Prométheusz háza/részlet_A szárnyalás nem maradhat el...

Kétféle módon lehet íróvá válni. Először is születni kell az íróságra. Ez még azonban kevés, mert azután azzá is kell válni. Mindkettő kell hozzá, mert a szem, a lélek, az elme és a szív, amivel erre a feladatra születünk, nagyon más, mint azoké, akikből orvos, ügyvéd vagy épp mérnök lesz. Akarat kell hozzá a legkevésbé. Akaratból nem lehet írni. Legalábbis én sose tudtam, mert az akarat mindig elsorvasztotta a kreatívitásomat és annak bizony hullámozni, áradni kell. Máshogy nem megy. Íróvá válni olyan katarzis, amit csak azok élnek túl, akik erre születtek. Más belehalna vagy függőségekbe menekülne. Beszélni, pláne leírni mindazt, ami bennem tombol és rombol teljes kitárulkozás nélkül nem megy. Áldozattá kell válnom a saját magam építette oltáron. Elég hülyén hangzik de valahogy mégis ez van. A másik, hogy örök keresésében vagyunk, vagyok. Mostantól átváltok egyes szám első személyre, mert ez a történet rólam szól, nem általában az írókról. Rólam, aki akkor is megtettem és megteszek valamit, ha közben a zsigereimben éreztem/érzem a félelmet. Mert a szívem hangja erősebb. A félelem ma sem tart vissza, pedig lassan ötven éves vagyok.

Mindig vártam és vágytam is a nagy találkozásokra. Néha annyira, hogy egy középszerű kapcsolódásból is varázsoltam magamnak minimum egy katarzist, amivel akár évekre is elhitettem magammal, hogy kivételes dolog, amiben benne vagyok. Látod, mennyire azon múlik minden, hogy te milyen szemmel, milyen nézőpontból tekintesz arra, ami körülvesz! Ne mosolyogj, mert te is is így működsz, nem csak én. Varázslók vagyunk mindannyian, csak néha meglehetősen szar dolgokat vagyunk képesek az életünkbe teremteni, a jók helyett. Tudod miért? Mert fejlődni „csak jóban” nem lehet. A változáshoz mindig kell az, amitől vagy amiben rosszul érzem magam. Kell a katarzis, a csalódás, a dráma, a zokogás. Nem lehet megúszni. Aki mégis azt hiszi és éveken át befelé zokog, kifelé viccel az beteg lesz. És egyszer nagyon súlyosan és meglehet, hogy onnan már nem lesz visszaút az életbe. Illetve oda sem, amiben előtte élt. Mert nem biztos, hogy az élet volt. Sokszor úgy múlik el minden, akár egy álom, miközben semmi mást nem teszel, mint reggeltől estig másoknak próbálsz megfelelni és kötelességeket teljesítesz. A szárnyalás marad ki. A saját, egyedi, csodálatos, tiszta és boldog szárnyalásod. Amitől beteljesíthetnéd azt, amire születtél. Mert a boldogság ennyi. Ahogy beleállsz abba, amiért leszülettél épp ide, épp ehhez a szülőpárhoz, épp ebbe a korba, megnyugszol és elégedett leszel. Nem érzel sürgetést semmire, mégis minden nap többet teszel magadért és másokért, mint előtte. Nem lesz „de”, nem lesz „ha”, csak végzed a dolgodat és hálás leszel az életedért, akkor is, ha átmenetileg nehéznek érzed a lelked. A teljes önképviselet kizárólag ebben az állapotban tud megvalósulni, mert csak azt tudod hittel, szívvel, lélekkel képviselni, akiben hiszel. És magadban abban és akkor tudsz a legjobban hinni, ha elkezded azt csinálni, amire születtél. Tudom, kissé patetikusan hangzik de vizsgáld meg ennek mentén az életed és látni fogod, voltál-e valaha a helyeden, és mi oldódna meg azonnal, ha már ott lennél. Az más világ. Tudom én is. Amikor írok, azonnal belépek oda és hálás vagyok. Hiszek magamban, mint íróban...

 

Montorffy Letti/Prométheusz háza/részlet