Prométheusz háza (regény)
A Prométheusz háza spirituális és motivációs regény.
Útkeresésről, önmegvalósításról, szeretetről, szerelemről, vágyról, barátságról, lélekről és a szív bátorságáról.
A rovatban a készülő regényből olvasható néhány rövidebb részlet.
Prométheusz háza/ részlet_Talpra álltam
Akkor már 3 hónapja nem láttam Prométheuszt de minden nap hiányzott. Reggel úgy ébredtem, hogy éreztem a borovi fenyőgerendák illatát és a friss tavaszi földszagot a kertben, pedig messze voltam a házától. Messze voltam tőle is, mégis közelebb mint addig bármikor.
Talpra álltam és ebben hatalmas erő volt, az erőben pedig hajthatatlan hit. Még korántsem voltam az utam végén de a lendületem nem fogyott, sőt egyre több volt belőle. Testi erőnlétem is növekedett. Folyamatosan tágítottam a fizikai teljesítő képességem határait és újra meg újra legyőztem magam. Tudtam, hogy ebben a győzelemben benne volt ő is. Az ereje, hite és az irántam érzett mély szeretete. A Prométheusszal töltött két év, az iránta érzett bizalom és kötődés az életem olyan völgyeit és meredekéit mutatta meg, amelyben nem lehetett kikerülni egyetlen tükröt sem. Nem is akartam. Mindegyik tükörbe belenéztem, és ha nem tetszett, amit láttam, akkor igyekeztem külső megfigyelővé válni és elkezdtem érlelni a változást. Megtanultam magamhoz és az érzéseimhez kapcsolódó figyelmet tudatossá tenni és ébren tartani. A félelmeimmel is szembe kellett néznem, nem egyszer, többször is, mert enélkül nincs újjászületés. Ma már ezt is tudom.
Aznap megint esett és újra Prométheuszra gondoltam. Tulajdonképpen már mindenről ő jutott eszembe; a napsütésről, a villámlásról, a csillagokról és a felhőkről. A testemben hordoztam, a lelkemmel betakarva vittem magammal. Amikor beszélgettünk nem is ittuk, szinte haraptuk egymás szavait. Gyengéd harapások voltak ezek, mint amikor az anyaállat viszi szájában a kölykeit. Érzéssel, vigyázva persze néha cibálva is, mert mindkettőnkben volt szenvedély bőven. Minden mondata, minden verse ott csordogált bennem és minden mag, amit elvetett a lelkem talajában, termékennyé tett és újra meg újra visszahozta a lendületemet. Fülemben hallottam nevetését, mert azt a nevetést nem lehetett elfeledni, ahogyan őt sem. Benne vibrált az élet, harsány igenlése és ha a csontomig hatoló pillantására gondolok, most is beleborzongok. Szerettem a szavait. Azóta a szívemben keringenek gyógyítón, amióta először hallottam erős hangját, amióta először mondta:
Ne temesd magad! Most születsz újjá!
Honnan tudhatta, hogy mikor mire gondolok? Honnan érezte, mikor mit érezhetek, mi fáj, mikor vagyok boldog? Messze távolból is kommunikált a lelkünk egymással. Ismert. Senki másnak nem volt bátorsága úgy megismerni engem, ahogyan ő tette. A lelkem másik fele volt, kiegészítve bennem az összes hiányzó kis darabkát, amelyek a vele való találkozás után érték el valódi létjogosultságukat. Honnan került az életembe és egyetlen mondatával, miért tudott kiemelni a valóságból és elvinni a legszebb álomvilágomba, hogy ráébresszen, mit kell tennem. A bizalom, amit egymás iránt éreztünk, sohasem csorbult, még akkor sem, amikor azt éreztem elengedte a kezem és erőtlen zuhanok a saját poklom mélyébe. Ma már tudom, hogy akkor épp zuhannom kellett. Vele, mellette voltam harmóniában magammal és a körülöttem lévő világgal. Amikor nem volt velem kibillentem és meginogtam, mint egy rosszul terhelt mérleg.
Már szakadt az eső, vékony ereket festve a járda barázdái közé és vele a könnyeim hulltak, mert boldog voltam. Képes vagyok sírni, szeretni, megbocsájtani, érezni. Bármit, fájdalmat, örömöt egyaránt. Élni és megélni. De legfőképpen azért voltam boldog mert talpra álltam és rájöttem, hogy már nincs szükségem Prométheuszra azért, hogy élni tudjak. Csorgott az arcomon az eső és a könny és eksztatikus erővel tört rám a hiánya de ezt a hiányt már nem egy síró kislány, hanem egy felnőtt nő érezte, aki tudta, milyen küzdelmeket vívott és miért, aki, békében volt már önmagával, a világgal és pontosan tudta, hogy honnan indult, hová tart, és kinek a lelkével szeretne összesimulni.
Prométheusz háza/ részlet_Tavasztól tavaszig
Mindegy, hogy mikor mentem el hozzá, mert mindig várt rám. Úgy élt, hogy minden napjába belegondolt engem, így nem érte váratlanul, amikor megjelentem az ajtajában. Bár rendszerint már sokkal korábban meglátott, még mielőtt felértem a házához a fehér vadvirágokkal szegélyezett ösvényen. Azt mondta, olyan erős a jelenlétem, amikor elindulok hozzá, hogy sokszor napokkal az érkezésem előtt érzi, hogy jönni fogok. Mint ahogyan azt is tudja, hogy mindig aznap indulok útnak, amikor már a sokadik reggel szúr szíven, mert újra rám talál egy érzés, egy újabb téma, amiről írni szeretnék. Előtte azonban ő kell nekem. A szava, a tekintete, a mosolya, az ölelése és a keserédes teája.
Aznap is így sétáltam fel hozzá, és aznap megint tavasz volt. Tavasztól tavaszig éltük Prométheusszal az életünket, ki tudja, hogyan és miért alakult ez így. Sosem kerestünk rá választ.
A gondolat ami jó néhány hajnalon át befészkelte magát a fejembe az összetartozás és a felelősség mágiája volt. Mi tart össze két embert olyan szorosan, hogy több élet sem képes elszakítani a szálakat. Mi az oka, hogy egyes emberekkel elég pár óra, néhány együtt töltött év és sosem felejtjük el őket, mások meg évtizedekig mellettünk vannak és mégsem marad meg belőlük semmi, amikor elmennek.
- A lelkek...Prométheusz....a lelkek találkozása az, ami mágiát hordoz...és az idő sem számít, azt hiszem...
- Az érdekel, mit jelent összetartozni valakivel? Amikor a pillantásával, ahogy a szemedbe néz, kinyit, mint egy képeskönyvet és boldogan hagyod, hogy olvasson benned?
-Igen....erről szeretnék ma beszélgetni veled és a felelősségről is...tudod, sokan kötnek sokféle alkut önmaguk ellen és nem önmagukért és azt hiszik ez jó, mert ez a felnőtt, felelősségteljes élet....de én azt hiszem nem ez...
-Jól gondolod Fénycsigám....ezek az emberek valójában félreértelmezik a felelősség fogalmát és általában önmagukért sem képesek felelősséget vállalni, nemhogy másokért....és tudod, miért? Mert igazi felelősséget akkor tudok vállalni, amikor én már felnőttem, érett vagyok lelkileg és szellemileg....egy felnőtt testben rekedt gyermeki lélekkel, aki önmagának sem mond igazat, nem lehet csak színlelt felelősséget vállalni. Igazit soha.
Beszélgetéseink alkalmával mindig készítettünk valami finomságot, mert ínyencek voltunk mindketten. Szerettük az élet minden ízét. A keserűt is. Sajt tálat állítottam össze, szőlővel és dióval. Prométheusz pedig saját készítésű Rosét bontott hozzá. Persze teát is főzött, mert az a bizonyos fűszeres tea nála kihagyhatatlan volt.
Miközben szeleteltem a különböző sajtokat, arra gondoltam, hogy mi emberek is épp ilyenek vagyunk. Egyikünk puhább, lágyabb, krémesebb, könnyebben hagyja magát felszeletelni, amíg mások szárazak, kemények. Van, hogy ellenállunk és elutasítjuk azt, amiről a lelkünkkel érezzük, hogy hozzánk tartozik, máskor meg befogadjuk mindazt, ami tőlünk idegen.
-És mi az igazi felelősség?- kérdeztem Prométheuszt, miközben egy friss lédús szőlőszemet haraptam ketté.
Rám nézett, felcsillant a szeme. Ismertem már ezt a pillantását. Izgatottan vártam, milyen választ fog adni.
-Ez! Ez a felelősség! Hogy tudod, mikor érdemes beleharapni a szőlőbe! És tudod, hogy bármi is történjék veled, egy erjedt szemet sohasem eszel meg. És azt is tudod, ez nem önzőség, hanem ez a tudatos lét. A magas szinten megélt, átélt, tudatos lét. Mert mindig épp azt sugárzod szét a környezetednek, aki te vagy, akivé váltál, amennyire megvalósultál. Nincs alku! Ebben nincs. Semmiben! Mert vagy szinten tartod a szellemed, tested, lelked vagy emeled. Minden alkuban lejjebb viszed magad egy szinttel annál, mint ahol éppen vagy és átveszed annak az embernek, helyzetnek az alacsonyabb rezgéseit. És ez felelőtlenség. Magaddal szemben is, és a környezetteddel szemben is, mert nem azt a minőséget kapják tőled, ami lehetnél, ami valójában vagy. A lelked nyugtalan lesz, nem talál harmóniát és ettől az ő lelkükben is zavar támad. Ennek hatásait legnyilvánvalóbban a szülő-gyerek, mester-tanítvány viszonyban és a párkapcsolatban láthatod. Sok nő, aki boldogtalan házasságban él, nem válik el, mert arra nevelték, hogy a válás felelőtlenség. Inkább tűr, mert azt gondolja, ezzel tesz jót a gyerekeinek. Egyben tartja a családot de közben boldogtalan. A hosszú évek alatt megkeseredik, belesavanyodik mindenbe és azt hiszi ez az élet. Küzdés valami ellen. Pedig épp ellenkezőleg. Az élet valóban küzdés de nem valami ellen, hanem valamiért! A gyermekei közben felnőnek és nem lesznek képesek boldog és értékes párkapcsolatra és akkor ez a nő, ez az anya elkezdi hibáztatni a gyerekei párját vagy éppen a gyerekét, esetleg még a férjét is. Miközben arra nem gondol, ha időben elválik a férjétől és megadja az esélyt magának, hogy olyan férfit találjon, aki mellett képes virágba borulni, mint nő és mint anya, akkor a gyermekei és mindenki más is a környezetében is virágzásnak indult volna. Mert csakis egy boldog és harmonikus asszony képes arra, hogy a legtöbbet adja a gyermekeinek, amit egy anya adhat. Persze ellenkező esetben is ad és lehet, hogy ő úgy érzi sokat ad de mivel ő maga képtelen szárnyalni az élettel, sokkal több szorongást, félelmet, előítéletet fog akaratlanul is átadni, mint egy valóban szabad és boldog anya.
Látod, ez a legnagyobb felelősség, hogy tudj időben dönteni és vállalni az átmeneti nehézségekkel járó összes fájdalmat!
Mire elmondta az utolsó mondatot is, már patakokban folyt a könnyem. Mindketten tudtuk, miért. Összetartoztunk. Egy mosolyból, egy pillantásból értettük egymást. Nem volt félelem, árulás, csak féltés és meghallgatás. Ezek voltunk mi ketten.
Hazafelé menet arra gondoltam, ismét elhangzott egy olyan mondat, amiért aznap Prométheuszt meg kellett, hogy látogassam. Életre kelt bennem egy másik mondat is, és tudtam, hogy megint egész éjjel írni fogok.
Prométheusz háza/részlet_...és elkezdett szakadni a hó
Elmúlt az ünnep, a fenyőillat is elszállt. A sütemények, húsos káposzták és pástétomok elfogytak. A tűlevelek kiszáradtak. Csak a karácsonyfa szalma és gömbdíszei emlékeztek a ragyogásra. Délidő volt de akár este is lehetett volna olyan sűrű hófelhők borították az eget. A Mester teával kínált, megtöltötte a bögrémet, majd azt mondta:
-Ne tartsd magad sokáig a télben.
Aztán hallgattunk és néztük, ahogyan a zöld tea gőze kanyarog s felszáll.
-Mit tegyek azzal, amikor tudom, hogy valamit el kellene engednem de mégsem megy?- kérdeztem elcsukló hangon.
-Tedd fel a kérdést, miért tartod még magadban? Miért tartod még életben? Van még dolgod vele?
-Nincs
-Felrepít a magasba? Forrásod, szárnyad?
-Nem.
-Akkor már csak magadban égeted szét - mondta határozottan a Mester
Nem feleltem. Kortyoltam egyet a teából. Lángolt a torkomon és tűzet lobbantott a gyomromban. Mélyről törtek fel a könnyeim. Remegve zokogtam. A Mester közelebb lépett és szorosan átölelve tartott a karjaiban.
Aztán elkezdett szakadni a hó...
Prométheusz háza/részlet_A szárnyalás nem maradhat el...
Kétféle módon lehet íróvá válni. Először is születni kell az íróságra. Ez még azonban kevés, mert azután azzá is kell válni. Mindkettő kell hozzá, mert a szem, a lélek, az elme és a szív, amivel erre a feladatra születünk, nagyon más, mint azoké, akikből orvos, ügyvéd vagy épp mérnök lesz. Akarat kell hozzá a legkevésbé. Akaratból nem lehet írni. Legalábbis én sose tudtam, mert az akarat mindig elsorvasztotta a kreatívitásomat és annak bizony hullámozni, áradni kell. Máshogy nem megy. Íróvá válni olyan katarzis, amit csak azok élnek túl, akik erre születtek. Más belehalna vagy függőségekbe menekülne. Beszélni, pláne leírni mindazt, ami bennem tombol és rombol teljes kitárulkozás nélkül nem megy. Áldozattá kell válnom a saját magam építette oltáron. Elég hülyén hangzik de valahogy mégis ez van. A másik, hogy örök keresésében vagyunk, vagyok. Mostantól átváltok egyes szám első személyre, mert ez a történet rólam szól, nem általában az írókról. Rólam, aki akkor is megtettem és megteszek valamit, ha közben a zsigereimben éreztem/érzem a félelmet. Mert a szívem hangja erősebb. A félelem ma sem tart vissza, pedig lassan ötven éves vagyok.
Mindig vártam és vágytam is a nagy találkozásokra. Néha annyira, hogy egy középszerű kapcsolódásból is varázsoltam magamnak minimum egy katarzist, amivel akár évekre is elhitettem magammal, hogy kivételes dolog, amiben benne vagyok. Látod, mennyire azon múlik minden, hogy te milyen szemmel, milyen nézőpontból tekintesz arra, ami körülvesz! Ne mosolyogj, mert te is is így működsz, nem csak én. Varázslók vagyunk mindannyian, csak néha meglehetősen szar dolgokat vagyunk képesek az életünkbe teremteni, a jók helyett. Tudod miért? Mert fejlődni „csak jóban” nem lehet. A változáshoz mindig kell az, amitől vagy amiben rosszul érzem magam. Kell a katarzis, a csalódás, a dráma, a zokogás. Nem lehet megúszni. Aki mégis azt hiszi és éveken át befelé zokog, kifelé viccel az beteg lesz. És egyszer nagyon súlyosan és meglehet, hogy onnan már nem lesz visszaút az életbe. Illetve oda sem, amiben előtte élt. Mert nem biztos, hogy az élet volt. Sokszor úgy múlik el minden, akár egy álom, miközben semmi mást nem teszel, mint reggeltől estig másoknak próbálsz megfelelni és kötelességeket teljesítesz. A szárnyalás marad ki. A saját, egyedi, csodálatos, tiszta és boldog szárnyalásod. Amitől beteljesíthetnéd azt, amire születtél. Mert a boldogság ennyi. Ahogy beleállsz abba, amiért leszülettél épp ide, épp ehhez a szülőpárhoz, épp ebbe a korba, megnyugszol és elégedett leszel. Nem érzel sürgetést semmire, mégis minden nap többet teszel magadért és másokért, mint előtte. Nem lesz „de”, nem lesz „ha”, csak végzed a dolgodat és hálás leszel az életedért, akkor is, ha átmenetileg nehéznek érzed a lelked. A teljes önképviselet kizárólag ebben az állapotban tud megvalósulni, mert csak azt tudod hittel, szívvel, lélekkel képviselni, akiben hiszel. És magadban abban és akkor tudsz a legjobban hinni, ha elkezded azt csinálni, amire születtél. Tudom, kissé patetikusan hangzik de vizsgáld meg ennek mentén az életed és látni fogod, voltál-e valaha a helyeden, és mi oldódna meg azonnal, ha már ott lennél. Az más világ. Tudom én is. Amikor írok, azonnal belépek oda és hálás vagyok. Hiszek magamban, mint íróban...
Montorffy Letti/Prométheusz háza/részlet
