Prométheusz háza/ Az egyensúly létrejön mindig

Aznap nagyon szomorú voltam de tudtam, hogy várt rám, ezért elmentem hozzá. Kivételesen nem volt kedvem Prométheuszt meglátogatni de méltatlan lett volna a kapcsolatunkhoz, hogy tudtam, hogy vár és mégsem megyek. Nem akartam, hogy hiába várjon. Látta rajtam, hogy nagyon rossz állapotban vagyok. A szokásosnál tovább tartott a karjaiban de szükségem is volt az erejére, mert abban a pillanatban -szó szerint -ő tartott meg. Elzuhantam volna, mint egy darab fa. Mindig tudta, mit tegyen, mit mondjon. Prométheusz volt az egyetlen ember, aki sohasem hagyott cserben. Már oldani kezdte az ölelését, amikor elkezdtem zokogni.

-Nem érdemli meg, nem igaz, hogy megérdemli.....nem érdemli meg, érted? Hazugság volt ez az egész...-üvöltöttem és ökleimmel tehetetlenül ütöttem Prométheusz izmos mellkasát. Percek teltek el így, a testem önkívületben rázkódott és görcsösen kapaszkodtam a karjaiba. Hagyta, hogy sírjak. Mindig megengedte nekem, hogy teljes mélységben megéljem az érzéseimet, és a fájdalom és az öröm átmossa a lelkem. Sohasem szólt rám, nem mondta, hogy ne csináljak színházat az életemből. Mindig hagyta, hogy a magam módján szenvedjek, a magam módján örüljek.

Amikor nagy sokára megnyugodtam, leültetett a karosszékébe és betakart egy hófehér takaróval, mert az egész testem remegett. Tudta, hogy nem azért, mert fázom de azért betakart. Mindig gondoskodott rólam. Készített egy erős és füstös ízű teát, begyújtotta a kandallót és leült velem szemben.

-Az igaz szerelmet és szeretetet mindenki megérdemli de az energiádat, amivel feltöltöd őt, a lelkedet, amivel ápolod az övét, az erődet, amivel támogatod az erejét és a karjaidat, amivel öleled és segítesz kihúzni az ingoványból, azt nem. Azt ki kell érdemelni, mégpedig kölcsönösen. Senkinek ne engedd meg, hogy elszívja az energiádat, miközben ő nem tölt fel téged és nem izmosítja az erődet. Ez nem érdek, hanem az energetika legalapvetőbb törvénye. Mert az egyensúly létrejön mindig, de nem mindegy, hogyan.

A tea, amit készített jólesően felmelegítette a gyomrom és örültem minden mondatának. Nem tudom, mikor aludhattam el de még éreztem, ahogyan hosszú, csontos ujjait összekulcsolja az enyémmel. Így jött el a ködös hajnal...

 

Fotó:Molnár Péter