Csigaház
Csigavonalak mentén
Egyik kedvenc gondolatom Edward Albee amerikai drámaírótól ma újra eszembe jutott....
"Az embernek néha nagyon nagy kerülőt kell tennie, hogy aztán a helyes úton, a lehető legrövidebben jusson el a célhoz."
Mostani tudásommal már azt gondolom, nem néha, hanem elég gyakran, sőt szinte minden jelentős, sorsfordító változást kerülő spirálok előznek meg. Sok-sok kis csigavonal egymás után, amíg végül kicsigázunk arra az útra, a végsőre. És ezt sosem lehet könnyen megúszni. Személyes életfeladatunkért nagyon keményen meg kell küzdenünk. Amikor azt mondom, keményen, véletlenül sem arra gondolok, hogy erőből és harcosan, bezárkózva, gőgösen, rátartian, ego-büszkén és hülye felsőbbrendűséggel.
A személyes utadat megtalálni csakis tökéletes önismerettel, emberi tartással, valódi nyitottsággal, előítéletektől mentesen, az új, a más be- és elfogadásával lehet. Szelíden és kedvesen. Megértéssel önmagad felé; kis játszmáid, tévútjaid megbocsájtásával és elengedésével. Mert csak az tud megbocsájtani másoknak, aki önmagának is tud. Mivel minden belőlünk indul ki, ezért amíg magunkkal nem kötünk békét és nem engedjük meg, hogy erős hittel vigyük az életünk, addig csak a felszínen pancsikolunk. De nem úgy, mint egy kisgyerek. Mert ők önfeledtek és vidámak és a rosszkedvüket gyorsan felejtik; a jelenben élnek. Mi felnőttek gyakran a saját szennyesünkben fürdőzünk, pedig tisztára is moshatnánk elménket, ha végre átalakítanánk a bennünk lévő fel-felbuggyanó rossz energiákat a szeretet és a megértés energiájává. Valahogy mindig a másiktól várjuk, hogy ezt megtegye velünk. Pedig ez a mi dolgunk, a mi testünk, a mi lelkünk, a mi szívünk, a mi elménk. Miért szeretnénk a megoldást másra bízni?
Sokszor elmondtam már de most újra leírom. Ahogy én viselkedem, az engem minősít, sohasem a másikat, akinek adom. Vagyis ostobaság az a gondolat, hogy „neki nem adok többet, mert nem érdemli meg”. Ki vagyok én, hogy eldöntsem, megérdemli-e vagy sem? Gyarló ember vagyok, mint ő, hibákkal és erényekkel, mint ő, és ha előrébb tartok, mint ő, nem büntetnem kell, hanem emelnem őt és majd a másik eldönti, hogy mit kezd azzal, amit tőlem kap. Ha nem tudod ezt megtenni, inkább kerüld el azt a lelket de ne bántsd meg. Tudom, hogy nehéz egy sértett helyzetben emberként viselkedni és nem visszavágni és odacsapni. Viszont azt gondolom ez ám a csodálatos, emberhez méltó feladat, amiben fejlődni lehet, kell és érdemes. Minden más megoldás, mint például a bosszúállás, kisstílű. Az életet minden területen csak nagyvonalúan érdemes élni. Szándékosan bántani egy másik embert nem nagyvonalú lélekre vall. Magamat mások elé helyezni, lenézni, leszólni, ítéletet mondani másokra szintén nem az. Amíg ebben élsz, csak körbe-körbe a számodra rossz csigavonalak mentén haladsz, és csak látszólag jutsz előrébb. Ha igaz módon, hittel mész abban a spirálban, előrébb juthatsz benne, ha nem, újra és újra visszaránt. Mert abban az egyben biztos lehetsz, akár a halálban, ha nem fejlődsz, a spirál mindig visszaránt. Fejlődés nélkül nem lehet rálelni sem a saját utadra sem az igazi párodra. Fejlődés nélkül nem az vagy, aki valójában lehetnél. Az életet mindig felfelé kell élni. Hamvas Béla ezt írta a Silentiumban.
„Átvalósulni. Ezt pedig csak fölfelé lehet. Más út nincs. Az élet arra való, hogy nagy dolgoknak feláldozzák. Egyébként semmi értelme.”
A legnagyobb dolog pedig ez: önmagunk alázatos, nagyvonalú és türelmes megismerése. Legjobb, legigazibb, legnagyszerűbb részünk felfedezése. Az áldozat pedig nem más, mint elengedése a bennünk lévő rossz minőségeknek. Minden más csak ezután jöhet...
