lélekrészem és visszaadtam a tiédet.

Egy napon véget ért a fuldoklásom a rám vetített állandó szorongásod, kishitűséged miatt. Érzek most is mindent, de már nem rád figyelek. Elhalványultál bennem. Fontos lettem magamnak. Nélküled!

Elszórom valamennyi közös betűnket és megkérem őket, fűzzék össze újra egymás lábait. Írjanak neked egy új és szép mesét, ami a tiéd és utadra tesz.

Amit megélsz és megértesz. Olyan történetet, amiben már nem menekülsz önmagad elől!

Megbocsájtom a döntésem, amelyben a valódi szerelem helyett az illúziót és a hazugságaidat választottam. Újra és újra.

Már nem várlak egy újabb váratlan leszületésben, egy új tapasztalásban, egy őszinte és valódi közös pillanatban. Nem lesz több ismerős, első találkozás!

Elvágtam minden szálat. Felszabadítottam magamat és ezáltal téged.

Fotó: Kovács Álmos