A festő ecsettel, a fotós fényképezőgéppel, a táncos a testével, én a gondolataimmal fejezem ki azt, amit érzek. Mindannyian a magunk módján adunk valamit a gyermekeinknek, a családnak, a szerelmünknek, a világnak. Az én emlékem ez: írok. Ki tudja, mióta, mert írni fejben is lehet. Sőt, fejben kell előbb. Minden az elmében születik és ott is szűnik meg, ha hagyjuk elenyészni. Mert csak az él, amit táplálunk. Csak az válik áldássá bennünk, amin nap, mint nap dolgozunk.

A városi ember mosolyában villamos zakatol, a vidék emberének a szelleme együtt úszik a halakkal és együtt lélegzik a szarvasbikával. A halászok mosolyában az örök hajnali béke ereje lobog.

Hálót dobunk a vízre mi is. Minden reggel, és este megnézzük, akadt-e fent valami a hálón, ami számunkra értékes. Ha pedig elszakadt a hálónk és elveszítünk belőle valamit, zokogva nézünk utána, nézzük mozdulatlan, ahogyan elviszi a víz. Majd veszünk a boltba másikat. Ezek vagyunk mi, dudazajos emberek.

A jó halász tudja, hogy, amit egyszer visszadobott a vízbe vagy elengedett egy rossz háló miatt, az soha többé nem úszik felé. Ezért figyel az időre, és a szerényebb fogást sem becsüli le, mert jól tudja, hogy a hajnal minden nap eljön, de nem mindennap hoz áldást.

Fotó:Bilek Ferenc

fShare

Tweet