Csináljuk, ha érzékeljük, ha nem. Ha bevalljuk, ha nem. De mégis mire jó-ez? Szerintem semmire, sőt kifejezetten káros, amennyiben annyira profik vagyunk már ebben, hogy igaznak hisszük, ami hamis és ezzel szó szerint elkábítjuk az elménk. Ebben az állapotban pedig kizárólag hozzánk hasonló révületben élő embereket fogunk vonzani szerelemben, barátságban, akik megerősítenek minket abban, hogy jól látjuk, amit látunk, igazunk van.

Miért csináljuk? Talán félünk, mert azt gondoljuk, hogy magyarázkodnunk kell azért, akik vagyunk, pedig sosem kell. Talán bizonyítani, megfelelni akarunk valakinek, akinek, mi sosem voltunk igazán fontosak. Talán nem vagyunk tudatosak és éberek a saját szarságainkra, és valljuk be a szívünkre sem. Ilyenkor egy út marad. Az önbecsapás labirintusa, amelyben bagatellizáljuk a problémát, hogy „csak ilyen meg olyan, nem jelent semmit” vagy érvényesítjük újra a rég lejárt bérletünk. Hogy az még jó, még van időnk vele utazni, pedig nincs. Talán szellemvasútra érvényes vagy már oda se.

Akiben nem támad fel az éberség a saját önáltató hazugságait illetően, az sosem lesz igazán derűs és elégedett az életével. Ő lesz az örök megalkuvó, az „így is jó lesz”, és a „majdnem az” élharcosa. Az önbecsapás ravasz dolog, mert aki benne van, úgy manipulálja saját magát is, hogy nem érzékeli, amit tesz. Nincs önreflexió, nincs fájdalom és valószínű empátia sincs. Így egyéni felelősségvállalás sem lesz. És akkor a keménység, a konokság és a kegyetlenség veszi át az uralmat.

Az ember, aki önáltatásban él, valójában bántalmaz. Saját magát és másokat is, miközben gyakran úgy érzékeli, hogy ő az áldozat.

Vigyázzunk a szokássá konzerválódott önáltatással, mert az egyik legnagyobb csapda, amiben úgy szakad ketté ketté a lélek, a szellem és a szív is, hogy ebből a tulajdonosa semmit sem érzékel.

fShare

Tweet