Mire jó, ha cipeljük magunkban a sértettséget és a haragot? Önmagunkat bántjuk vele, nem mást. Az ego persze szüntelenül és makacsul rombolni próbálja a bennünk lévő istenit, ha hagyjuk, és nem kímél se nőt, se férfit, néha még gyereket sem. Nincs az életünkben semmi olyan probléma, amelynek ne lenne megoldása. A gondolkodásunk és hozzáállásunk megteremtheti a szenvedést és a diszharmóniát, ugyanúgy, ahogyan a derűt és az örömöt is. Csak az tudja ezt, aki elindult az önfejlődés csodákkal tűzdelt gyönyörű, nehéz útján, és már ott tart, hogy képessé tette magát a változásra. Mindenki más háborog, hogy baromság, amit írok, mert vele mindig, és neki mindig, és az a rohadék, és megint ugyanaz és ugyanúgy. Plam-plam, plam-plamplaplam, és mondja és panaszkodik és kesereg, és önsajnál, és közben nem veszi észre ezzel a magatartással saját magának árt a legtöbbet. A másik lehet olyan, amilyen, a viselkedése kizárólag őt minősíti. A hozzáállásom meg engem.

Panaszkodhatok is naphosszat de érezhetem magam jól is. Ezért van az, hogy hasonló élethelyzetben lévő két ember közül az egyiket tönkreteszi az adott körülmény, a másik ember viszont kiegyensúlyozottan és derűsen él. Pedig egyik sem több, jobb vagy okosabb a másiknál, csupán a nehézségeikhez máshogyan állnak hozzá.

Fotó:Molnár Péter

fShare

Tweet