Elmúlt az ünnep, a fenyőillat is elszállt. A sütemények, húsos káposzták és pástétomok elfogytak. A tűlevelek kiszáradtak. Csak a karácsonyfa szalma és gömbdíszei emlékeztek a ragyogásra. Délidő volt de akár este is lehetett volna olyan sűrű hófelhők borították az eget. A Mester teával kínált, megtöltötte a bögrémet, majd azt mondta:
-Ne tartsd magad sokáig a télben.
Aztán hallgattunk és néztük, ahogyan a zöld tea gőze kanyarog s felszáll.
-Mit tegyek azzal, amikor tudom, hogy valamit el kellene engednem de mégsem megy?- kérdeztem elcsukló hangon.
-Tedd fel a kérdést, miért tartod még magadban? Miért tartod még életben? Van még dolgod vele?
-Nincs
-Felrepít a magasba? Forrásod, szárnyad?
-Nem.
-Akkor már csak magadban égeted szét - mondta határozottan a Mester
Nem feleltem. Kortyoltam egyet a teából. Lángolt a torkomon és tűzet lobbantott a gyomromban. Mélyről törtek fel a könnyeim. Remegve zokogtam. A Mester közelebb lépett és szorosan átölelve tartott a karjaiban.
Aztán elkezdett szakadni a hó...