Prométheusz háza/ Égenjáró
Ősz volt. Pirosló, barnás és aranysárga ragyogásban úszott az erdő. Zizegett a lábunk alatt az avar, ahogy haladtunk visszafelé a házhoz. Már reggel óta úton voltunk mégsem éreztem erőtlennek magam. Prométheusz közelében sosem voltam fáradt. Erős energiákkal tudott feltölteni a közelsége és minden szava simogatta a lelkemet amikor beszélgettünk. Akkor is így volt ez, amikor keményen szembesített a gyengeségeimmel és figyelmeztetett, hogy alább adtam.
-Te angyal vagy, tudtad?- kérdezte váratlanul de közben nem állt meg, nem nézett hátra, csak ment előttem. Sajátos, megszállott lendületével, amit annyira szerettem.
-Dehogy vagyok az! -nevettem- Ha angyal lennék nem hibáznék sosem, nem fájna a lelkem és mindig képes lennék kedvességre. A szeretet legmagasabb szintjén oldanám meg a problémáimat, sőt, nem is lennének problémáim....
-Nem baj, ha nem tudod, hogy az vagy.....emberi mivoltodban már nem emlékezhetsz rá, így van ez jól- mondta, majd hátra nézett és kacsintott egyet- Gyere siessünk, mert itt hamar ránk esteledik és mindjárt nagy vihar lesz. Hirtelen annyi mindent szerettem volna még kérdezni tőle az angyaliságomról és arról, miért van az, hogy az egyik ember csak elvesz és ritkán ad. A másik meg mindig ad, akkor is, ha nem akar. Nem szerettem volna rohanni de Prométheusznak mágneses erejű húzása volt, nem lehetett ellenkezni vele. Mit bántam én, hogy mindjárt feljön a Hold, ránk szakad az ég és bőrig ázunk. Ha vele voltam nem számított az idő. Viszont bíztam benne és tudtam azt is, hogy itt fent a hegyen veszélyes, ha a vihar a szabadban ér.
Felhevülten a rohanástól, az izgalomtól egészen kipirultam és amikor elkezdett esni az eső, minden cseppje áldás volt. Úgy éreztem, szinte szállok a viharban. Még arról is megfeledkeztem, hogy a kocsim csomagtartójában lapul egy ajándék, amit ma este készültem átadni. Egy festmény, amely egy Égbe nyúló női alakot ábrázolt. Vörös színű madártollakra elékeztető ruhában végződött a teste. A madár feje pedig a nő feje fölött kanyarodott ívesen. Fején csigaformájú kis koronát viselt. A nő és a madár egy alakot formázott. Megérintett, szinte beszélt hozzám a kép. Amikor először megláttam, azonnal Prométheuszra gondoltam, és arra, hogy ezt a festmény mindenképpen neki fogom ajándékozni, ha eljön az alkalom. Úgy éreztem, a kép az övé, mert azon a képen magamat láttam; újjászületésem pillanatában. Mire elértünk a házig teljesen átáztunk, annyira esett az eső.
-Engedek egy forró fürdőt és készítek teát is, addig vesd le a ruhádat, nehogy megfázz.
Prométheusz mindig ilyen volt. Sohasem szégyellt gondoskodni, kedveskedni, kimutatni amit érez, még sírni is láttam. Igaz, az egyetlen nő voltam, aki láthatta a könnyeit. Jól eső érzés kerített hatalmába a forró, illóolajoktól illatozó vízben, miközben hallgattam hogyan tombol kint a vihar. Odabent a csend volt és béke, ahogyan mindig. Prométheusz leült a kád mellé, és az egyik szélesebb sarkára letette a két bögrét.
-Tegnap volt egy álmom- kezdte a mondandóját- Színesben álmodtam. Tudtad, hogy színesben álmodunk mindig? Persze van, hogy erre nem tudunk visszaemlékezni, mert nem fontosak a színek. Van, hogy az álomra sem emlékezünk de a tegnapi álmom nagyon megmaradt bennem, szinte lefotóztam a szemeimmel.
-Mi volt a kép, amit láttál? -kérdeztem – és közben levettem a bögrém a kád széléről és elkezdtem kortyolgatni az ismerős ízű teakeveréket.
-Egy női alakot láttam.....az egész teste könnyű és hajlékony volt....fekete madarak repkedtek körülötte a mélykék égen....
-Volt rajta valamilyen ruha? -vágta közbe izgatottan
-Nem, teljesen meztelen volt.....vörös madártollakba hajlott a teste...
Ahogyan ezt kimondta, megdermedtem és még levegőt is elfelejtettem venni. Úgy kellett rám szólnia, hogy lélegezzek már.
-Mi a baj Kicsim? -kérdezte lágyan – Nem érzed jól magad?
-Tökéletesen érzem magam- mosolyogtam, majd kérdtem, hogy meséljen tovább.
-Minden intenzív kék volt és vörös és a feje fölött láttam egy madárfejet, csigaformájú koronácskát viselt....a nő és a madár valahogy egy volt...
Futkosott a hátamon a hideg. Prométheusz tökéletesen leírta a festményt, amit ajándékba hoztam és ami még a kocsim csomagtartójában várta, hogy átadjam. A képnek a festőnő az "Égenjáró" címet adta.
-Mit mondott neked ez a kép? -kérdeztem de közben az izgatottságtól elcsuklott a hangom.
-A női alak Te voltál, az újjászületésed pillanatában- mondta teljes bizonyossággal.
Sokáig hallgattunk. Szerettem vele csendben lenni. Súlya, öröme volt a közös csendjeinknek. Percek múltak el mire meg tudtam szólalni.
-Hoztam neked egy ajándékot.
Felkacagott, mintha tudna mindent és csak ennyit mondott.
-Köszönöm, hogy érdemessé tettél......mindenre.....Égenjáró!
Radócz Mónika festménye, Égenjáró
