Skype online coaching

Egyéni és kiscsoportos
online coaching Montorffy Lettivel

Előzetes időpont
egyeztetés szükséges:
+36 30 790 4677,
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
vagy skype üzenetben.

Keresés

Csigaház

Lovas Coaching/ első megjelenés a Vasárnap Magazinban

Kora reggel van, ragyogóan szép őszi nap, és megint úton vagyok, hogy valami még ismeretlen tapasztalást éljek át. Úton vagyok, és a szívemben izgalmas várakozást ringatok. Vágyom az élményt mindig, amit a meglepő, a váratlan adhat. Vágyom, és nyitott szemmel vagyok az újra, így észre is veszem azt, amire éppen szükségem van. A fejlődéshez elengedhetetlen ez a fajta nyitott és befogadó lélek. Van, akinek rá kell magát erre nevelni, nekem a zsigereimben van. Egyszerűen így születtem.

Az utam napfényes és Pátyra vezet egy lovardába. Haladok előre, és közben halkan szól a kocsimban a jazz. Egy lovarda. Később, hazafelé már mindez a kellemes üresség megtelik és gazdagon beborít mindazzal, amit majd ez a különleges nap ad. Mert úgy érzem, hogy az lesz. Telítve leszek. Tudom, hogy valami nagyon jó, izgalmas, valami csodás élmény az, ami rám vár. A program, amiben ma részt veszek, mint coach, mint író és mint nő, aki döntögeti a saját korlátait, lovas coaching névre hallgat. A tréninget egy számomra kedves barát és kolléga (Szabó Zoltán) és a lovarda tulajdonosa (Halmai Anikó) vezeti. Ahogy befordulok a parkolóba, minden szempontból úgy érzem, megérkeztem. Itthon vagyok. Mert minden hely, amellyel azonosulni tud a lelkünk, kicsit otthonunkká lesz. Befogadó, tanító és biztonságos térré változik. Nincs bennem félelem, pedig tudom, hogy egészen bizonyos, ma olyan mélységekbe utazom, ahol lesznek fájdalmak, könnyek és hallgatás. De lesz elmélkedés, tanítás, feloldozás és mosoly is. Körbejárom a területet, hogy átmossa minden sejtem az itteni hangulat energiája, és közben azt érzem, itt minden simogat. Közben érkezik a program többi részvevője is. Mindenki mosolyog és kedves. Szeretve vagyok, szeretve vagyunk, és ez az érzés jó. A reggeli tea és kávé elfogyasztása után megkapjuk a napi programot, igényesen lefűzve egy füzetben. Ez fontos. Mert a belső szándéknak minden esetben kívülről is meg kell nyilvánulni, így lesz teljes az adás, odaadás, így érezhető a gondoskodás és a figyelem. Ahogyan belül, úgy kívül is. Miként a láthatatlanban, úgy a láthatóban is. A programfüzet elején, amit kapunk, egy gondolat fogad Coco Chaneltől. Azonnal hozzám ér, és elkezdi kibontani elmém lótuszát. Egyrészről van ebben a hangulatban valami nagyon emelkedett és ünnepi, másrészről racionális, tárgyilagos és praktikus érzés is. Mindkettőre szükség van itt. A józanság és a varázslat keveredik és ettől azt érzem biztonságban vagyok.

A magabiztos nő nem elmossa a férfi és nő közti különbségeket – hanem kiemeli azokat.” Coco Chanel

Arra gondolok, hogy ez az üzenet a nap elején egész mást jelent még, mint a lovakkal való találkozás után, a nap végén. Mennyire vagyok magabiztos? Mások magabiztosnak látnak-e? Elmosom, elmaszatolom-e bármikor a különbséget, amitől olyan szédítően izgalmas minden férfi-nő kapcsolat vagy beleállok mindig és bátran kiemelem azt, ami eltérő, ami más. Bennem és benne. A férfiban, akit szeretek. Most. És korábban minden férfiban, akit szerettem. Egyáltalán, mit jelent kiemelni és mit jelent elmosni? Milyen attitűd van az egyik és milyen a másik mögött? És mi köze mindennek egy lovas foglalkozáshoz? Még csak sejtem. A program és nap elindul. Feladatok jönnek egymás után. Vezetni és vezetve lenni. Megérezni, hogy miért jó élményeken keresztül, lovakkal tanulni magadról valamit. Valamit, amihez régóta ragszkodsz, amiről azt gondolod, hogy az erősséged, és azután jön egy ló, és mintha valami elvarázsolt kasély tükrébe néznél; felnagyítva megmutatja azt, aki valójában vagy. Teret ad az érzéseidnek, hogy átéld azt, amit nem szeretnél megtapasztalni, hiszen már olyan szépen, évek, évtizedek rutinmunkájával gondosan elrejtetted. Mert fáj. És még mindig félsz a fájdalomtól, pedig mennyit tanultál már magadról, és még mindig húzod a roskadásig pakolt múltbéli szekered.

És akkor jön a ló, akinek viselkedése sem társadalmilag, sem kulturálisan nem meghatározott, és megmutatja mennyire hiteles az az ember, aki ott, abban a pillanatban előtte áll. Nem érdekli sem a múltad, sem a jövőd. Csak a jelen, amelyben ott állsz vele együtt, és ő figyel téged. Várja, hogy bízni tudjon benned. Várja, hogy vezetője légy és érezze az erődet. Az igazit; az alázatosat, a tanulót, a békéset, a befogadót. Erős, katartikus pillanat ez. Akinek nyitva a szíve és a lelke, és felkészült, hogy a felismerés, szembesítés után, bátran elengedje azt, ami már nem szolgálja őt. A ló a legkisebb ellentmondást is kíméletlenül leleplezi. Nem kegyelmez. Sem rutinnal, sem színjátékkal nem lehet őt megtéveszteni. A csoda abban is megnyilvánul, hogy itt nincs rossz cselekvés, nem hibázhatsz, mert minden, amit épp teszel vagy nem teszel egy -egy gyakorlat közben, tanít és fejleszt téged. Csak ad, több leszel ettől a tudástól, és csak azt veszi el, amire már nincs szükséged, és minél jobban ragaszkodsz ahhoz a dologhoz, annál jobban fog fájni, amikor a ló megmutatja neked, hogy milyen vagy. Porrá zúzza az egot és alázatra, szeretetre váltja fel az erőszakot, tévedést és uralkodást. A félelemnek nincs értelme, mert mindennek csak akkora súlya van, amekkorát te abban a pillanatban beletöltesz. Tőled válik nehézzé vagy épp könnyűvé minden. A cél pedig nem más, mint az, hogy az ember minél többet megtudjon önmagáról, félelmeiről, rutinjairól, hitrendszereiről, öröklött és felvett tulajdonságairól.

Ott álltam szemben a lóval. Körülöttem mélységes csend. Néz engem és azt érzem egészen belém lát, azt is látja, amit én sem tudok magamról és azt is, amit elrejtettem, mert túlságosan fáj. Lehajtom a fejem és apró, halk léptekkel közelebb megyek hozzá, majd újra megállok. Látom a leheletét, érzem a lovarda jellegzetes illatát. A talpam alatti homok húzását. Félelmetesen mélységes a csend és a figyelem, amit a ló ad nekem. Vár és én is várok. Néha finoman kapar egyet a patáival a homokban és megmozdítja a fülét. Olyan energiával vesz körbe, amelyben nem tudok más lenni, csakis az a nő, aki vagyok. És a kislány, a gyermek, aki voltam és aki ma is bennem él. Megszólítja a bennem lévő tisztalelkű gyermeket. Közelebb lépek hozzá és megérintem. Átölelem a nyakát, és összeér a homlokunk. Biztonságos melegséget áraszt és azt érzem sírni volna most jó de nem tudok sírni. Az alázat legmámorosabb és legszebb pillanata. Megfogom a kantárt és elkezdem körbevezetni. Megengedi nekem, hogy vezessem. Ott és akkor a ló megmutatta nekem, hogy mekkora terhet cipel még a lelkem és azt is, hogy a harag, amit érzek, az az oka annak, hogy a nagy zsákokkal telepakolt lélek-szekerem még mindig nehéz. Azt hittem, hogy erős vagyok és tudatos, és én vagyok az irányítója az életemnek. És azután jön egy ló és szelíden megmutatja, hogy valójában hol van az igazi erőm és milyen terheket húzok még makacsul magammal, amit már ideje lenne letennem.

Belépek a lovak közé. Idegen vagyok közöttük. Néznek, mit keresek ott és figyelnek, hogy a szándékom, amivel beléptem közéjük tiszta-e. A feladat az, hogy befogadjanak maguk közé és a vezetőjük odajöjjön hozzám. Nehéz percek. Egyik ló sem figyel rám. Hirtelen ez egyik két lábra ágaskodik, hangosan felnyerít és játékosan nekifeszül a másik lónak. Ott a kör közepén ez az ártatlan játék és az, hogy levegőnek néznek egészen mélyen belém vág. Egyszerre érzek félelmet, kíváncsiságot és kalandvágyat. És akkor rájövök, hogy mitől olyan katartikus ez. Az életem színpadán állok. A lovak pedig azok a férfiak, akik fontosak voltak nekem. Apám is ott van, aki szeretet de nem nevelt fel mégsem és sosem figyelt rám. Azt érzem ezek a lovak nem figyelnek rám eléggé, nem fogadnak be és ettől valami nagyon elkezd ott legbelül fájni...Nem vagyok elég jó nekik. Dermedten állok, nem bírok mozdulni. És akkor az egyik ló megindul felém és egészen közel jön hozzám. Megérint és megbök a fejével. Még mindig nem tudok mozdulni, csak a könnyeim folynak...