Csigaház
Betűlábak szívem pereméről avagy lelkes blogger lettem...
Meglepő információt osztok meg Veletek. Azóta írok, amióta megtanítottak írni az iskolában. Magyar tanárnőnk, Koltai Rezsőné, Magdi néni - aki egészen bizonyos, hogy egy angyal volt- egyszer, azután többször is, arra kért minket, hogy írjunk otthon fogalmazást. Néhány osztálytársamat kirázta a hideg ettől a szótól, hogy fogalmazás de számomra maga volt a csoda....azt hiszem azóta vagyok lelkes az életre, amióta azt kérték tőlem, hogy fogalmazzak. Már akkoriban is azt csináltam, hogy napokig, sokszor hetekig gyűjtögettem magamban a gondolatokat és csak akkor írtam le, amikor azok a lelkem és az ujjam hegyéig csordultak. Amikor túlcsordult bennem az összes szó és betűlábak lógtak le szívem pereméről, mint sűrű, olajos cseppek. Mindig így jártam; a szívembe kapaszkodó betűkből építettem szárnyat. Csak így tudtam repülni.
Néha azonban hallgatok. Sokáig bírok hallgatni. Utálom a semmiről órákig fecsegőket. Gyerekkoromban furcsálltam (ma már tudom, miért de még mindig nem értem), hogy miért jó az a felnőtteknek, ha hosszasan beszélgetnek egyáltalán nem fontos dolgokról, mint például az időjárás vagy az, hogy Gézuka milyen gyorsan, milyen nagyot nőtt vagy a szomszéd Sári néni túl sok sminket használ.
Ma is inkább hallgatok, ha úgy érzem csak felesleges dolgokról tudnék beszélni. Nem akarok olyanná válni, amilyen sosem szerettem volna lenni, amikor majdnem olyan akartam lenni, mint most. Hallgatok. Lelkesen. Aki ismer tudja, hogy ezek az én csendjeim valójában nem csendek, mert ezekből a hosszú hallgatásaimból születnek a legmerészebb írások. Versek vagy más gondolatok és ezekhez olykor hallgatnom kell. A változás dinamikája az, ami igazán lelkessé tud tenni és az, ha meghagynak magamnak. Már nem kell, hogy értsenek, hogy épp mi és miért hasít a torkomba, csak hagyjanak meg magamnak, hogy én így vagyok lelkes.
Előfordul, hogy naponta írok de van olyan is, amikor hetekig csak gyűjtöm magamban azt a sok kusza, keserű, sós, édes és fanyar gondolatot. Érlelem a csodás kis hordómban a nedűt. Az én lelkességem a lelkemből fakadó derű, az, ami megment, ha zuhannék. Néha azzal, hogy hagy zuhanni. Merülni. Bele a semmibe. Lelkesen.
