Csigaház

A Csigaház Blog saját tapasztalatokon alapuló életbölcseleti írások gyűjteménye.Támogathat és erősíthet abban, hogy a magad értelmével találj rá mindarra, ami neked a legjobb.

Montorffy Letti

 

Montorffy Letti író, coach, felnőttképzési szakember bölcseleti írásai elsősorban azokhoz az emberekhez szólnak, akik úgy döntenek, hogy sorsuknak nem elszenvedői és reagálói lesznek, hanem a lélek erejével és a szív bátorságával a változás útjára lépnek. Kockáztatnak és nem félnek a szenvedéstől, rosszakaróktól és kicsinyes hitetlenkedőktől. Elindulnak, mert pontosan tudják, hogy a fejlődés és a változás csak úgy jöhet létre, ha előbb saját maguk változnak. Éretté teszik szellemüket, lelküket, jellemüket, hogy teljesebb, derűsebb és harmonikusabb életet élhessenek.

 

 

Mikor kezded el szeretni önmagad legjobb része mellett a legrosszabbat is?

Tavasz van. Újra. Újjászületés van. Újra. Mondta valaki a természetnek, hogy viruljon ki és fakasszon rügyet meg lombot? Naftalinszagú kérdés, ugye? Tele vagyunk porlepte, lejárt szavatosságú kijelentéssel. (Korábban én is mondtam ilyet, de ma már kiegészítem valami mással is, mert önmagukban ezek a hangzatos mondatok semmit nem érnek. )

Gondolkodj pozitívan”, „élj tudatosan”, „bármire képes vagy”, „ne hagyd, hogy a félelmeid irányítsanak”, „mosolyogj, légy boldog”!

Ezeket csakis akkor leszel képes könnyedén elsajátítani, ha elfogadod azt is, ami nem pozitív benned. A hibáid nem többek és nem kevesebbek annál, mint amik. És mindenkinek van belőlük bőven. Ha elfogadod, hogy az élet szerves része a bukás, a sikertelenség, a szomorúság, a tökéletlenség és minden, ami az árnyékzónában van, megszűnik benned a szorongás. Épp annyira vagy jó és szép és kedves, és tehetséges amennyire kell. Itt és most. Ne a hibáidon legyen a fókusz, mert akkor a környezeted is csak azt fogja meglátni benned, ami rossz.

Úgy vélem, az az élet hiteles, amelyben felvállalják azt is, ami rossz, ami csúf. Nem elnyomják, nem eltapossák, hanem méltó helyére emelik. A jó és a szép mellé. Ekkor ugyanis létrejön az az egyensúlyi állapot, amely a derűs, szabad és mosolygós élethez kell. És ez az élet nem függ semmitől és senkitől, és nincs benne „ha”, és nincs benne „de”. Nincs benne kifogás. Cselekvés és haladás van. Mert az egységhez mindkét részünket, a fehéret és a feketét is, egyszóval minden árnyalatunkat őszintén fel kell vállalni. Az elnyomás felerősít, életben tart. A valódi beismerés felszabadít. Honnan tudod, hogy valódi-e a beismerésed? Abbahagyod a szenvedést, és az önmarcangolást, mások hibáztatását, kritizálását. Nem manipulálsz, és legfőképpen nem szégyelled magad azért, ami benned nem tökéletes. Ne mond azt, hogy „ én mindig így járok”, „nekem ez úgysem jön össze”, mindig ezeket vonzom”, „na, tessék, megmondtam, hogy így lesz”, „sose leszek gazdag”, „sose fogyok le”...

Tavasz van. Újra! És ez nem kérdés. A kérdés az, mikor kezded el szeretni önmagad legjobb része mellett a legrosszabbat is?

 

 

Női nyelv, férfi nyelv vagy mit akartok?

Nemrég egy férfi barátomnak ajándékba adtam a könyvem és megkérdtem, hogy mondja majd el a véleményét, ha elolvasta. Buddhista szellemiségű, akitől egyébként időről időre tanulok valamit magamról, a világról, a magamban lévő világról, szóval mindig épp azt, amit akkor kell. Most éppen ezt, hogy létezik-e külön férfi, és külön női nyelv? Mert szerinte a könyvemet női nyelven írtam, és ezért férfiaknak nehezebben vagy egyáltalán nem érthető. Szerinte, azért ilyen sikeres nők körében a könyvem, és az írásaimat is 80%-ban azért olvassák inkább nők, mert női nyelven írok. Zsigeri szinten ért a „támadás” és azonnal elkezdtem mélyre menni ebben a dologban, és izgatottan feltenni ezer meg ezer kérdést.

Milyen az a női nyelv? Különbözik-e a férfiétól, és ha igen miben tér el, és egyáltalán létezik olyan, hogy mi nők, máshogyan fogalmazzuk meg ugyanazt a történést, eseményt, problémát, mint egy férfi? Úgy értem valósan létezik-e vagy csak sokan így gondolják, és ettől válik igazsággá?

Szándékom szerint mindenkinek írok, nem teszek különbséget férfi és nő között. Sőt a közösség, amit lassan 5 éve építek, nem női közösség. Sose szántam női klubnak, olyannak sem, amely azokat gyűjti össze, akik mindenért a pasikat hibáztatják vagy bárki mást, akinek élete, viselkedése eltér a megszokott, átlagos normától. Ettől függetlenül valóban a 35 és a 65 éves nők körében váltam olvasottá.

A női nyelv az azonos lehet a női feladatok, csalódások, érzések, gondolatok, megélések valamilyen módon való leírásával? Na, de milyen mód az? Női tulajdonságok alapján kellene ezt meghatározni? Honnan lehetne bölcsen, laza lélekkel ebben a kérdésben megfürdeni, felfrissülni, nagy és korszakalkotó, és nem mellékesen elegáns módon?

Tudnám írni nem női oldalról? Hiszen nap, mint nap benne vagyok a nőiességemben és átélem, megélem, levedlem, ébresztem női létem minden apró rezdülését. Mégpedig, és ezt mindenkori szerelmeim, ex, de leginkább jelenlegi férjem tudná remekbe szabottan hitelesíteni, hogy hogyan. Katartikusan, szenvedélyesen, mélyen, álmodozva, hurrikánként, simulékonyan, gyakran színpadias megoldásokkal de nagyon őszintén. Mert magamból tudok a leghitelesebb lenni. Nő vagyok, itt és most ebben a testben, de ez nem azt jelenti, hogy mivel nő vagyok, az, amit írok, azt szándékosan csak nőknek üzenem és az a célom, hogy abban a férfi egy gramm értelemre se leljen. Persze biztos van és lesz is olyan férfi, aki más úton jár, mint én, és ezért ködös számára az, amit írok, de nem mint férfi tart máshonnan máshová, hanem, mint ember. Mert elsősorban emberek vagyunk. Embereknek írok, nem külön nőknek. Mindenkinek. Az egyik oka annak, amiért írok, az éppen az, hogy a férfiak is belénk pillanthassanak- már, aki szeretne- mi, hogyan és miért zajlik egy nőben éppen az, ami zajlik. Mert bennünk mindig zajlik valami. Ez nem azt jelenti, sőt nem zárja ki, hogy egy férfiban nem zajlik semmi. Csak máshogy. És ettől lesz egyébként olyan őrjítően izgalmas például a szerelem, a házasság is.

Mélyebb, megértőbb, sokrétűbb, rugalmasabb, nem közhelyekben, általánosításokban születő megértésre törekszem. A mindennapokban, coach és írói hivatásomban is. Persze előfordul, hogy nem jön a megértés, és zsigeri szinten kapom a jelet, hogy nem a te embered, nem a te helyzeted. Egyre határozottabban mondok nemet mindarra, amivel nem tudok azonosulni. Van, amit elfogadni sem tudok, mert idegen tőlem, mint például a rasszizmus vagy a homofóbia. Mert nem fogadható el számomra a gyűlölet és a gyűlöletkeltés bármilyen vallás, nemzet, szexuális beállítottság ellen. Szabadság párti vagyok. Mit kezdek azzal, amikor ilyennel találom magam szembe? Kilépek a számomra kedvezőtlen energetikai érből és eltávolodom, mert amivel, akivel nincs dolgom, azzal hosszútávon csak rombolni tudom magam. A mindennapokban, coach és írói hivatásomban és, mint nő, anya, feleség is e szerint élek.

Férfi szemmel, férfi aggyal nem gondolkodhatom, illetve rövidebb időre megtehetem. És meg is tettem, és úgy látom, erre szükség is van. Top listám élén álló írásom A férfi dicséretének óriási sikere is ezt bizonyítja. Kell, hogy mi nők visszatérően férfiasabban, és a férfiak nőiesebben gondolkodjanak és kölcsönösen, újra és újra szeretettel és alázattal fejet és lelket hajtsanak egymás végtelen nagysága előtt.

Mert nem különbözünk, mi nők a férfiaktól, csak mások vagyunk. Mi ennek a lényege? Az, hogy, aki azt gondolja, hogy különbözik, az a legtöbb esetben különbnek is gondolja magát, és ítéletekkel, bírálatokkal tölti meg ezt a rést, ami szerinte különbözővé teszi, egyben a másik nem fölé emeli őt. Aki viszont úgy gondolja, és úgy is éli meg, hogy nem különbözőek csak mások vagyunk, annak nem kell a rést megtöltenie semmivel, mert ebben a gondolkodásban nincs rés. Elfogadás, szeretet és megértés, így közelség is van. Ez annak az elfogadását is jelenti, hogy harag, gyűlöletkeltés és bántalmazás nélkül képessé válik arra, hogy békével útjára engedje azt, akinek ezt a másságát nem érti és nem tudja a saját szellemi, lelki világa részeként befogadni de nem bántja, nem beszél róla becsmérlő módon.

Elgondolkodtató, hogy mi történhet, ha a férfit és a nőt nyelv tekintetében is, különböző minősítésekkel ketté vagy még több részre szakítjuk. (És ez még "csak"  egy látszólagos ellentétpár a sok közül!)

Érdemes-e, szükséges-e ez a hozzáállás hétköznapi boldogságunk, családi békénk, derünk, szabadságunk, felvállalt tiszta vágyaink megéléséhez?

 

Montorffy Letti

író, coach, életvezetési és motivációs tréner

 

 

Kép forrása:hello-moment-s.tumblr.com

 

Manó létem öröme

Még tini koromban történt. Amikor a világ szenvedéseit és fájdalmait cipeltem, mert akkor még azt hittem nekem ezt kötelezően vinnem kell, ahogyan a racionális felnőtt világ szüntelen tagadását is.

Ebben az időszakban találtam ki, hogy egészen picire összezsugorítom magam. Épp akkorára, mint egy manó vagy kobold vagy tündér mérete. Bár, ha jobban belegondolok, csak a fantáziától függ valójában mekkorák is lehetnek. A lényeg, hogy kicsire összemenjek, hogy elférjek egy kabát zsebében, és valaki végre elvigyem valahová. Mindegy hová, mert az utazás volt a lényeg. A kaland, a szenvedély, a felfedezés. (ahogy mai is) Szerintem én már akkor szerettem volna belső utazásokat tenni magamban, hogy jobban megértsem az engem körülvevő állatira okos, fegyelmezett és táblázatba rendezett életet. Megérteni azt az ijesztően monoton és egyformára szabott világot, amelyben a felnőttek éltek. Miért? Mert nem értettem. Más logika útján haladtam akkoriban. (és persze most is, csak már ezt nem tartom abnormálisnak). Erőteljesen a mély-szenvedés témakörét érintve, újra meg újra megpróbáltam megérteni a saját lelkem működését ebben az iciripiciri-picirire átalakult testben. Hogy megértsem a felnőttek tökéletes világát vagy éppen kimeneküljek belőle, mert számomra fullasztó volt sokáig benne lenni. Mert akkor még azt hittem, hogy hibátlan világot teremtettek, de mivel én erősen tökéletlen vagyok idebent, úgy értem lelkiekben kesze-kusza, kalandozó meg „éjjelnappalszárnyaló” és ehhez hasonlók, gondoltam ezért nem értem.

Azt hiszem, az időről- időre lávaként kitörő szenvedélyemmel szerettem volna valahogy barátságot kötni. Nem ment. Úgy kicsiben sem. A szenvedély az kérem szenvedély. Nem számít a méret. És most már tudom, az életkor sem.

Manó létemben számtalan zsebben tettem utazást, néha kipillantva merre megyünk, hová tartunk éppen, bár egyáltalán nem akartam sehová tartani. Úgy értem a valós világban. Épp ez volt a lényeg, hogy máshogyan haladjak, és más perspektívából lássak, más fülekkel hallgassam azt, ami a lelkemben van.

A manó lét pazar lehetőségeket rejtett magában, csak egy rossz dolog volt benne. Sajnos, mindig vissza kellett nőnöm belőle nagyra. Ezt a játékot addig játszottam aztán, amikor egy szép napon rájöttem a titokra. A titokra, amely ott lappangott bennem születésem, sőt fogantatásom pillanatától kezdve. A titok az öröm volt. Az írás öröme. Rájöttem, hogy manóként tett utazásaim közben éppen azt élem át, mint amikor leülök és elkezdek írni. Egészen kicsire zsugorodom (a környezetem néha teljesen eltűnik, megszűnik, felszívódik), a hangokat elmosódva hallom, és elkezdem a belső utazást. Lefelé. Egy varázslatos világba, ahol egy tündértől mindig kapok tejkaramellát, és vajas kenyeret ropogós paprikával, és meleg kakaóval. ( A kakaó manapság kiváltható Barbie vízzel, esetleg pezsgővel vagy egy jófajta vörösborral.)

Ebben a térben nincs fájdalom, csak öröm és derű van, és olyan ragyogó szenvedély, hogy egy festő se tudná azt lefesteni, talán csak egy perui sámán.

Szóval, a manó lét örömét átmentettem ide ebbe az összefércelt felnőtt világba. A felnőtt világ manóságait meg oda, ahol épp utazom manóként örömben meg derűben. És képzeld bárhová mehetek! És képzeld te is bárhová mehetsz! Ez a másik titok, amire az elmúlt években rájöttem, hogy mindenki mehet bárhová az örömért és a derűért. Hiszen mindannyiunkban van egy manósági akármicsoda. És mindegy, hogy ki vagy! Író, könyvelő, rekamié rugó revizor, nekifutásos vályogvető, mélytengeri zoknihegesztő vagy cakkharapó a kekszgyárban. Hát nem csodás?

Fotó:Karádi Bad Zoltán

 

 

Mi és ki irányítja az életed?

 

Előfordul, hogy megsértjük mások lelkét. Szavakkal vagy tettekkel. Ezeknek a bántalmazásoknak egy része nem tudati szinten zajlik. Nem akarjuk megbántani a másikat, mégis megtesszük. Hitrendszer, családi vagy társadalmi norma szerint osztjuk az észt, az egyedüli igazságot. Azt, ami számunkra az, és közben elfelejtjük, a másik embernek más igazság égett több életen át az életébe. Te a tiédről hiszed azt, hogy az egyedüli jó és valóságos, ő pedig az övéről gondolja ugyanezt. És akkor elindul a játszma. Mindegy milyen kapcsolatról van szó, baráti, szerelmi, családi, munkahelyi vagy másféle kötelékről. Ilyenkor a hitrendszered irányít téged, és tanult minta szerint cselekszel. Nem te vagy az irányító. Nem gondolkodsz, nem mérlegelsz, nem hallgatod meg a másikat vagy ha meg is hallgatod őt, nem hallod meg, amit valójában mondani szeretne. Hiszen azonnal lefordítod a mondandóját a saját nyelvedre, ami számodra érthető. A te bevésődéseidnek nincs másra füle, nincs másra szeme csak arra, amiben hiszel. Vakon.

Úgy viselkedsz ilyenkor, mint valami robot. Valaha, egyszer régen, szép apád kigondolt egy programot, amiről teljes hittel és meggyőződéssel azt gondolta, hogy az helyes és jó, és generációkon keresztül örökítette, és te, aki ma e szerint a hitrendszer szerint élsz, azt gondolod, amit ő. Helyes és jó, mert már nagyapád és apád is e szerint élt, és mások gondolják helytelenül.

Minden hittel, ami vak, süket és makacs, rátaposhatsz olyan emberek lelkére, akik azért léptek az életedbe, hogy segítsenek neked. Segítsenek, például azzal, hogy mutatnak valami mást vagy épp rávilágítanak a gondolatmeneted hiányosságaira. És te megbántod őket, mert az örökölt hitrendszerrel csak azt látod, amit tanultál. Közben pedig senki nem állít eléd korlátokat, hogy tanuljál valami mást is. Olyat, amit eddig nem használtál, mert azt gondoltad, nincs rá szükséged. Például kedvességet vagy diplomatikus fogalmazást, türelmet, vagy azt, hogy hogyan fejezd ki az érzelmeidet duzzogás nélkül vagy bármi mást. A tanulás nem egyszeri, és nem végérvényesen lezárt folyamat, de rugalmasság és alázat nélkül nem tudsz újat befogadni, megérteni, alkalmazni és átvenni az irányítást a hitrendszereid fölött.

Előfordul, hogy megsértjük mások lelkét. Szavakkal vagy tettekkel. Tudatosan, szándékosan teszünk valami olyat, amivel megbántjuk. Azért, hogy bántsuk. Pontosan tudjuk, hogy mivel tudunk fájdalmat okozni, és megtesszük. Miért? Ebben az esetben is a hitrendszerek irányítanak minket? Vagy ez valami más? Hiszen tudatosan és szándékosan bántunk, ami gonoszságot feltételez.

A „gonosz én” is lehet egy átörökített hitrendszer része?

Egyáltalán miért bántunk tudatosan, ha pontosan tudjuk, hogy azzal, amit teszünk fájdalmat okozunk a másiknak? És előfordul, hogy nem is egyszer, hanem többször is sebet vágunk a lelkébe, pedig tudjuk, hogy ez a másiknak mennyire fáj. Mégis megtesszük.

Ez is tanult minta? Vagy csupán hagyjuk, hogy a gonosz énünk átvegye az irányítást? Létezik egyáltalán „gonosz én”? Milyen eredményt várunk attól, amikor tudatosan bántunk? Nem gondoljuk át, hogy ezzel a szándékosan elkövetett bántalmazással mekkora kárt teszünk a másikban, magunkban és a kapcsolatban is? Bizonyára nem, hiszen ha megtennénk, soha senkit sem bántanák meg előre megfontolt, rossz szándékkal.

Mi ennek a bántalmazásnak a lényege? Mit érzünk ilyenkor? Milyenné válik közben a lelkünk? Azt gondoljuk, hogy megbántottál, ezért megérdemled, hogy te is ugyanazt a fájdalmat kapd vissza, amit nekem okoztál? Istent játszol, és a másik fölé helyezed magad, és azt gondolod, hogy a lehetőség egyben jog is arra, hogy megtorold a sérelmeidet.

Látszólag te irányítasz. Valójában pedig a harag, a sértődöttség vezeti minden cselekedetedet. Alárendeled magad annak, ami rossz és rombol.

Mindegy, hogy tudatosan vagy akaratlanul teszel valamit, az irányítás egyetlen esetben kerülhet vissza hozzád.

Ott és abban a pillanatban, amikor elhagyod a felsőbbrendűséged, a mindent tudásodat, konokságod, a makacsságod, és elkezdesz nyitni arra a másra, amit eddig nem értettél, megvetettél, idegennek véltél vagy nem tartottál fontosnak.

Ott és abban a pillanatban, amikor elkezdesz szeretni.

Amikor bátran és alázatosan kitárod és feltárod a lelked, és elkezded átölelni legigazabb, legjobb önmagad!

Ott, és abban a pillanatban te leszel életed vezetője...

 

Kép forrása: pinterest.com

 

Átalakítás vagy törlés?

 

Az átalakításban hiszek, a törlésben nem. Miért? Mert az átalakítás termékeny, kreatív, aktív és szelíd folyamat. Amelyben lassan és kis lépesekben történik a régi elengedése és az új befogadása. Ezzel szemben, ha valamit végérvényesen törölni szeretnék az életemből az általában türelmetlenségből, erőből, indulatból végzett folyamat.

Mi történik ilyenkor?

Amit törlünk azt tulajdonképpen erővel kiiktatjuk az életünkből. Mégis visszatérhet újra és újra. Miért? Mert valójában nem töröljük, hanem a törlés indulatos, negatív energiájával jövőbeni működési engedélyt adunk neki. Nem vesz minket komolyan. Hogyan is vehetne, amikor ebben a folyamatban magunkra sem tekintünk felnőttként. Tudja, hogy csak dühből, csalódottságból akartuk törölni, ezért visszajön. És minél dühösebben akarjuk elküldeni, annál gyakrabban jön vissza, s jót röhög rajtunk, miközben mi egyre jobban szenvedünk tőle.

Az átalakításban viszont figyelmesen és nagylelkűen, napról napra építkezve új programot írunk. Olyat, ami támogat, épít és fejleszt minket. Saját örömprogramot. És ennek az új programnak katartikus ereje és eleganciája lesz. Ebben a folyamatban már nincs önbántalmazás és nincs sértettség.

Haragban ugyanis nem lehet változni. Önbántalmazásban sem. Féltékenységben sem. Félelemben sem. Önsajnálatban sem. Semmilyen lehúzó energiában sem!

Ha tartós változást szeretnél ne radír legyél, hanem penna. És minden nap írj, színezz és fess valamit, amivel megtámogatod magadban a változást.

 

Kép: flickr.com, thebridescafe.tumbir.com