Csigaház

Lószart se törődik a te hülye elméddel...

Az élet egyszerű. Minden egyszerű benne. A napfelkelte szép, néha már giccses, a kávé habos és illatos, a vágyaink, a Rose, a munkák, a tél, a tavasz, a nyár, mind, mind egyszerű. Egyszerű, szép és lélekemelő. A halál, a betegség is csak azért iszonyatos benne, mert fogalmunk sincs mit kezdjünk az elmúlással és azzal, ha egy súlyos betegség megállít, lelassít minket.

 

 

 

Az elménk viszont szörnyen bonyolult és nem véletlen használtam ezt a szót, mert általában kis szörnyecskéket költöztetünk bele, mint például a harag, a féltékenység, a mellőzöttség, a hiány és többiek szörnyeit. Azután hagyjuk, hogy mindent, ami az életben magától értetődő és egyszerű és benne van a szeretet lehetősége, megfertőzzenek és mélyebbre és egyre mélyebbre húzzanak minket. Kétségbeesésünk, kételyeink pánikszobájába.

A szerelem is egyszerű, az teszi bonyolulttá, amit a szerelemről tapasztalások és rossz kódok által az elménkbe tetováltunk. Nem, nem belefirkálgattunk, mint egy óvodás kis srác. Ez tetoválás. Mélyebben és tartósabban ott van, mint a hitünk abban, hogy értékes, szerethető emberek vagyunk, akik megérdemlik a boldog életet.

 

 

Sokáig nem értettem tisztán én sem ezt az „elmés dolgot”. Mi van az én elmémmel, miért onnan indul ki minden és miért pucoljam ki, miért alakítsam át? Az egom azt üzente, hogy hülye vagyok, ha megteszem, mert az én elmém tökéletesre csiszolt gyémánt. Most, hogy leírtam ezt a mondatot, már jókat derülök is magamban, milyen végtelenül ostoba is az ego, és mennyi minden hülyeségre rávesz minket. Mindenekelőtt bezáratja velünk az összes kapunkat, ablakunkat, a legparányibb lengőajtóinkat meg beszögeli a marha. Az még semmi, de mi segítünk is neki ebben és támogatjuk, azután egy szép napom, rájövünk, ha rájövünk, de most vegyünk a legideálisabb örömhelyzetet, hogy rájövünk: az élet mindig egyszerű és mindig szép, ha pedig mégsem az, akkor az elménkben nagy kosz van. Por, rendetlenség, bűz, szanaszét dobált szennyesek és más.

Nézd, akármilyen szarul vagy és szarnak látod az életet magad körül, a természet körülötted mindig ugyanazt csinálja. Lószart se törődik a te hülye elméddel, aki mindig szenvedni akar. Él, virágzik, napnyugtázik, hullámzik, felhő-szakadozik, rügyet bont. A gyereked felnő, az anyád megöregszik és Karácsonykor mindig van halászlé. Az élet él! És bármi is történik az élet mindig utat tör magának, akkor is, ha a te éretlen elméd képtelen meglátni benne a szépet, például a kedvesed haragjában a szerelmét, dühében a vágyát, anyád intelmeiben a szeretetét vagy azt, mennyi alakban, milyen változatosan léteznek a hópihék.

A hópihék alakja mesés, és mesés nagyanyám csirkepörköltje, anyám csokitortája, a fű a kertben, ahogy nő, a sárkány alakú felhő, amit tegnap láttam az égen. Összefoglalva: gondold át ezt az „elmés dolgot” újra :lesd meg a hópihéket, a teliholdat, fürdőzz meg a szélben, énekelj a viharban. Egyél juhtúrós pogácsát és csomboros, húsos káposztát, aztán koplalj és élj gyümölcsön napokig, csak élj, élj, élj, mert a szörnyecskék szart se tudnak belőled enni, ha te boldog vagy!

 

 

 

Képek forrása

charoninstitute.wordpress.com

dracomir.tumblr.com

flavonline.blog.hu