Prométheusz háza (regény)

A Prométheusz háza spirituális és motivációs regény.

Útkeresésről, önmegvalósításról, szeretetről, szerelemről, vágyról, barátságról, lélekről és a szív bátorságáról.

A rovatban a készülő regényből  olvasható néhány rövidebb részlet.

A só íze

 

Minden nap tanulok valamit és észre is veszem, látom a tanulási folyamatot, amiben aktív résztvevő vagyok. Ma már így élek. Tudatos figyelemmel. Ebből is tudom, hogy jó az út, az enyém ez az út, még akkor is, ha néha belém szakít a fájdalom. Ma már egyre kevésbé félek attól, amit a bánat vagy a csalódás okozhat bennem. Egyrészről azért, mert a csalódások mibenlétét, természetét kiismertem, másrészről pedig azért, mert úgy érzem a könnyeimben a só ízét, ahogy eddig soha. Minden nap tanulok valamit. Magamról, az asszonyokról, akik felneveltek, apámról, aki soha nem volt velem, a férfiakról, akik szerettek és akiket szerettem, a szerelemről, a barátságról, a tiszteletről. Történnek velem, bennem meghatározó események, ahogy korábban is, néha kísértetiesen ugyanúgy, mint ahogyan régen. Ez rémisztő is lehetne de már nem félelemmel kérdezek, inkább kíváncsian. Mi ebben számomra a tanítás?

A legnehezebb feladat levetni a félelmet és tisztelettel rákérdezni a saját életemre. A múltamra. Mert ha nem tisztelem a múltamat, a mellettem élők múltját sem fogom becsülni. Nem kell elfogadnom, szeretnem de tisztelnem kell, csak így léphetek tovább azon az úton, amit tanultam. Amire Prométheusz is tanított, mielőtt végleg elment. Bevallom, nem sikerül ez mindig, pedig erre törekszem de túlságosan szenvedélyes, temperamentumos nő vagyok és gyakran elsodornak és felborítanak az érzelmek. A szicíliai vér nem mentség. Van ennek jó oldala is, azt kell erősítenem. Persze nem az a célom, hogy annyira lecsendesítsem a szívem, hogy valaki mássá váljak, mert én ilyen vagyok és önmagunk őrzése éppolyan fontos, mint a fejlődésünk. Szeretném megtanulni uralni a szenvedélyem, hogy ne a körülmények vagy más irányítsa őket, csakis én. Minden nap tanulok valamit és ebben a tanulásban időről időre felébred bennem valami nagyon erős, nagyon jó érzelem, amivel képes vagyok úgy szeretni, ahogyan korábban nem. Alázattal. Tudom, mi a feladatom itt és most. A megvalósítás néha döcögősre sikerül, akadozik bennem a hálózati kapcsolat. Néha csend van bennem. Nagy csend és megállok a spirálban. Időzöm az időimben. Tudod, nem vagyok tökéletes. Nem azért adok Neked életbölcseleti tanácsokat, mert hiba nélküli vagyok. Oh, dehogy! Azért írok, azért mesélem el mi van velem, mi az, amit elértem, megvalósítottam, mert ez a feladatom, itt és most. Talán azért, hogy lásd, nem is olyan nehéz az élet és nem vagyok különb nálad csak teszek azért, hogy jobbá váljak és beismerem őszintén, ha hibáztam és tudok elnézést kérni és megbocsájtani is. Ezek előfeltételei a belső harmóniának. A leghasznosabb munkák egyike, ha önmagamon dolgozom és ennek a munkának sosincs vége. Sosem mondhatom azt, hogy befejeztem. Még a halálom is tanít majd valamire, bár a következő leszületésemben erre már nem fogok emlékezni. Nem is kell. Túl könnyű lenne, ha a születésemkor megkapnám, mi a feladat. Jó, hogy nem tudom előre, mi fog történni velem és egy útelágazásnál hogyan döntök. Ha tudnám, mit kell tennem, hová lennének azok a varázslatos dolgok, mint a váratlan, a remény, a várakozás, a megbocsájtás és a szerelem. A csoda pedig nagyon kell de sose kívülről várd mert az onnan érkező mágia vagy hamis vagy oly gyorsan elillan, mint a hajnali pára. Az igazi varázs mindig belülről fakad és te hozod létre magadból, magadban.

Úgy érzem a könnyemben a só ízét, ahogy eddig soha. Ahogy egy idegen érezheti. Egy idegen, aki már megszelídített. Alázattal, tisztelettel és feltételek nélkül szeret engem.

Áldozattá kell válnom a saját magam építette oltáron

Kétféle módon lehet íróvá válni. Először is születni kell az íróságra. Ez még azonban kevés, mert azután azzá is kell válni. Mindkettő kell hozzá, mert a szem, a lélek, az elme és a szív, amivel erre a feladatra születünk, nagyon más, mint azoké, akikből orvos, ügyvéd vagy épp mérnök lesz. Akarat kell hozzá a legkevésbé. Akaratból nem lehet írni. Legalábbis én sose tudtam, mert az akarat mindig elsorvasztotta a kreatívitásomat és annak bizony hullámozni, áradni kell. Máshogy nem megy. Íróvá válni olyan katarzis, amit csak azok élnek túl, akik erre születtek. Más belehalna vagy függőségekbe menekülne. Beszélni, pláne leírni mindazt, ami bennem tombol és rombol teljes kitárulkozás nélkül nem megy. Áldozattá kell válnom a saját magam építette oltáron. Elég hülyén hangzik de valahogy mégis ez van. A másik, hogy örök keresésében vagyunk, vagyok. Mostantól átváltok egyes szám első személyre, mert ez a történet rólam szól, nem általában az írókról. Rólam, aki akkor is megtettem és megteszek valamit, ha közben a zsigereimben éreztem/érzem a félelmet. Mert a szívem hangja erősebb. A félelem ma sem tart vissza, pedig lassan ötven éves vagyok.

Mindig vártam és vágytam is a nagy találkozásokra. Néha annyira, hogy egy középszerű kapcsolódásból is varázsoltam magamnak minimum egy katarzist, amivel akár évekre is elhitettem magammal, hogy kivételes dolog, amiben benne vagyok. Látod, mennyire azon múlik minden, hogy te milyen szemmel, milyen nézőpontból tekintesz arra, ami körülvesz! Ne mosolyogj, mert te is is így működsz, nem csak én. Varázslók vagyunk mindannyian, csak néha meglehetősen szar dolgokat vagyunk képesek az életünkbe teremteni, a jók helyett. Tudod miért? Mert fejlődni „csak jóban” nem lehet. A változáshoz mindig kell az, amitől vagy amiben rosszul érzem magam. Kell a katarzis, a csalódás, a dráma, a zokogás. Nem lehet megúszni. Aki mégis azt hiszi és éveken át befelé zokog, kifelé viccel az beteg lesz. És egyszer nagyon súlyosan és meglehet, hogy onnan már nem lesz visszaút az életbe. Illetve oda sem, amiben előtte élt. Mert nem biztos, hogy az élet volt. Sokszor úgy múlik el minden, akár egy álom, miközben semmi mást nem teszel, mint reggeltől estig másoknak próbálsz megfelelni és kötelességeket teljesítesz. A szárnyalás marad ki. A saját, egyedi, csodálatos, tiszta és boldog szárnyalásod. Amitől beteljesíthetnéd azt, amire születtél. Mert a boldogság ennyi. Ahogy beleállsz abba, amiért leszülettél épp ide, épp ehhez a szülőpárhoz, épp ebbe a korba, megnyugszol és elégedett leszel. Nem érzel sürgetést semmire, mégis minden nap többet teszel magadért és másokért, mint előtte. Nem lesz „de”, nem lesz „ha”, csak végzed a dolgodat és hálás leszel az életedért, akkor is, ha átmenetileg nehéznek érzed a lelked. A teljes önképviselet kizárólag ebben az állapotban tud megvalósulni, mert csak azt tudod hittel, szívvel, lélekkel képviselni, akiben hiszel. És magadban abban és akkor tudsz a legjobban hinni, ha elkezded azt csinálni, amire születtél. Tudom, kissé patetikusan hangzik de vizsgáld meg ennek mentén az életed és látni fogod, voltál-e valaha a helyeden, és mi oldódna meg azonnal, ha már ott lennél. Az más világ. Tudom én is. Amikor írok, azonnal belépek oda és hálás vagyok. Hiszek magamban, mint íróban...

 

Montorffy Letti/Prométheusz háza/részlet

Prométheusz háza/ A kertkaput csak egyszer kell kinyitnod

Egy ideig nálam vendégeskedett egy vándor.

Ő mondta, hogy a kertkaput csak egyszer kell kinyitnom, utána mindig tárva marad és látni fogom az utam is.

Akkor már látható lesz; mert a szememet ráneveltem arra, hogy lásson.

 

Fotó:Selmeczi Kriszti

 

 

Prométheusz háza/ A lélek teherviselése

A léleknek igen nagy a teherbírása, mégsem az a jó kérdés, hogy mi az, amit elbír, mi az a súly, ami alatt még nem hasonlik meg. Egészen más itt a lényeg. Nem a teherbírása, hanem a teherviselése, azaz a „hogyan”, mert a „hogyanokban" rejlik mindig a változás. A kérdés az, hogy miközben küzd, mennyire deformálódik. Nem változik. Deformálódik. Mert a változás szükségszerű, a deformáció nem. Ami a lélek adekvát feladata, még ha nehéz is, attól nem hajlik rossz irányba és nem törik ketté sem. Amikor tavasszal a föld rejtekében elkezd a csírázni a mag, nagy utat kell bejárnia, ameddig sikerül a félig fagyott földet áttörnie, hogy szárba szökkenjen és virágba boruljon. A mag ilyenkor pontosan azt váltja be, ami a feladata. Együtt hajlik a feladatával, ezért nem törik ketté a puha szár, még a jégpáncél sem állítja meg. Felszínre kell törnie, mert amikor a tavasz eljő, ez a feladata. A lélek is hasonlóan viselkedik, amikor terheket kap. Csodás kis magja csak akkor váltja be az ígéretét a virágzásra, ha a teher, amit cipel, nem átok rajta, hanem áldás. A nehézség abban rejlik, hogy tudj különbséget tenni áldás és átok között és tudd, hogy attól még nagyon is lehet valami áldás, hogy annyira nehéz, hogy könnyeket ad mosoly helyett. Áldás abban van, ami tiszta. Akkor nem torzul, hanem formálódik, nemesedik a lélek.

 

Fotó:Molnár Péter

Prométheusz háza/ A mai napon...

Bent borovi fenyőillat és pislákoló gyertyafény lebegett. Kint épp havazni kezdett. Szépen, lassan változott át a táj éppúgy, ahogyan az alkonyat homálya megérkezett. Mindkettőnket megérintett a pillanat egyszeri és ismételhetetlen varázsa. Csak a csend létezett, a mi csendünk és a szálló hópihék az ablak előtt.

- Köszönöm, hogy a Mestered lehetek.

Mosolyogtam, mint mindig, amikor rám nézett, majd halkan azt mondtam.

- A mai napon...

 

Fotó:Molnár Péter