Bárkiből lehet hős, ha felismeri és végig járja az utat. Az utat, ami az övé. Végigmegy rajta, mind a 12 állomáson, beteljesíti a Sorsát és saját életének roppant erejű mitikus főszereplőjévé válik.

Joseph Cambell amerikai mítosz- és valláskutató Az ezerarcú hős (The Hero with a Thousand Faces) című könyvében arról ír, hogy a különböző kultúrák mítoszaiban kimutatható egy egységes és állandó mintázat, más néven monomítosz, amit kultúrától, vallástól, helyrajztól függetlenül mindenki ért. Van valami közös ezekben a mítoszokban, amelyekre mindenki hasonlóan rezonál éljen bárhol a világban. A történetek főhősének archetípusa látszólag hétköznapi ember, aki 12 stáción keresztül bejárja az utat. Az utat, ami hőssé teszi és nekünk egyszerű halandóknak erőt, hitet ad, hogy saját utunkat bejárva, mi is képesek lehetünk valami hasonlóra. Mert megmutatja, hogy nem különb, több, jobb nálunk, csupán végig járja az utat és nem torpan meg végleg egyetlen állomáson sem, mert hite, ereje, bátorsága, saját magából nyert ereje viszi előre.

A hős útja a mi utunk, mert mindannyian, akik felvállaljuk ezt az utat, hőssé lehetünk. Saját mítoszunkat teremtjük, írjuk nemzedékről nemzedékre. Tanítványok vagyunk, mesterek lehetünk és egyetlen találkozásunk sem véletlen, ahogyan másoké sem.

Cambell és George Lucas sem véletlen találkoztak. Mondhatjuk sorsfordító pillanat volt, hiszen Lucast, Cambell monomítosz elmélete inspirálta a Csillagok Háborúja történetének megírására. Az erőt hozta el George életébe, a sikert és egy örök barátságot. Mert minden hősnek van egy mestere az úton. Egy mester, aki megmutatja tanítványának, hogyan használja a belső erejét.  A kaland mindenkit többször is hív egy élet során de sokan gyávák elfogadni azt, ami ismeretlen és inkább újra meg újra a biztosat és az ismerőst választják.

Kalandok, küzdelmek, csaták, vereségek, győzelmek nélkül nem lehetsz hős és nem lehetsz hős mester nélkül sem. Előre gyártott válaszokkal sem. Nem lehetsz hős, ha azt mondod, nyilván elbukom, nyilván elutasít, nyilván veszteni fogok. A hős elindul az ismeretlenbe, megtorpan, majd újra indul, majd veszít, azután feláll, újra kezdi, győz, majd veszít, feláll és újra kezdi. És minden újrakezdésben erősebb, tudatosabb és bátrabb. A hős útja a tudatosság útja. Amikor már nem véletlenszerű erővel lengeti a „fénykardot”, hanem erejének tudatos használatával.

Nem próbálja. Megteszi. Nem agyal, nem gyárt összeesküvés elméleteket, nem bírál, nem gyűlöl, nem fecseg. Cselekszik. Tudatosan uralja a benne lévő erőt, ahogy a Csillagok háborúja mítosz történetében a Jedi lovagok.

Azt gondolod, meseszerű, amikor elhangzik az elhíresült, mára kissé közhelyes mondat, hogy az „Erő legyen Veled!”? Ha belegondolsz, rájössz, mit rejt ez az egyszerű kis jókívánság. Erő nélkül semmi sem vagy. Erő nélkül csupán csak reagálsz arra, ami történik veled, de sohasem leszel képes létrehozni, alkotni, teremteni.

Számít, hogy Yoda kicsi volt, csúnya és bicegett? Befolyásolta mindez az ő erejét?

Yoda legyőzhetlen. Megöregszik és átlép az erő oldalára. Hallhatatlan lesz de sosem győzik le, pedig milyen kicsi és törékeny és még a csipője sincs rendben.

Yoda azt üzeni neked, mindennel, amit képvisel, hogy a valódi erő, nem látszik külsőleg és nem függhet semmilyen fizikai hátránytól. Mert az erő benned van, akkor is, ha bicegsz és rossz a csípőd vagy gyengébb az egyik lábad.

Hősnek lenni annyi tesz, mint embernek lenni és végig járni a saját utadat. Elfogadni a segítőket és nyitott lenni az újra, a váratlanra. Megérteni, szeretni, megbocsájtani.

Georg Lucas hőse Jedi harcos, Dan Millmané békés de mindegyik hősnek 12 útja van.

Ahogy Neked is. Bármikor elindulhatsz. A válaszok benned vannak.

fShare

Tweet

Előfordul, hogy abban hiszed az erődet, ahol épp a leggyengébb vagy.

Miért is lehetséges ez? Hogyan tévedhetsz ebben, hiszen érzed, mikor vagy erős, önbizalommal teli és mikor szorongsz és félsz. Nézzünk egyszerű és tipikus példákat. A türelmetlenséget, a közömbösséget és a birtoklást, a harcot, a ravaszkodást, az indiszkréciót, mint téves erőforrásokat.

Olyan vagy, aki mindig mindent gyorsan szeret csinálni, mert úgy érzed, akkor vagy hatékony és lendületes, ha mindenki előtt „célba érsz” és határidő előtt elvégzed a feladataidat. A belső megélésed ilyenkor az, hogy erős vagy, nincs előtted akadály, senki nem állít meg. Amikor pedig valami külső körülmény közbeszól, kibillensz, és ez bosszant, mert úgy érzed valaki vagy valami elvette a lendületedet és nem tudsz úgy haladni, ahogyan szeretnél. A másik természetesen úgysem tudja „elég jól” csinálni és legtöbbször lassú is neked. Az elégedetlenség érzése érkezik hozzád és ettől nő benned a feszültség és még gyorsabb tempóra váltasz. A külső visszacsatolás gyakran ez: türelmetlen és kapkodó vagy. Figyelmed felszínes vagy csak a saját feladataidra koncentrálódik. A környezeted hangulatát figyelmen kívül hagyod, mert nem számít, ki, hogyan érzi magát. Célod, hogy minél gyorsabban, hatékonyabban elérd, amit kitűztél magadnak vagy amit az élet éppen faladatként rád mért. Mások érzései másodlagosak. Bármiben.  Mindegy hol vagy. Sorban állsz a piacon, hajat szárítasz, ebédet főzöl, autót vezetsz, virágot öntözöl. Te úgy érzed, gyorsan csinálod, mások úgy érzik, kapkodsz és türelmetlen vagy. Mindig ér valami kisebb baleset. Beütöd magad, elvágod az ujjad, leesel a lépcsőn, de számodra egyik sem intő jel, mert amíg a türelmetlenségedben hiszed az erődet, addig nem fogsz lassítani.

Amit magadban érzel, a kis, titkos dióbeledben, ott a szíved, zsigereid mélyén, és amit egy külső szemlélőnek mutatsz, az látszólag két különböző személyiség. Pedig nem. Egy és ugyanaz, csak az erődet olyasvalamiben gondolod, ami sosem volt erő, jelen esetben a türelmetlenségben.

Másik gyakori tévedésed, hogy abban hiszed az erődet, ha nem tárod fel, amit érzel. Mindig erősnek és sérthetetlennek mutatod magad. Közben majd belehalsz a szeretet, a törődés, a gondoskodás, a kedvesség, az érintés hiányába, de nem mutatod, mert attól úgy érzed, kiszolgáltatod magad, sebezhető és gyenge leszel. Holott épp ez a hozzáállás tesz téged igazán sebezhetővé, hogy bezárkózol, amikor épp nyitni kellene, elhúzódsz, amikor érinteni kellene, megnémulsz, amikor szólni illene és közömbösséget mutatsz, amikor épp a kis, titkos dióbeledben lévő érzés extatikusan robbanna bele az éjszakába, hogy azt üvöltse: szeressetek! Ideje, hogy szeressetek!

A "poker face" egyetlen és szinte visszafordíthatatlan hátránya, hogy, ha sokáig „gyakorlod”, egyszerűen így maradsz. Belemerevedsz, belekeményedsz ebbe az állapotba, és amikor szeretnéd kimutatni, mit érzel, nem fog menni. Ott legbelül mozdul majd valami és te érzed, hogy szeretsz, hogy szerelmes vagy, büszke, boldog és elégedett, de az arcod, a szemed már nem fog engedelmeskedni neked. A külvilágtól olyan visszajelzéseket kapsz, hogy nem érzik, hogy szereted őket, hogy fontosak neked, nem látják, hogy együtt érzel velük. Mindezt miért? Mert rossz helyen hitted az erődet, nem ott, ahol valójában van.

Ha a birtoklásban és a másik legyőzésében hiszed az erőd, mindig inspirálni fog a harc. A csata, amelyben győzelmet arathatsz a másik felett. Kizárólag akkor fogod magad erősnek és önbizalommal telinek érezni, ha legyőződ a másikat. Mindegy miben. A piros lámpánál előbb indítasz, az étteremben előbb foglalod le a jobb asztalt, a hivatalba már eleve protekcióval érkezel és a győztes mosolyával mész be azok előtt, akik fél napja a sorukra várnak. Hiszen minden reggel csatába indulsz. Erőt nyersz abból, ha a másik veszít és közben észre sem veszed, ebben az izgága harcos állapotban, hogy nem a belső erőd vezet, mert az ebben a tévedésben nem is lehet igazi belső erőd. Kizárólag az hajt, hogy legyőzd a másikat és megszerezd az erejét.

Ha a ravaszkodásban, sunyiságban hiszed az erődet, mindig, mindenkit át fogsz verni és soha senkihez nem leszel őszinte. Ha a főnököd kérdezi, hogy elintézted-e, azt mondod, már intézed, közben neki se kezdtél még. Ha az apád kérdezi befizetted-e, azt mondod, épp most mész a postára, de közben épp ebédelni indultál. Ha a feleséged azt kérdezi, megkaptad-e a fizetésed és azt feleled még nem, majd holnap, közben két napja elutalták neked a pénzt. Telis tele van csúsztatásokkal, elhallgatásokkal, valótlanságokkal az életed, de leginkább magadat csapod be ezzel a tévhittel, ami hosszútávon testileg is beteggé tesz. Ha a saját hazugságaidból nyered az erődet, és mások folyton rád pirítanak, lelepleznek, hogy amit mondasz nem igaz, azt fogod érezni, hogy nem vagy elég ügyes ahhoz, hogy másokat átverj, így még többet és más módon fogsz manipulálni, csalárdkodni, csak azért, hogy erőt nyerj, mert a másik megvezetésében hiszed az erőd.

Ha a túlzó kedvességben hiszed az erőd. Abban, hogy mindig mindenkinek segítesz, mindenkiről gondoskodsz. Nem kérik a segítségedet, mégis azonnal mész önzetlenül, csinálod, rendezkedsz, feltársz, megoldást adsz, átrendezel, megszereled, megfőzöd, kivasalod. Mégis folyamatosan elhárítanak, és nem keresik a társaságodat, annak ellenére, hogy segíteni akarsz, akkor valószínű, hogy a kedvességed tolakodó. Intim szférát sértő és nem valós segítségnyújtás, hanem sokkal inkább a másik életébe való beavatkozás. Esetleg kíváncsiskodás olyan dolgok iránt, ami nem a te életedhez tartozik. Amit te kedvességnek élsz meg, az valójában a indiszkréció egyik formája.

Mindenhol, ahol az erőnket hisszük, és ez egyszerre lehet több terület is, hiszen nincsenek fekete-fehér életutak, személyiségek, ott legalább egyszer, de leginkább többször is, már értünk el „sikereket”, ezért ragaszkodunk annyira ezekhez a téves erőforrásokhoz és nem vagyunk képesek az intő jeleket sem észrevenni. Inkább a környezetünket, más embereket, a sorsunkat, az anyánkat, a barátnőnket, a testvérünket hibáztatjuk. Úgy gondoljuk az „csak” pár rossz mondat, esetleg pár rossz nap, az élet része ez is, egy kisebb vagy nagyobb összeveszés, aztán kipihenjük és megyünk tovább.

Csakhogy a lélek sebeit nem lehet kipihenni. A több évtizedes, téves erőforrás hitünk visszafordíthatatlan rombolásokat végez a környezetünkben, személyiségünkben és az életünk minőségében.

Fotó: Karádi Bad Zoltán

fShare

Tweet

Fotó:Trencsényi Tibor

Talán nem mondtam még, ha újra születek vagy csupán egyik reggel arra ébredek, hogy egy másik életben vagyok, francia sanzon énekesnő szeretnék lenni. Amikor sodor és forr bennem az élet és úgy érzem a világ minden teljességével az enyém és annyi erőm van, hogy egy napon egy hétre való feladattal is megbirkózom, mindig ezt a képet látom magam előtt…

Ősz van. Falevelek táncolnak a napfényben. A szél játszik velük, kedvesen, nem tépi szét őket, csak alá-alá emel egyiknek, másnak és közben szól egy dal. Színpadon állok és énekelek. Sanzont és magam vagyok dalban. Jó ez a magány, nem keserű, és ott és akkor boldog vagyok, és nem számít semmi más, csak a zene. Azt is tudom, hogy nagyon jó énekes vagyok, és sokan szeretnek.

Ebben az életemben többek között az írás képességét kaptam, énekelni nem tudok. 10 éves koromig tudtam. Amikor azonban az énektanárnő az énekkari órán megszégyenített azzal, hogy hamisan énekelek és menjek onnan, mert nem vagyok közéjük való, megszakadt bennem a hang és azután egy időre elnémultam. Ha akkor másként szól az a kritikus mondat vagy épp segítő szándékkal, ma nem lennék író. Énekesnő lennék, egy másik sorssal.

Egy dal újra szól bennem, nem halkult el végleg. Átalakult. Hagytam, hogy megmutassa nekem az élet, mivé alakíthatom. Ma prózában mondom el, hogy hiszek a szerelemben, a paprikás csirkében, az őszinte szóban, az érintés erejében, a mindent megtisztító és felszabadító szexuális gyönyörben, extázisban, a változásban, a férfi gyengédségében, a női erősségben, a házasság szentségében, a test és a lélek tudatosságában, a gyermeki tisztaságban, a katarzis nélkülözhetetlenségében, a csomboros húsos káposztában és mindenben, ami igaz.

Mostanra pedig van még valami, amiben nagyon hiszek. A coach munkájában. Abban, hogy az általa adott tréning során gátak, driverek, megkövesedett tranzakciók alakulhatnak át, segítőkké válhatnak és tudatos, minőségi változások születhetnek.  Mert hiszek az ember erejében. A lehetőség mindenkiben ott szunnyad. Legyen füled, hogy meghalljad, mit súg a szíved bátorsága és legyen szemed, hogy meglásd az erősségeidet. Mindezt pedig folyamatosan alkalmazni is tudd, mert a megértés még nem elég. A ráébredés még nem elég.  Tudatos cselekvésben tud az a változás megtörténni, ami előrébb visz, önmagad legjobb, legigazibb valójához. Falakat kell majd ledöntened, mert ezt más senki nem fogja megtenni helyetted. A te falaidért csakis te leszel a felelős. A szűrődet, amelyen a körülötted lévő világot újra meg újra átfolyatod, ki kell tisztítanod és ez gyakran csak segítséggel megy, mert egy megrekedt helyzetben nem leszel képes idegenként tekinteni magadra és sokáig ugyanazon a szinten maradsz a spirálban, bármennyit is dolgozol. Mert a feljebb lépéshez valódi változás kell. Sem gyengébb sem rosszabb, sem gyávább nem leszel attól, ha segítséget kérsz, mert elakadtál. Ehhez kell a legnagyobb erő és a legtudatosabb döntés, hogy beismerd, szükséged van egy kézre, amely megérint, miközben rád mosolyog. Nem ad tanácsot, nem mondja meg, mit tegyél, csupán előhívja belőled a jó válaszokat és megerősíti az önbizalmad, azon a területen, ahol éppen elakadtál.

Az életem akkor kezded jobbra fordulni és döntéseimben akkor kezdtem tudatos lenni, amikor ráébredtem felelősséggel tartozom magamért. Elhagytam a komfort zónámat és mertem segítséget kérni. Nem hittem azt öntelten, hogy én minden elakadásomra tudom a jó választ. Erőt szabadítottam fel azáltal, hogy beismertem segítségre van szükségem és a könyveken, szavakon túl cselekvéssel tettem azért, hogy jobban érezzem magam és az legyek, aki valóban vagyok.

Fotó: Karádi Bad Zoltán

Írok és ez a legcsodálatosabb önvalóm, a legszebb hivatás, amit kaphattam. Hamarosan pedig coach leszek, hogy tréningben tartsam és erősítsem benned mindazt, amitől rátalálhatsz a te saját, egyedi mintázatú utadra, ami senki másé nem lehet, csakis a tiéd, mert szunnyadó erősségeid felébresztésével megtaláltad magadnak.

Talán nem mondtam, még de már nem szeretnék másik életet, amelyben sanzon énekesnő vagyok, és csodás hangon trillázom, mert tudom, hogy azt a dallamot, amit magamban megtaláltam, elég, ha én hallom. Táncoló falevelekkel a napfényben...

fShare

Tweet

Gyermekkorban még úgy érzed, bármi megtörténhet veled. Van időd végtelen hosszú bakancslistád megvalósítására. Felnőttként, miért gondolod azt, hogy már nincs?

Talán megfeledkezel arról, hogy gyermeki éned, most is benned van és szeretned kell Őt nagyon, hogy újra azzá válhass, akinek nem számít az idő múlása, mert a szív lombházában él, ahol nincsenek elvárások, csak kalandok, limonádé és szalámis szendvics.

fShare

Tweet