Összeírtam azt az 50 embert, aki értéket adott az életemhez. Miközben jegyzeteltem eszembe jutott egy gondolat arról, hogy mit is tekintek értéknek. Leginkább akkor, amikor elakadtam a felsorolásban, úgy a harminchatodik ember körül.

Ha egyszer eljön a nap, amikor 50 éves leszel és összeírod azt az 50 embert, aki számodra értéket adott, gondolj arra is, hogy azok adták neked a legnagyobb kincseket, akik fájdalmat okoztak.

Ha ők, ott és akkor ezt nem teszik meg, sose nyílik fel a szemem a saját és mások értékeire és sose tudtam volna fejlődni. Nélkülük ma nem az lennék, aki vagyok.

Hajnal 5 óra. Egy vezetett meditáció után írom ezeket a sorokat és egy újabb kiadós sírás után, amely most egészen más volt. Az érzés ahhoz volt hasonlatos, mintha egy hűs vízesés alatt állnék, miközben látom, ahogyan a nap a vízfüggönyön átragyog.

Ebben a sírásban nem volt fájdalom. Életem első olyan hirtelen rám szakadó zokogása volt, amely úgy tört fel belőlem, hogy az elmém teljesen üres volt. Nem gondoltam semmire. Nem vártam megoldást semmire. Nem vágytam semmire és nem is sajnáltam magam. Nem akartam tisztulást. A tisztulás akart engem. Készen álltam. Nagyon erős volt körülöttem a Fény, amelyben egy legalább 4 méter magas, elegáns és méltóságteljes Angyal lebegett. A magasságától és a szárnyaitól eltekintve olyan volt, mint bármelyikünk. Minden beborított a békessége.

Egyetlen gondolatot tett az üres elmémbe.

"Egyetlen szereplő sem volt hiába részese az életednek. Semmit sem hibáztál. Nem volt rossz döntésed.

Ennyi volt az üzenet és most, életemben először elhittem ezt. A hála érzése úgy érkezett, mint azelőtt még soha. Nagyon mélyről, nagyon lassan, különös csendben. Szinte minden lélegzetvétellel közelebb került hozzám. Akkor megjelent előttem mind az 50 ember és én megköszöntem nekik, hogy részesei voltak az életemnek. Átöleltem mindannyijukat és mosolyogtunk. Egyszerre öleltem mind az 50 embert! Hogyan lehetséges ez? Olyan méretűvé alakult az én kis támogató csapatom, hogy számomra könnyedén átölelhetővé válhasson. És azt hiszem, ezzel egy időben az én méretem is megváltozott.

5 óra 26 perc van, amikor befejezem ezt az írást.

Ma vagyok 50 éves.

Nem írok számadást, sem összegzést. Nincs szükségem ilyesmire. A lelkem jól érzi magát ebben a testben nőként, anyaként, barátként. És azt hiszem ebben a pillanatban a szívem azon része is megnyílt, amely az új szerelem felé visz.

Köszönöm az ÉLETET!

fShare

Tweet