Elmúlt az ünnep, a fenyőillat is elszállt. A sütemények, húsos káposzták és pástétomok elfogytak. A tűlevelek kiszáradtak. Csak a karácsonyfa szalma és gömbdíszei emlékeztek a ragyogásra. Délidő volt de akár este is lehetett volna olyan sűrű hófelhők borították az eget. A Mester teával kínált, megtöltötte a bögrémet, majd azt mondta:

-Ne tartsd magad sokáig a télben.

Aztán hallgattunk és néztük, ahogyan a zöld tea gőze kanyarog s felszáll.

-Mit tegyek azzal, amikor tudom, hogy valamit el kellene engednem de mégsem megy?- kérdeztem elcsukló hangon.

-Tedd fel a kérdést, miért tartod még magadban? Miért tartod még életben? Van még dolgod vele?

-Nincs

-Felrepít a magasba? Forrásod, szárnyad?

-Nem.

-Akkor már csak magadban égeted szét - mondta határozottan a Mester

Nem feleltem. Kortyoltam egyet a teából. Lángolt a torkomon és tűzet lobbantott a gyomromban. Mélyről törtek fel a könnyeim. Remegve zokogtam. A Mester közelebb lépett és szorosan átölelve tartott a karjaiban.

Aztán elkezdett szakadni a hó...

fShare

Tweet